Ajándék tréning

Tavaly, 2010. október 15-én meghirdettünk egy tréninget a Corvin Művelődési Házba. Hírt adtam róla itt a blogon is: http://oriasveszely.blogspot.com/2010/09/meghivo-corvinba.html

Érkeztek a jelentkezések szépen sorban, voltak, akik előre tettek fel kérdéseket, hogy miről is lesz szó, érdemes-e nekik eljönni. A tréning alapja természetszerűleg nem lehetett más, mint a „Párbeszéd szívtől szívig” az együttműködő kommunikáció, önismereti tréning 30 órás akkreditált pedagógus továbbképzési programunk.

Azonban most nem pedagógusoknak ajánlottuk ezt a lehetőséget, hanem felnőtteknek. A 3 órás tréning XVI. kerület Kulturális és Sport Bizottságának támogatásával ingyenes volt az első 20 jelentkező számára.

Hirdette a Corvin Művelődési Ház a programfüzetében, Börönte Márta trénertársam az evangélikus gyülekezetben, no és persze minden ismerősének jó szívvel ajánlotta. Én is ajánlottam barátaim, ismerőseim körében, sőt még üzleti körökben is felajánlottam a látogatás lehetőségét.

Izgalmas élmény volt, ahogy érkeztek a jelentkezések a tréningre a trening@alitera.hu email címre.

„Tisztelt Cím!
Elnézést a megszólításért de név nem szerepelt sem a szóróanyagukon, sem pedig a email üzenetben. A tréning tematikájára lennék kíváncsi. Illetve hogy előző tréningekről, milyen visszajelzéseket kaptak, esetleg mi az, amit biztosan LEHET MAJD HASZNOSÍTANI A TRÉNING ELVÉGZÉSE UTÁN.”

Nos, igen, megint tanultunk valamit! Hálával tartozom Szilviának, hogy felhívta a figyelmünket arra, hogy a szórólapon, hirdetésben nem tüntettük fel a nevünket. Azóta gondosan ügyelünk arra, hogy ezt a hibát ne kövessük el még egyszer, hiszen kommunikációt kértünk, jelentkezést, hogy lehet azt személytelenül megtenni? No és a téma sem akármi, önismereti tréning. Bizalom, szimpátia nélkül elképzelhetetlen az együttműködés, tehát különösen fontos, hogy nevünket adjuk a munkánkhoz. (Az emailben szerepelt aláírás, de ez már csak apróság.)

No, de nagyon fontos üzenete volt a nagybetűvel írt fél mondatnak, kérdésnek, bizonyosságot kérő kiáltásnak.

„…. mi az, amit biztosan LEHET MAJD HASZNOSÍTANI A TRÉNING ELVÉGZÉSE UTÁN.” Hát ez az, pontosan ez. Bizonyosságot, módszert, megoldást várunk, ha egyszer arra adjuk a fejünket, hogy valahová elmegyünk, ahol valamiféle „tanulásról” lehet szó.

A szórólapunkon tapasztalást, érzéseket, visszajelzés adását-kapását, a lehetőséget saját erősségének megérzését ajánlottuk a 3 órás, a végtelenül csekély idő alatt. Ráadásul az egész helyzet kuriózuma az, hogy nem homogén lesz a csoport, fogalmunk sem volt kik jelentkeznek, milyen múlttal, problémával, elvárással, és végül is, az is eléggé bizonytalan volt, hogy hányan leszünk.

Nos, végül is 10 bátor jelentkező jött el a tréningre, akik között egy házaspár is volt.

A program, mint minden ismertetlen emberekből álló csoportban, az ismerkedéssel kezdődött. Mindenki elmondta miért jött, mi az a probléma, amely miatt többet szeretne önmagáról tudni, hogy jobban tudjon gyerekével, a házastársával kommunikálni. Azért, hogy ne veszekedés, hanem több megértés, egymásra figyelés, szeretet legyen az otthonaikban. Nehéz volt a "szeretetre vágyásról" úgy beszélni, hogy közben ne érezzék slamposnak, „közhelynek”, érzelem nélküli csupasz szónak, vagy éppen érzelgősnek, extrém szentimentalizmusnak.

Hihetetlenül nagy örömmel, nyitottan, őszintén beszélt mindenki a saját nevéről, és az általa választott színekről, érzésekről mindjárt a tréning első negyed órájában. Öröm volt látni azt, ahogy az egymás számára teljesen ismeretlen emberek mennyire nyíltan, és ugyanakkor tökéletesen fogalmazzák meg saját belső tulajdonságaikat, azokat, amelyekre büszkék, és azokat is, amelyekre kevésbé büszkék.

Rendkívül mély érzéseket váltott ki a tréning résztvevőiből az önfeltárás, önmegismeréshez készített feladat, amikor is saját magukat úgy mutatták be, ahogy azt tenné az ő legjobb barátjuk. Volt, aki sírt, amikor életének nehéz pillanatait említette, nagyon nehéz és igazán szép emberi sorsokba engedtek bepillantást az egymáshoz egyre közelebb kerülő tréningtársak.

A következő gyakorlat már épített az így kialakult bizalmi kapcsolatra, ahol is utasításokat kellett adni nonverbális módszerekkel, és a társnak ezt végre kellett hajtania. Volt nevetés bőven, mindenki nagyon élvezte a játékot!

Azonban a lényeg mindig az, ami a gyakorlat után következik, az elemzés. Bizony kiderültek a személyes kvalitások, ki az, aki minden helyzetben vezetni akar, nem lehet irányítani, mert valamiért nem alkalmazkodik sosem. Megértette, hogy sok konfliktusa miből származhat.

Volt, aki azért vállalta fel az egyáltalán nem rá valló szerepet, mert nem pontosan értette a feladatot, félt, hogy nevetségessé válik, ezért inkább maga alakított egy olyan helyzetet, amiben ő győztes lehet, és a másik számára lesz kellemetlenebb a helyzet. Volt, akiben az együttműködés olyan mértékű volt, hogy önmagát is feladta, és kiderült, hogy nap, mint nap küszködik túlzott segítőkészségével, amely alá saját érdekét is alárendeli.

Amennyire egyszerű volt a feladat, annyira komoly magatartási és kommunikációs sémák, félelmek, bizonytalanságok, és problémák kerültek felszínre. Volt, aki nehezen fogadta a visszacsatolást a társaktól, volt, aki megnyugodott, és volt, aki feloldódott.

A szünet után mozgásos gyakorlattal egymás érintését is meg tudtuk tenni, amely remekül vezette be a következő feladatot. A szeretet 5 nyelvét próbáltuk meg "értékesíteni", eladni, "hiánypótló termékként" az emberek számára, egy rádió reklám keretében. Lázas csoportmunka folyt, és hihetetlen, szinte "profi" előadásokat láttunk! Rögtönzött reklámmal pontosan megfogalmazták azt az értéket, amelyet az 5 szeretet nyelv adhat, egész komoly "darabok" születtek! Motiváló élmény volt mindenkinek!

Picit rádolgoztunk a 3 órára, de ezt közös megegyezéssel mindenki bevállalta, és egy órával több együtt töltött idővel ajándékoztuk meg egymást.

A zárás kapcsán egy jutalomcsekket állítottak ki saját maguknak. Kétféle szempont alapján, de egy összegben.

Az egyik szempont, hogy mennyit kapott, a másik, hogy mennyit adott ő. Nagyon szeretem ezt a gyakorlatot, mert annyira szépen kiderül, hogy mennyire kritikusak vagyunk önmagunkhoz, már-már kegyetlenek. A minőségi elvárásokkal, maximalizmussal magyarázzuk, hogy bizony, mi kevesebbet teszünk bele, mint amennyit kapunk. Önértékelési probléma mutatkozik meg, hogy nem merjük felvállalni azt, ahogyan érzetünk, ahogy valójában jelen voltunk. Nem tudjuk megdícsérni magunkat!

Volt, aki persze másokkal inkább kritikus, mint magával, így ő ezt úgy élte meg, hogy sokkal többet adott, mint kapott. Sajnos, aki így vélekedett, az számunkra azt jelentette, hogy nem engedte közel magához az élményeket, a kontrolt erősen tartotta, így valójában teljesen jogosan érezte, hogy ő nem kapott „sokat”.

Azonban a többség mégis úgy érezte, hogy tökéletesen kikapcsolódott, és megdöbbentő volt a számukra, hogy a közel 4 óra alatt mi mindent tudott meg magáról, embertársairól, barátjáról, partneréről.

Értékelés számokban

1-10 osztályozva, ahol az 1 a legrosszabb, a 10 a legkiválóbbat jelenti:

• A Corvin Művelődési Házzal, mint helyszínnel alapvetően elégedett voltak, bár némi zaj (aerobik óra) behallatszott, így az értéke 8,1 volt.
• Külső körülmények között időtartamot leértékelték, az indoklás: rövid. (6,7)
• A 3 órás tréning hatékonyságát 8,9 értékelték a résztvevők.
• A trénerek hatékonyságát, szervezőképességét, rugalmasságát, 9,2 értékelték, és a munkában, a civil életben való alkalmazhatóságát 9,0 értékelték.
  

Írásbeli kiegészítések

Ami tetszett:

• Nagyon jó volt a tréning és a csoport hangulata.
• Sok jó játék, jó szándék.
• Az empátia, az elfogadás, kedvesség, szeretet, amit a trénerek sugároztak.
• Az oldott légkör megteremtése a szakmaiság mellett.
• Közvetlenség és másokra való oda figyelés.
• Végig fenntartották az érdeklődést, és kezdtek megnyílni az emberek.
• A sok finom csoki!

Ami nem tetszett:

• A zaj a háttérből.
• Az idő kihasználtsága, az időkorlát, kevés volt.
• Kevés tapasztalatot tudtunk megosztani, kevés az idő.
• Az idő rövidsége miatt nem kaptam konkrétumot, kézzel fogható választ arra, amiért ide jöttem.
  

Piackutatás: Mennyit fizetne hasonló tréningért?

Az átlag érték: 6000 Ft.

Nos, ez egy érdekes dolog. Nagyon boldogok voltunk, hogy sikerült megtartanunk ezt a tréninget a 16. kerület önkormányzatának támogatásával, ami valójában jelképes összeg volt.

Szerettük volna megtudni, hogy egy nem tematikusan meghívott csoportnak milyen hatékonysággal tudunk tréninget tartani 3 órában, és ezzel mennyire elégedettek a résztvevők. Valamint, ha fizetni kellene, vajon eljönnének-e, és mekkora összeget adnának cserébe az itt eltöltött időért. Az értékelés alapján elmondhatjuk, hogy igen elégedettek volta a résztvevők, hasznosnak is tartották. Elégedetlenek voltak a rövidséggel, azaz szívesen vennének részt hosszabb, mélyebb, komolyabb tréningen.

A fizetési hajlandóság 6000 Ft/fő. Nos, számunkra ez azt bizonyította, hogy annak ellenére, hogy értéket adunk, ezt nem tudjuk rentábilisan kivitelezni.

10 fő esetében 60.000 Ft-ot kaptunk volna jelen esetben. Ha levonjuk a terembérlet és egyéb költségeket, ketten a trénertársammal fejenként bruttó 15.000 Ft után adóznánk. A tréning előkészítése szervezés, forgatókönyv összeállítása, megírása, segédanyagok elkészítése, vásárlás, 12 órai munka volt, és maga tréning 3 illetve végül is 4, valamint az utazási idő. A 4 órás tréning valójában minimum 16 órát vett igénybe fejenként. Úgy néz ki, hogy mi fizettünk volna azért, ezer Ft-t fejenként minden résztvevőnek, hogy eljött közénk.

Íme, a szellemi munka értéke manapság. Így nem fogunk több mini tréninget tartani, de legalább megpróbáltuk, és 10 ember jól érezte magát közöttünk egy délután, a hétköznapok forgatagából kiszakadva.

"A jól elvégzett munka egyedüli jutalma abban áll, hogy elvégezhettük."

Mahatma Gandhi

Kultúr Kaszinó

2011. március 23. szerda 18 óra

„EGY ÉLET SZIKRÁJA”

Házigazda: Horváth Szabolcsné Irén

nyugdíjas igazgató

Vendég: Börönte Márta

rákosszentmihályi evangélikus gyülekezet lelkésze

Csillaggyertyafény Börönte Márta könyvének bemutatója

Megnyitja: Kovács Péter Polgármester
Bemutatja: Dr. Bácskai Károly teológiai tanár

„Párbeszéd szívtől szívig” - együttműködő kommunikáció,

akkreditált tréninget bemutatja:

Katona Erzsébet gyógypedagógus, tréner

Közreműködik: Fogolyán Kristóf fuvolaművész

Támogatók: Erzsébetligeti Színház, XVI. Kerület Önkormányzata, Csillaggyertyafény Alapítvány, Rákosszentmihályi Evangélikus Egyházközség, Alitera Ügyfélkapcsolati Kft.

Cím: Corvin Művelődési Ház - 1165 Budapest, Hunyadvár utca 43/b

A tréning tematikájáról írtam egy korábbi cikkben:

http://oriasveszely.blogspot.com/2010_02_01_archive.html

Tanárok egymás között

A XVI. kerület Lemhényi Dezső Magyar-Angol Két tanítási nyelvű Általános Iskola igazgatója Dr. Hoffmann Károlyné egy különlegesen jó tanár és igazgató lehet.

Az iskola honlapjának kezdő oldalán olvashatjuk az igazgató asszony köszöntését, melyből az iskolában uralkodó szellemiségről is képet kapunk: „Az iskolánk küldetése, hogy olyan humánus környezetet biztosítson, ahol a gyerek tiszteletet és odafigyelést kap. Lehetősége nyílik, hogy kibontakoztathassa tehetségét, leküzdhesse hátrányait, gátlásait és fel tudjon készülni az élethosszig tartó tanulásra. Problémái megoldására mindig találjon valakit, akihez bizalommal fordulhat. Így megvan rá az esély, hogy a gyermekből boldog felnőtt válik, s mindig büszke lesz arra, hogy iskolánk tanulója volt.”

Nos, nem csak az iskola mindennapjai a bizonyíték rá, hogy fenti idézet nem csak szavak. Ezen kívül még valami. A nyitottság az, és ez az ami a legértékesebb, és az a gondoskodás, amivel az iskola tanulóiért úgy vállal felelősséget, hogy fontos számára a tanulókkal foglalkozó pedagógusok és a szülők lelki egészsége, és tesz is érte.

Hogy milyen hatást érhet el egy tréning a szülők számára, erről írtam a Konfliktuskezelés szülőknek című írásomban: http://oriasveszely.blogspot.com/2010/12/konfliktuskezeles-szuloknek.html

Ugyanezen a napon tartottunk egy másik mini tréninget a kollégák számára is. Nagyon izgalmas volt számunkra, hogy most egy közösségbe tartozó kollégáknak tartjuk ezt a 3 órás tréninget. A téma a kommunikáció hatékonysága és meggyőzési stratégia vizsgálata, az egyéni stílus megtapasztalása volt.

A bemelegítő gyakorlat az egyik legkedvesebb gyakorlatom, mert végtelenül egyszerű, mégis nagyon kifejezi az egyéniséget, hamar összekapcsolja az egymás számára ismeretlen embereket is. Igaz itt egy tantestületi közösség kis részével találkoztunk (10 kolléga volt velünk), de természetesen ilyen szinten önmagukról a hétköznapok során sosem beszélgettek így egymással. A virágok rajza egy szép zöld kartonra került, virágoskert, melyben minden virág egyedi és különleges.

A tréningvezetőnek sok információt adnak a rajzok. Pl. a papírlap kihasználása, a rajz mérete, a színek, a formák, a kitöltés, a részletesség mind-mind információ az aktuális lelki állapotról a helyzethez való alkalmazkodás szintéjről, az önfeltárás képességéről. Maga a választott virág fajtája a tartalmi üzenet, amely már utalni enged a személyiség főbb vonásaira, valamint az önbizalomról. Lényeges még az is, hogy van-e rajta szöveg, mennyire törekszik arra, hogy a közölni kívánt gondolatot egyértelműen, pontosan lehessen érteni. No és végül a szóbeli magyarázat, arra nézve, hogy pontosan miért is ezt a virágot választotta.

A bemelegítő és az ismerkedést szolgáló feladat után egy olyan mozgásos feladat volt, amely egy iskolai környezetben igen gyakran előforduló szituáció megértését segítette. A befogadás és kitaszítás érzetét szemléltettük, a csoporton belül a közösségi érzés, illetve csoporton kívül a kitaszítottság érzését élték meg a kollégák. A körön belülre bejutás a cél, azoknak, akik a körön kívül vannak, míg a körben állóknak annak megakadályozása a feladatuk.

Nagyon érdekes volt ismét megtapasztalni, hogy ennél a gyakorlatnál az első reakció szinte azonnal a testi erő bevetése némán, szavak nélkül. Néhány kudarc után persze hamar megfordítják a stratégiát, és jön a „vesztegetés” módszere a csodás jutalmak ígérete, majd az újabb kudarcok után, és csakis ezután következik annak kipróbálása, hogy kérjenek a társuktól. És a kérés megnyitja a kapukat és máris bejutnak a körbe. Ennek fordítottja a kijutás a körből. Könnyű így, ha már felfedeztük a kérés módszerét, de mivel sosem lehet tudni, hátha mégis betartanak nekünk, így megint csak valami erő alkalmazása és fondorlat a stratégia. Aztán amikor megérezzük a másikban rejlő eltökéltség mértékét, vagy megértjük annak sratégiáját, akkor újabb váltás, és a kérdezés, kérés módszerével végül is sikerrel járunk.

Hogy mi ebben a fantasztikus, és miért nem banális kis gyakorlatocska? Hatalmas ereje van annak a fél percnek is, amikor kiszolgáltatva a többség kényének, kedvének, azon próbálkozunk, hogy megoldjuk a feladatot és bekerüljünk a többiek táborába, ne legyünk kívülállók, ne vonjuk magunkra a figyelmet, csak egy egyszerű tagja legyünk a közösségnek.

A kollégák megértették, hogy a gyerekek hasonló élményt élnek meg, amikor valaki bekerül egy már kialakult közösségbe, pl. új tanuló érkezik 5. osztályba, a már 4 éve együtt tanuló, vagy akár óvódás kortól együtt növő csoport tagjai közé. És hasonlót él meg, amikor kiszakad, elhagyja a közösséget, amikor ki lép a „körből”. A közösségnek is nagy élmény volt látni az egyén próbálkozását, élvezni a csoport adta erőt. Az irányítás, a hatalom érzete igenis belopódzik, és kisebb-nagyobb időhúzásra, provokációra, kisebb-nagyobb betartásra bátorírtja az egyént, amikor egy csoport tagjaként „eltűnhet” a tömegben.

Fontos gyakorlat volt, mert kiderült, hogy éppen érkezik egy gyermek egy kialakult közösségbe, és a megélt helyzetnek megfelelően, már megelőzheti a kirekesztés élményét, és elősegítheti a befogadás folyamatát ismerkedést segítő gyakorlatokkal, akár egy „virágoskert építésével”.

Ezután szerepjátékokat játszottak a résztvevők, amelyekben családi és munkahelyi konfliktusok adták az alap szituációt. Egymás között választottak szereplőtársakat, ahogy a szituáció megkívánta. Az egyik igen izgalmas szituációs gyakorlatban egy tanárra tesznek panaszt a diákok a vezetőnél. Rendkívül izgalmas megfigyelni az egyéni konfliktuskezelési stratégiák felszínre kerülését, és az általa kiváltott, fokozott, vagy éppen megoldott szituációs helyzeteket, illetve annak alakulását. A saját élmény meghatározó erejét, a prejudikálást, az előítéletek létezését élték meg önmagukban a kollégák, úgy, hogy erre korábban sosem gondoltak, nem hitték, hogy létezik náluk is, illetve ezt hitték természetesnek.

A legtöbbet ilyenkor az jelenti, hogy jó alaposan átbeszéljük ki miért döntött így, ki milyen stratégiát miért választott, miért tette azt, ahogy tett. Nagyon tanulságos mindenki számára, ahogyan láthatóvá válik mindkét fél gondolkodása, az a folyamat, ahogy értelmezzük a másik reakcióját, és válaszolunk rá. Ritkán, végtelenül ritkán kérdezünk, mint, ahogy az első gyakorlatban is. Azonnal megoldást találunk ki, mert azt hisszük, hogy a másik is azt hiszi, amit mi, és nem is próbálkozunk a másik mélyebb megértésével. És persze támadásnak véljük a felénk irányuló negatív jelzéseket, nagyon nehezen tudjuk azokat személyeskedés nélkül kezelni. Nem, vagy nagyon ritkán élünk azzal a lehetőséggel, hogy megpróbáljuk megérteni miért is azt gondolják – nem feltétlenül rólunk -, amit gondolnak, mert annyira erősen sértve érezzük magunkat, hogy csakis arra koncentráljunk, hogy hárítsunk és visszatámadjunk.
„Ne hagyd magad, gyengének fogsz látszani!”, ismerős ez a mondat azt hiszem sokunknak. Jól látható, hogy nem mindegy milyen konfliktuskezelési módszert tanítunk gyermekeinknek. Felnőtt korban már nem könnyű kialakult személyiségként belátni a stratégiánk fogyatékosságát, főképpen, ha megfelelő ideológiát alkotunk önigazolásként. A tréning azonban mindezeket a berögzült szokásokat láttatja a visszacsatolások, a reakciók által - mindezt védett, következmények nélküli környezetben -.

A másik ember számára negatív helyzetet teremtő szituáció megélése olyan élmény, amely nem ad alkalmat az önigazolásra, mást kell kitalálni. Rájövünk, hogy valójában nincs más, mint az önismeret, önmagunk elemzése. A fejlődéshez elengedhetetlen az őszinteség, és annak belátása, hogy van ok-okozati összefüggés a saját kommunikációnk és a másikban kiváltott negatív vagy pozitív érzések között.

Az első lépés, hogy kellő érzelmi távolságra kerüljünk a konfliktustól, és így megfelelő teret kapjunk a helyzet optimálisabb átgondolására, ezáltal sokkal jobb megoldási alternatívák jutnak majd az eszünkbe.

Gyakran a másikat hibáztatjuk, hogy rosszkedvük, ingerültségük szinte ragad ránk, „amilyen a mosdó, olyan a törölköző” – mondjuk ilyenkor. Pedig ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy belőlünk hiányzik a megfelelően erős „érzelmi védőháló”, amivel mások hangulataitól meg tudnánk óvni magunkat. Hiszen azért, mert a másiknak rossz napja van, nem szükségszerű, hogy nekünk is az legyen!

Könnyű ezt mondani? Megcsinálni is, úgy hívják asszertív magatartás, együttműködő kommunikáció.

Az együttműködő kommunikáció modell négy elemét ki lehet úgy is fejezni, hogy eközben egy szót sem ejtünk ki a szánkon. A módszer lényege a négy alkotórész tudatosításában áll, azaz legyünk képesek:

• Ítélkezés nélkül figyelni
• Az érzelmek azonosítására és kifejezésére
• Szükségleteink tudatosítására
• Kérések megfogalmazására

Az asszertív viselkedés az arany középút a behódoló, alárendelt (szubmisszív) magatartásforma és a fenyegető (agresszív) magatartásforma között.

Az asszertív személyiség tudja, hogy mit akar, és tisztában van a másik igényeivel is. Ennek alapján jogos az önbizalma és ezt bizonyítja magabiztos fellépése is. Mindenki szeret a magabiztos emberek társaságában lenni, mert a kiegyensúlyozott emberek pozitív énképe mások számára is pozitív kisugárzást ad.

A magabiztos fellépés alapja az önbecsülés, amely jótékonyan hat az önbizalmunkra, ezen keresztül a viselkedésünkre. Viselkedésünkből a kommunikáció az, amelyen keresztül le tudjuk mérni hatékonyságunkat, azaz, hogy elérjük-e célunkat. Az asszertív emberre az jellemző, hogy környezetével összhangban, együttműködően igyekszik elérni céljait. Ehhez szükséges a kommunikáció során a partneri viszony megtartása, és a kommunikációs folyamat ellenőrzése. Fontos ellenőrizni, hogy tényleg a másik is azt érti-e adott fogalom, vagy szó alatt, amit mi. Néha egy ilyen banális „nem azonos fogalomértés, használat” miatt robbannak ki a veszekedések, ami verbális agresszió, és igazából senkinek sem használ! Így érdemes ilyenkor azonnal a fentebb írt „check listát” elővenni jó emlékezetünkből.

Nagyon jó volt látni, ahogy a kollégák együtt voltak, közös emlékeikre építettek, jókat nevettek. Különös szerepben látták egymást, nem tanárok voltak, hanem játszótársak, akik szórakozva ismerték meg önmagukat és egymást.

A visszajelzéseik is igazolták azt a hangulatot, amit 3 órán át élveztünk valahányan. Így írtak azokról az „Ajándékokról”, amelyeket a tréningen kaptak.

• „Szeretetet, kedvességet, meghallgatást és új információkat kaptam. Máskor is szívesen részt vennék ilyen tréningen, mert ez nem csak hasznos, hanem remek kikapcsolódás, és ez utóbbi is egy ajándék. Több időt is tudnék ezzel foglalkozni.”
• „Új ötletek az osztályban lévő problémák megoldására. Emlékeztetett arra, hogy az órán és az óra előtt kell kis mozgás, játék a gyerekeknek. Oldal Andrea”
• „Elvarázsoltság. Kilépés a hétköznapokból. Csoki-boldogsághormon.”
• „A tréningvezetők meggyőződése, hogy szép szóval, szeretettel el lehet a konfliktusokat simítani. A türelem, a nyugodt légkör, amelyben, ebben a 3 órában részesültünk. Czigány Béláné”
• „Ötletek az osztályfőnöki órára, pl. az új tanulók befogadására. Nyitottság az új dolgokra. Játékosság, elégedettség. Arany Ildikó”
  „Türelem, empátia, figyelem, megerősítés, nyitottság, ötletesség.”
• „Megerősítés, elégedettség, öröm, jó volt veletek. Kőmíves Józsefné”
• „Jó hangulat. Közelebb kerültem a kollégáimhoz, 1-2 konkrét ötletet is kaptam a konfliktusokhoz, de bevallom, hogy sokkal többre számítottam, „egy csoda megoldásra”. Cseve István”
• „Türelem, nyugalom, megerősítés, ötletesség, jó hangulat, kikapcsolódás.”
  

Egy későbbi visszajelzést – a tréning után 2 héttel - is kaptunk, miszerint a kollégáknak észrevehetően bensőségesebb lett a kapcsolatuk egymással, szívesen emlékeznek egy-egy humoros jelenetre. Felszabadultabbak és az ötleteket is kipróbálták és működtek, és azóta saját próbálkozásaik is vannak. Viszont az igényt is megfogalmazták: szükség lenne több tréningre. Rajtunk nem fog múlni!

"Ne vádold a világot, tedd jobbá! Hogyan? Minden percben jobbá téve önmagadat!"

Sri Chinmoy

Ma már lehet autista a padtársam!

A cikk korábban a nol.hu blogján volt olvasható. 

Olvastam egy cikket a Népszabadság 2010.09.11-i számában Matalin Dórától, aminek a címe az volt, hogy „Lehet-e autista gyerek a padtársam?” 

A cikk felvezetésében említett "gyorsan növő fogyatékossági csoport"  megjelölést kissé sommásnak tartom. Gyógypedagógusként úgy vélem inkább arról van szó, hogy hogy autisták eddig is voltak, csak éppen a diagnosztizálásuk nem volt egyértelmű. Korábban az anyák nevelési hibájától kezdve számos elképzelés volt ennek a "furcsa viselkedési módnak" a magyarázatára, és csak nem régen tudjuk egyre jobban és korábban szűrni és diagnosztizálni tudományos módszerekkel az autisztikus képet mutató embereket. 

Ugyanakkor az értelmi fogyatékosok, vakok, siketek, mozgásfogyatékosok is közöttünk élnek régóta, de hogy mit tudunk rólunk, mennyit találkoztunk velük, az bizony a diagnózis korszerű felállításáról jóval messzebbre mutat. 

Sajnos Magyarországon nem igazán jól kivitelezett és kommunikált integráció, de legalább eljutottunk mára oda, hogy „láthatóvá váltak” a speciális nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok, de bőven nem azért, mert valami külső ok miatt többen lettek a fogyatékosok, és az autisták. 

Nem, csak egyszerűen láthatóvá váltak itthon is az értelmi fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd, látás, hallás, mozgás, hallássérült. Mert végre előjöhettek a zárt falak mögül, ők és a családjuk, emberi életet élhetnek, hiszen senkinek sincs oka a szégyenkezésre!

1992-ben voltam Tornanádaskán, a Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban. 

Tornanádaska  Speciális Iskola -  lakószoba

Megdöbbentő volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek! A tanár kollégák gyermekek iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag meg volt mindenük a gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban. A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult állapota szomorúsággal töltött el. 

A volt Hadik kastélyban lévő speciális iskola lakóotthon  közlekedője 

Csodálattal néztem azonban a tanárok kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten, ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai műhely is volt ott akkoriban a Tolnai-féle írás oktatás alkotóműhelye volt. 

Oktatás a tornanádaskai speciális iskolában 

Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy városi és kis faluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik ellenére is. Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre haza utaztak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a közeli iskolába járni. 

Egy nem látó, egy nem halló, vagy egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnal tűnik fel, hogy más, mint egy "normál ember". Sokan nem értik/ fogadják el éppen a külső jegyek hiánya miatt, hogy értelmileg fogyatékos,  és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy "fogyatékos" gyerek. A szégyen, ez az első, amivel megküzd a család. Így jól jöttek a kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya, apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a külvilág felé, és persze a társadalom többsége számára is (végül is ez volt a cél). Persze a mély-szegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a csoda, a luxus. 

És most itt vannak ezek a gyerekek közöttünk! Mára láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek, jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel, de fejleszthetőséggel! Azt mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetőek! Igen, ez így nagyon jó törekvés lenne, de kevés önmagában ez a "kívánság". (Most nem az oktatási körülményekről szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is...)

Hanem azt tartom fontosnak, amit leírt a cikk írója, hogy legalább elindult valami civil kezdeményezés! A rendhagyó osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát.  Az autisták világa az "Esőember" című film óta ismertebb lett. Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az órára. Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák meg. 

Volt egy mondat, ami igazán zavart: „Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”. 

Nevelni toleranciára?! Nevelés egyfajta program egy közösen elfogadott/meghatározott irány, cél elérése érdekében tartós viselkedésváltozás elérése. 

De vajon a tolerancia belenevelhető az emberbe?! 

Inkább képzéssel, személyiség fejlesztéssel lehet - és kell - elérni, hiszen  az érzelmi intelligencia (is) fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek, megerősödnek a célzott tréning eredményeképpen.  Ha tetszik, ha nem, az érzelmek kifejezése, értelmezése, az empatikus magatartás fejlesztése önálló feladat mára, mert a mai megváltozott környezetünkben igenis tanítani kell az empátiát, ha nem akarjuk, hogy teljesen tolerancia nélküli, önző világban éljünk. 

A Müncheni Ludwig-Maximiliens Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a tolerancia oktatásáról: 

A kompetenciák eredményes oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását. A tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:

• a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogása, 
• az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről, 
• a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása, 
• a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa, 
• olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén, 
• elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg, 
• a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”. 

Itt tehát a viselkedésváltozást biztosító nevelésről van szó, az életről, a napi gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Ezért is nagyon jó, hogy már van nálunk is ilyen kezdeményezés, és végre beszélhetünk arról is, hogy igen vannak, lesznek autista padtársak. 

Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. Ezért a képességeinek fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült. A munkába beillesztés és a továbbtanulás, szakképzés biztosítása szintén az integráció része lenne, de ebben is, bizony lenne - van mit tenni -, hogy valódi segítséget és ezzel esélyt kapjanak az integrálható állapotú fogyatékosok önmagukhoz mérten minél teljesebb, emberi élet érdekében!

De nem mindenki integrálható "csak úgy", hiszen az autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési, kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető legönállóbb emberi életért. 

Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy akár 5-10 perces "beszélgetés", és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is? 

Ilyen egyszerű lenne? 

Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?”  kérdésre adott válaszra: „Van.” 

Sokat kell tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében, hogy „de szemét!”, „most hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?”. Hanem legyen helyette az a fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban: „Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre a Te kék tolladat?”

Persze van rá megoldás: sok-sok empátia, együttműködő kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!  

A munkahelyi - és lakossági (szülői) - tréningjeink elégedettsége bizonyítja, hogy mennyire nagy szükség van az empátia ÚJRA megértésére. Végtelenül könnyen félreértjük egymást, és ehhez senkinek sem kell "másnak" lennie, pusztán arról van szó, hogy empátiát kellene tudnunk adni és kapni is, ítélkezések, elvárások, kinyilatkoztatások helyett! Ezt azonban tanulni kell, méghozzá először is önismerettel, hogy megértsük másokra hogyan hatunk és ők hogyan hatnak ránk és erre mi miért és hogyan reagálunk! 

Ez empátia adás-kapás nélkül nem megy - és ezt meg kell engednünk önmagunknak! -, mert ennek a kettőnek összhangban kell lennie egymással! Hiszen csak akkor leszünk képesek együttműködésre, melynek során saját igényünket kifejezzük és kiállunk a saját érdekünkért, ha előtte megértettük a másik szükségeltét és igényét, és ezután KÖZÖSEN kialakított megoldásunkat képesek leszünk elfogadni, azaz együttműködni! 

ALITERA önismeret fejlesztő programjának egyik fontos eleme

Ekkor értelemszerűen mindenki "nyertes", mert mindkettőnk számára előnyös a megállapodás - hiszen figyeltük és megértettük egymás -,  mert valójában mindkettőnknek egyformán fontosak vagyunk! És akkor ebből következik az, hogy az empátia "elnyomásával" valójában a másikat is értéktelenítjük - mert hogy így nekünk könnyebb? -, de itt az IS-en van a hangsúly, hogy vele magunkat is leértékeljük, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint számtalan - nem biztos, hogy tudatos - pótcselekvésünk. 

Azonban jobbá  tehetjük az életünket, ha az empátiás készségünk fejlesztéséhez mielőbb hozzá kezdünk! Az empátiás készségünk  alapvetően nem szakkönyvek segítéségével fejleszthető, hanem társas érintkezések során, melynek kockázatmentes fejlesztő terepe a tréning! 

Érdemes tehát keresni a önismereti/együttműködő kommunikáció tréning által nyújtott fejlődési lehetőségeket családoknak és magánembereknek éppen úgy, mint intézményeknek, vállalati közösségeknek! 

"Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát, és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Lehetővé teszi az érdeklődést, de elhárítja a bizalmaskodást. 

Az együttéléshez leginkább tapintat kell, barátságnak, szerelemnek egyaránt meghosszabbítója, összetevője, fűszere, összefér a magánnyal is, de tekintettel van a másik emberre. Feltételezi az önuralmat, a civilizált családi hagyományt, magában foglalja a megértő intelligenciát, az életismeretet, a szív okosságát és a tapasztalaton nyugvó igazságosságot."  

Konrád György

Nyári mini tréningek

Dr. Marshall B. Rosenberg, amerikai klinikai pszichológus, egy olyan kommunikációs módszert dolgozott ki, melynek alkalmazása segít a konfliktusok megoldásakor a nyertes-nyertes viszonyt kialakítani a főnökünkkel, munkatársainkkal, barátainkkal vagy családtagjainkkal.

Az Erőszakmentes Kommunikáció - EMK - (Nonviolent Communication) néven ismertté vált szemléletmóddal a legnehezebb helyzetekben is képesek lehetünk rá, hogy megőrizzük emberségünket.

Világszerte tanított és alkalmazott módszere azt mutatja: igenis lehetséges a hatékony, egymás szükségleteinek kielégítését támogató, természetes együttérzésünket tápláló kommunikáció, mely harmonizálja kapcsolatainkat. Segítségével minden eszmecsere alkalmával felismerjük saját magunk és a másik ember mélyen rejlő szükségleteit.

Az EMK használatának nem feltétele, hogy a beszélgetőpartner is értse ezt a nyelvet, sőt még az sem, hogy hajlandó legyen irántunk együttérzéssel viseltetni.
A módszer kulcsa pedig nem más, mint a megfelelően irányított figyelem. Sikeres alkalmazásához alapvetően szükséges egy, az eddig megszokottól teljesen eltérő szemléletmód. Önmagunkhoz, érzéseinkhez, embertársainkhoz, kapcsolatainkhoz való viszonyunk igényel másfajta megközelítést, gyökeres átalakítást.

Eredményként szavaink már nem csupán megszokáson alapuló, automatikus reakcióink szüleményei lesznek, hanem tudatosan megválasztott eszközök.

Tréningprogramunk - „Párbeszéd szívtől szívig” címmel akkreditált 30 órás pedagógus továbbképzés - ennek a módszernek a továbbgondolása, melyet párbeszédnek, az együttműködés kommunikációjának hívunk. Nem azért, hogy új nevet adjunk, vagy, mert okosabbnak gondoljuk magunkat bárkinél is. Azért gondoltuk, hogy így nevezzük, mert közérthetőbbnek tűnt, és valójában azt neveztük meg, amiért tenni akarunk. Ez nem más, mint az együttműködés.

Azonban azt is hisszük és valljuk, hogy kellően alapos - és ebből kifolyólag őszinte - ön és társismeret nélkül pontosan egy valami nem tud megvalósulni: az együttműködés.

Az otthonokban, munkahelyeken, az iskolában, a játszótéren, az utcán, a boltban - azaz mindenhol -, az emberek egymás közelében vannak, és a kapcsolódási pontok számtalan együttműködést igényelnek. Ahhoz, hogy ezek úgy működjenek, hogy se a szándék, se a megvalósítás ne csorbuljon, szükséges, hogy magunkba nézzünk, miközben társainkat is megtanuljuk.

Ezért úgy gondoltuk tréner társammal Börönte Mártával, mini projekteket dolgozunk ki, tanároknak, szülőknek, érdeklődő felnőtteknek.

A 2005-től működő a XVI. kerület felnőtt lakosai számára nyitott lelki kibeszélő műhely tréningjét – amely a Rákosszentmihályi-Sashalmi Evangélikus Egyházközségben tartotta alkalmait - szakmai programunk elemivel megújítottuk és színesebbé tettük.

Mini projektjeink immár elérhetővé vált, mert a XVI. kerület Önkormányzat Kulturális és Sport Bizottsága támogatást nyújtott kezdeményezésünkhöz, hogy ne csak a "szakemberek" számára legyen elérhető az együttműködő kommunikáció.

Hisszük, hogy minden felnőtt korú embernek szüksége van arra, hogy:

• megismerje önmagában lakozó erősségeit
• többet tudjon a magatartásformákról
• megismerje saját konfliktuskezelő stílusát
• megtapasztalja azt, hogy mások mit értenek meg kommunikációjából
• megértse a felé irányuló szavak, mozdulatok jelentőségét
• gyakorolja az együttműködés kommunikációját
• legyen tapasztalata a kirekesztés-befogadás élményéről
• megtapasztalja az érzések fogadását és adását
• megtalálja belső erőforrását
• megtanulja a szeretet 5 nyelvét.

A 3 órás mini tréningen egy-egy alkalommal valamely részt megtapasztalhatják, átélhetik, kipróbálhatják a tréningen résztvevők! Azt kívánjuk, jöjjönek el közénk sokan azért, hogy megvalósulhasson az együttműködő kommunikáció az otthonokban, iskolákban, munkahelyen!

A mini tréning díja: 6.000 Ft/fő/alkalom (A csoport akkor indul, ha a jelentkezők száma 15-20 fő között van.) Amennyiben egy intézmény, vagy más civil szervezet támogatja a tréninget, úgy ez az alkalom ingyenes lehet a résztvevők számára.

Időpontok a XVI. kerület Kulturális és Sport bizottságának támogatásával:

06. 18.

07. 23.

08. 27.

Az időtartama: 18 - 21 óra

A helyszín: XVI. kerület Hősök tere 11.

Ezek az alkalmak a résztvevők számára INGYENES.

Érdeklődését, jelentkezését várjuk e-mailben: iroda@alitera.hu

Üdvözlettel:

Börönte Márta evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakember, tréningvezető,

Katona Erzsébet gyógypedagógus, önismereti tréningvezető
Mobil: 06-30-5858-197

"A biztonság többnyire csupán egy babonának tekinthető, mivel a természetben soha sem fordul elő, és az emberek életében sem tapasztalható. Hosszú távon a veszélyt elkerülni semmivel sem biztonságosabb, mint szembefordulni vele. Az élet egy merész vállalkozás, vagy egy nagy semmi."

Helen Keller

Egy nyelvet beszélünk?

Számomra – gyógypedagógusként -, egyértelmű, általánosan használt és magától értetődő emberi érintkezési forma, az együttműködő kommunikáció.

Sok gyermek, aki értelmileg akadályozott (a régi szóhasználat szerint középsúlyos fogyatékos), amikor megérkezik az első (osztályba) csoportba, nem tud beszélni, jó esetben mutogat, nagyon jó, ha már egyszavas mondatokat mond, és természetesen a legjobb, ha folyékonyan beszél, ami azonban ritka. Hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg kifejezni a gondolatát, az sok mindentől függ, de nem minden körülmény változtatható meg.

Van, akinek állapota sosem teszi lehetővé, hogy elemi hangadás helyett, a hangokat szavakká formálja. Azonban gondolatai, érzései, érzelmei, szükségletei, kívánságai neki is vannak, melyeket meg akar környezetével osztani, tudatni akarja mi a helyzet vele, és kell valaki, aki ezt megérti, hogy tudjon válaszolni, hogy ki tudja elégíteni a kívánságát, a vágyát, hogy érzelmeire érzelmeket kapjon, hogy megértsék, hogy emberszámba vegyék.

Természetesen a család, és az anya pontosan megtanulja melyik mozdulat, hang mit jelent, hiszen volt ideje, együtt volt vele hosszú éveken át, a nap 24 órájában.

Azonban amikor bekerülnek a közösségbe a gyermekek, bizony meg kell tanulni mindenkinek mindenkit! És ez az egymás megtanulása minden közösségre érvényes, legyen az gyermek, felnőtt, fogyatékos, vagy ép!

A gyógypedagógus valamennyi tanítványát megtanulja, hogyan rezdül, melyik mozdulata mit jelent, és a társak is megtanulják egymást, illetve segíti abban őket, hogy ez sikerüljön nekik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a társak megértőek is lesznek, azt meg végképp nem, hogy meg is feleljenek bárki kívánságának, vagy akaratának. Nekik is, mint mindenkinek, aki bekerül egy közösségbe, meg kell szokni, hogy nem ő az egyetlen ott, hogy a felnőtt figyelme nem csak az övé.

Az anyának, apának, nagyszülőknek el kell fogadnia, hogy nincs velük a gyermek a nap nagy részében, és mindeközben más kedvéért fog megtenni dolgokat, másra fog mosolyogni, másnak fogja ölelését adni.

Azt is el kell fogadni a családnak, hogy a csoportban más szabályok vannak, mint otthon. Sajnos ez az egyik legnehezebb gyógypedagógusi feladat, hogy elfogadtassuk a szülőkkel, hogy a gyermeke máshol is tudja jól érezni magát, más szabályok között, amely nem jelenti azt, hogy az eddigi rossz, csak azt, hogy más!

Sajnos itt is érvényesül az, ami a közfelfogásban, ha nem az enyém, akkor az már rossz, hogy versenyként, hatalmi harcként éli meg sok szülő, azt a folyamatot, amelynek természetesnek kell lennie. A fogyatékos gyermeknek is önállóvá kell válnia – a saját lehetőségein belül amennyire csak lehet -, melynek első lépése, hogy le kell válnia a szülőkről. Persze itt évekről szól a folyamat, és minden esetben mást és mást értünk önállóság alatt, a gyermek lehetőségeihez mérten.

Azonban a közösségi életet szabályozó elveknek egyezni kell, iskolai és otthoni szinten egyaránt. Pl. nem engedjük meg, hogy felüljön az asztal tetejére az iskolában, jó lenne, ha ezt otthon sem tennék meg, ha az iskolában egyedül kell felvennie a cipőjét, az otthon is úgy történjen!

Gyakran a kedves szülők, aranyosan levetkőztetik a gyermeküket reggelente, nekem pedig a világ legnehezebb dolga volt kitessékelni az előtérből, hogy elkezdhessük az önkiszolgálás tanulását.

A gyermekek tökéletesen alkalmazkodnak a babusgatáshoz, és hatalmas békességgel tűrik, aztán később elvárják az öltöztetés sokkal egyszerűbb módját, mert nem kell hozzá saját erőfeszítésük, kényelmes. Ez rendszerint serdülőkorra komoly problémává válik, amikor viszont már a szülő szeretné, hogy végre önálló legyen a gyermeke - hiszen már nagy -, rendszerint erőgyakorlattá válik a szülő és gyermek között az öltözködés, cipőfűző kötés. Itt is érvényes igazság az, hogy jobb megelőzni! Azonban ehhez (is) szilárd értékrend és nagyon nagy akaraterő szükséges, akkora amely elviseli a társadalmi nyomást, családi elvárást, saját lelkiismeret furdalást. Azaz, hogy elvárásaink legyenek egy fogyatékos emberrel szemben, hogy lehetőségeihez mérten teljes értékű embernek tekintsük.

Szülőkkel folytatott interjú során megvallották szorongásaikat. Sokan azt gondolták, hogy gonosz, lelkiismeretlen, hanyag, rossz anya, ha "beteg gyermekét" nem vetkőzteti le, nem szolgálja ki, és ráadásul még idegenekre bízza is őket. Sokan meg attól tartottak, hogy ezt gondolják majd róluk, ők maguk nem gondolták így, de ezért inkább kiszolgálták mindenben "beteg gyermeküket". Sok minden benne van ezekben az önvádakban, lenne mit tenni a közösségeknek, ahová tartoznak, ezek a szülök!

A gyógypedagógus viszont attól gyógypedagógus, hogy a rábízott gyermeket fejleszti, és ehhez bizony olykor hozzátartozik a szülőkkel való konfrontáció is, ha ezt kívánja a gyermek, a fejlesztés érdeke. Tettem ezt humorral, sok-sok türelemmel, kitartással, megértéssel, és határozottsággal, pl. a buzgón öltöztető szülőknek, néha félig humorosan megemlítettem, hogy ráérnek-e délelőtt, mert tornaóra lesz, jó lenne, ha maradnának öltöztetni, különben kénytelen lesz a gyermek maga öltözni.

Ehhez kell egy nyelv, az a nyelv, amely szívtől szívig szól!

Azért is kell ez a nyelv, hogy minden gyermeknek, amikor tanulja a világot, úgy tudjuk neki megmutatni, lefordítani, hogy ne csak a világot értse meg, hanem a világ is megértse őket! Hogy helyük legyen, és lehetőségük a számukra kerek és való világban, és legyenek velünk együtt boldogok. Kiegyensúlyozottan megélhessék, hogy helyük, dolguk van nekik is közös világukban!
Ha csak a cipőjét tudja egyedül felvenni az is óriási teljesítmény, örüljünk vele, és várjuk el tőle, hogy ez már az ő feladat lesz, tegye meg mindig.

Nehéz helyzetben vannak azok a pedagógusok, akik most az integráció kapcsán szembesülnek a mássággal, az eltérő igényekkel, és lehetőségekkel, de viszonylag egységes és magas oktatási követelményekkel, melynek meg kell felelniük személy szerint és a tanítványaiknak is.
Ehhez kell nyelv, gondolat, szív, hit.

· Hit abban, hogy minden embernek jogában áll kifejezni vágyait, gondolatait, hiszen azzal, hogy megszületett, helye van a világban, amelyet mindenkinek tisztelni kell, és lehetővé tenni, hogy jól érezze magát ott, ahol van.
· A szív megmondja, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, érzékenyek, és békességre, nyugalomra vágynak.
· A gondolat, az ész felel azért, hogy megértsük és tudjuk, hogy ha még sem így van, az sok minden miatt van, de a javítási, változtatási lehetőség ott van mindenki kezében. Önmaga, saját maga az, akivel először törődnie kell, hogy utána képes legyen másokra figyelni.
· A végén nem kell más csak a nyelv, az, amit mi beszédnek is hívunk, de ami szavak nélkül is működik, ha akarjuk. A lényege a gondolatok, érzések cseréje annak érdekében, hogy együttérzés, együttműködés, együttélés legyen a lakások falain belül és azon túl.

Mindehhez már nem kell más, csak egy mosoly, attól a lélektől, amelyik él.

Az együttműködő kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy egymás tiszteletben tartásával oldjunk meg verbális konfliktusokat, és megelőzzük azok kialakulását.

Az első munkahelyem egy vidéki általános iskola volt, amelyet akkor még kisegítő iskolának hívtak. A kolléganőnek hangszalaggyulladása lett, és fél évre eltiltották a beszédtől. Negyedik osztályban volt osztálytanító, meg kellett oldani a helyettesítést. Az igazgatóm megkérte a kollégámat, hogy vállalja el, de mivel mi akkor előkészítő osztályosokkal foglalkoztunk, nem szívesen tette, mert ők már azért 10-11 éves tanulók voltak. Sok volt a roma abban az osztályban, 8 tanulóból 8, nem volt könnyű velük. Így aztán engem kértek fel osztálytanítónak.
Mint minden új tanárt engem is próbára tettek. Beszélgettek, nem figyeltek, megjegyzéseket tettek, és ez egyik tanuló dühében széttépte a füzetét, hogy nem akar ennyit írni, ehhez neki nincs kedvbe. Hatalmas csönd lett a teremben várták, hogy mit lépek rá. Lehajoltam és némán összeszedtem a füzetdarabokat, és kidobtam a szemétbe. Majd oda mentem mellé, megsimítottam a haját és azt mondtam: „Akinek ilyen gyönyörű ébenfekete hosszú haja van, miért csinál ilyen butaságot? Most nem tudok másik füzetet adni, de kérünk egy lapot a társadtól, így be tudod fejezni ezt a munkát, és holnapra hozok füzetet és bemásoljuk a mai munkát. Lehet, hogy szebb lesz az írásod, mint a mostani füzetben volt, és akkor 2 matricát is tudok adni. Jó lesz így?” Csend volt, lehajtotta a fejét a kislány, és az mondta, igen. Kapott egy lapot a társától, és dolgoztunk tovább.

Nem volt több problémám ebben az osztályban, hihetetlen jó társaság volt, okosak és ügyesek voltak, fél év alatt majdnem a teljes 4-es anyaggal végeztünk. Különösen matekból voltak ügyesek. A második félévben visszajött a kolléganő, megköszönte a munkámat, a gyerekek pedig nagyon büszkék voltak magukra, és persze én is rájuk!

A nyári szünetben egyszer csak csöngettek, és az ajtóban a 4. osztályból az a kislány, aki széttépte a füzetét és még 2 társa állt, egy kosár meggyet hoztak, gondolták örülnék neki. Nagyon boldog voltam, és hálás, amiért sikerült emberséget adni, és ezt megérezve ők is képesek lettek adni. Hihetetlen élmény volt, ma már úgy fogalmaznám meg, mert az együttműködő kommunikáció alkalmaztam. Azóta sem teszek mást, mert hiszem, hogy csakis ez vezethet vissza bennünket az élhető emberi közösségi léthez.

Elkötelezettségem nagy, most már lehetőségem van ezt másokkal is megosztani, mert a mai tanár diák kapcsolatokban rettenetesen nagy szükség van az empátia adására, kapására. Ehhez kell az, hogy egy nyelvet beszéljük, a megértés nyelvét, az együttműködés érdekében, mert ez vezet a sikerhez, és mindenkinek jár, hogy sikeres ember legyen!

"Senki sem magától lett olyan, ami. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak, és sikereinknek is."
George Matthew Adams

Együttműködő kommunikáció

Egy középiskolában voltam fejlesztő pedagógus, és tanulási nehézségekkel küzdő fiatalok fejlesztésével foglalkoztam. Tréning jellegű csoportmunkában több évfolyam tanulói vegyesen vettek részt ezeken a foglalkozásokon. Az önelfogadás, önismeret fejlesztése, az egyéni erősségek feltárása, a kompetenciák megerősítése a cél ezeken a fejlesztő foglalkozásokon. Egy alkalommal, az egyik feladat elvégzése komoly nehézségbe ütközött az egyik lánynál, akit nevezzünk Nikinek. Szavakból kellett 4 értelmes mondatot összerakni.

Nikinek elfogyott a türelme, és közölte, hogy ennek a gyakorlatnak semmi értelme, biztosan hibás, és emiatt nem is lehet megcsinálni. A gyakorlatot párban végezték, így a társa egyedül maradt ebben a feladatban, aminek nem örült. Megpróbálta a maga módján folytatni, de láthatóan nem volt már kedve hozzá, kis idő múlva inkább ő is feladta és a társa mellé ült.


A csoport többi tagja is eleinte elbizonytalanodott, hogy vajon akkor van-e értelme folytatni, ha ez a meglehetősen határozott és igen erős egyéniségű lány így feladja, aztán volt, aki ebből erőt merítve folytatta, sőt gyorsabban dolgozott, hogy sikerüljön elsőnek befejezni. A győzelemre nagyobb esélyt kapott, hogy egy páros leállt, nőttek az esélyei.


Majd amikor a mindenki elkészült, megbeszéltük a feladatot, és a nehézségeket. Először azzal a csapattal foglalkoztunk, akik a legbüszkébbek voltak a munkájukra, mert nagyon jól dolgoztak együtt, gyorsan készen lettek, szinte egyszerre, abban a pillanatban, ahogy Niki feladta. Elmondták, hogy milyen gyorsan egymásra hangolódtak, megosztották a feladatot, az egyik felolvasta a szavakat, a másik rendezgette sorrendbe, először a nyilvánvaló szavakat helyezték el, mondatkezdő, írásjelek, névelők, stb.

Majd együtt javítgatták, ahogy egyre több szót olvastak el, egyre gyorsabban tudták kirakni a mondatokat. Nagyon jó értelmezést adtak, a meglévő szókészletet nagyon kreatívan használták fel, teljes siker volt a páros munkája. Nagyon boldogok voltak, átélték az együttműködésből fakadó sikerességet, kiegyensúlyozott, elégedettség életérzését, és a szükségleteik beteljesülését a bizalom, elismerés, önbecsülés terén. Majd a többi pár is elmondta, hogyan dolgoztak, kinek jobban, kinek rosszabbul sikerült a munka.

Megállapítottuk, hogy azok a párok, akik nem beszélgettek egymással, nem figyeltek egymásra, inkább egymás mellett dolgoztak, mint együtt, nem voltak olyan sikeresek, mint akik, együtt dolgoztak. Nem alakult ki közöttük jó érzés, mert nem figyeltek eléggé egymásra, nem adtak és nem kaptak empátiát, megértést, figyelmet, segítséget, támogatást. Nem tudták szükségleteiket kielégíteni, így az érzéseik sem lehettek harmonikusak, nem tudtak együttműködővé válni.

Mindeközben Niki nem érezte jól magát, hiszen ő nem volt sikeres, hamar feladta, így minduntalan megpróbálta a társait kinevetni, vagy éppen megjegyzéseket tett rájuk. Ilyenkor bizony szükség volt az együttműködő kommunikáció nyelvére, hiszen fontos volt tisztázni Niki és társainak adott helyzetben a szükségletit, és legfőképpen az érzéseit. Elmondta Niki, hogy elégedetlen saját magával, úgy érzi összezavarodott a feladattól, és emiatt határozatlanná, szorongóvá, végül rosszkedvűvé vált. Úgy érezte, hogy kimondottan rossz vele együtt dolgozni, ezrét adta fel, nehogy a társa miatta kerüljön rossz helyzetbe. Ekkor Ákos a társa, elmondta, hogy számára nagyon rossz volt, hogy Niki feladta. Ezáltal teljes bizalomvesztést élt át, azt gondolta Niki nem bízik benne, hogy azért adja fel, mert ő nem eléggé ügyes, lassú, és ez nem felelt meg neki. Nagyon elcsodálkozott, hogy Niki egyáltalán nem így, és nem ezt gondolta.


Megértették, hogy, ha egymással beszélnek, ha odafigyelnek, és megkérdezik egymást, akkor bizony mindez tisztázódik, és a megoldás szinte mindig csak egy lépésre van tőlünk. Niki rájött, hogy azzal, hogy a saját érzéseit helyezte előtérbe nem tudott a társára figyelni. Ez elkeserítette, és azt a megoldást választotta, hogy kilépett a szituációból. Persze így nem tudta a feladatát sem megoldani, emiatt dupla lelkiismeret furdalást érzett, ami feszültséget, idegesség érzését, kudarcérzést keltett benne.


Azt beszéltük meg, hogy legközelebb meg fogja fogalmazni érzéseit adott dolgokkal kapcsolatban, majd elmondja szükségleteit is. Ekkor már ő fogalmazta meg, hogy innen csak egy lépés a megoldás, amit vagy neki kell megtennie, vagy meg kell kérnie valakit, hogy segítsen neki, és utána már sokkal könnyebb lesz minden, hiszen végére megértik és ő is megérti majd a többieket.


Niki megértette, hogy a dolgok nem aszerint működnek, ahogyan mi gondoljuk, törődnünk kell azzal, hogy megértsük a dolgokat, az embereket, helyzeteket, szituációkat. Nem szabad előrevetíteni a válaszokat "én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom" szituáció nem segíti az együttműködést. Niki megértette, hogy az önmagáért kiálló, felelősséget vállaló személyiségnek sokkal könnyebb megbirkózni a nehézségekkel, mert szívesebben akadnak, akik barátkoznának majd vele, hiszen együttműködő, másokra figyelő, toleráns emberekkel szívesen vagyunk együtt.

Összefoglalva:

Azok, akik együttműködően dolgoztak, számukra megerősítés volt, hogy igen jól tették, hogy törődtek egymás szükségleteivel, érzéseivel, és figyelemmel, együttműködő kommunikációval gyorsan, hatékonyan tudtak dolgozni, miközben tökéletesen jól érezték magukat, boldogok, aktívak, vidámak voltak.

Niki megértette, hogy nincs egyedül, csak akkor, ha ő maga akarja így. Azonban ahhoz, hogy ne így történjen, neki kell tennie, azzal, hogy saját maga beszél érzelmeiről érzéseiről, szükségletiről. Kér, hogy adhasson, mert tudja, hogy aki ad, az kap.

A társai pedig megértették, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz jár a fejükben, mint nekik, tehát, ahhoz, hogy megtudják, nem találgatni kell, hanem figyelni, empátiával szólnia társakhoz, kérdezni, és megfogalmazni azt, amiben biztosak vagyunk: a saját érzéseinket érelmeinket, és szükségleteinket.

Így, ha egy kétszemélyes szituációban mindketten ezt tesszük, akkor már van miről beszélni, és el lehet kezdeni azt, ami az emberre jellemző kell, hogy legyen: együttműködővé válunk. Figyelni kell a társainkra, hiszen társak között válhatunk igazán önmagunkká, erősségeink, tudásunk önmagunknak semmit sem érnek.

Közösségben, társak között lehetünk igazán önmagunk!

"Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek."

Goethe