Számomra – gyógypedagógusként -, egyértelmű, általánosan használt és magától értetődő emberi érintkezési forma, az együttműködő kommunikáció.
Sok gyermek, aki értelmileg akadályozott (a régi szóhasználat szerint középsúlyos fogyatékos), amikor megérkezik az első (osztályba) csoportba, nem tud beszélni, jó esetben mutogat, nagyon jó, ha már egyszavas mondatokat mond, és természetesen a legjobb, ha folyékonyan beszél, ami azonban ritka. Hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg kifejezni a gondolatát, az sok mindentől függ, de nem minden körülmény változtatható meg.
Van, akinek állapota sosem teszi lehetővé, hogy elemi hangadás helyett, a hangokat szavakká formálja. Azonban gondolatai, érzései, érzelmei, szükségletei, kívánságai neki is vannak, melyeket meg akar környezetével osztani, tudatni akarja mi a helyzet vele, és kell valaki, aki ezt megérti, hogy tudjon válaszolni, hogy ki tudja elégíteni a kívánságát, a vágyát, hogy érzelmeire érzelmeket kapjon, hogy megértsék, hogy emberszámba vegyék.
Természetesen a család, és az anya pontosan megtanulja melyik mozdulat, hang mit jelent, hiszen volt ideje, együtt volt vele hosszú éveken át, a nap 24 órájában.
Azonban amikor bekerülnek a közösségbe a gyermekek, bizony meg kell tanulni mindenkinek mindenkit! És ez az egymás megtanulása minden közösségre érvényes, legyen az gyermek, felnőtt, fogyatékos, vagy ép!
A gyógypedagógus valamennyi tanítványát megtanulja, hogyan rezdül, melyik mozdulata mit jelent, és a társak is megtanulják egymást, illetve segíti abban őket, hogy ez sikerüljön nekik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a társak megértőek is lesznek, azt meg végképp nem, hogy meg is feleljenek bárki kívánságának, vagy akaratának. Nekik is, mint mindenkinek, aki bekerül egy közösségbe, meg kell szokni, hogy nem ő az egyetlen ott, hogy a felnőtt figyelme nem csak az övé.
Az anyának, apának, nagyszülőknek el kell fogadnia, hogy nincs velük a gyermek a nap nagy részében, és mindeközben más kedvéért fog megtenni dolgokat, másra fog mosolyogni, másnak fogja ölelését adni.
Azt is el kell fogadni a családnak, hogy a csoportban más szabályok vannak, mint otthon. Sajnos ez az egyik legnehezebb gyógypedagógusi feladat, hogy elfogadtassuk a szülőkkel, hogy a gyermeke máshol is tudja jól érezni magát, más szabályok között, amely nem jelenti azt, hogy az eddigi rossz, csak azt, hogy más!
Sajnos itt is érvényesül az, ami a közfelfogásban, ha nem az enyém, akkor az már rossz, hogy versenyként, hatalmi harcként éli meg sok szülő, azt a folyamatot, amelynek természetesnek kell lennie. A fogyatékos gyermeknek is önállóvá kell válnia – a saját lehetőségein belül amennyire csak lehet -, melynek első lépése, hogy le kell válnia a szülőkről. Persze itt évekről szól a folyamat, és minden esetben mást és mást értünk önállóság alatt, a gyermek lehetőségeihez mérten.
Azonban a közösségi életet szabályozó elveknek egyezni kell, iskolai és otthoni szinten egyaránt. Pl. nem engedjük meg, hogy felüljön az asztal tetejére az iskolában, jó lenne, ha ezt otthon sem tennék meg, ha az iskolában egyedül kell felvennie a cipőjét, az otthon is úgy történjen!
Gyakran a kedves szülők, aranyosan levetkőztetik a gyermeküket reggelente, nekem pedig a világ legnehezebb dolga volt kitessékelni az előtérből, hogy elkezdhessük az önkiszolgálás tanulását.
A gyermekek tökéletesen alkalmazkodnak a babusgatáshoz, és hatalmas békességgel tűrik, aztán később elvárják az öltöztetés sokkal egyszerűbb módját, mert nem kell hozzá saját erőfeszítésük, kényelmes. Ez rendszerint serdülőkorra komoly problémává válik, amikor viszont már a szülő szeretné, hogy végre önálló legyen a gyermeke - hiszen már nagy -, rendszerint erőgyakorlattá válik a szülő és gyermek között az öltözködés, cipőfűző kötés. Itt is érvényes igazság az, hogy jobb megelőzni! Azonban ehhez (is) szilárd értékrend és nagyon nagy akaraterő szükséges, akkora amely elviseli a társadalmi nyomást, családi elvárást, saját lelkiismeret furdalást. Azaz, hogy elvárásaink legyenek egy fogyatékos emberrel szemben, hogy lehetőségeihez mérten teljes értékű embernek tekintsük.
Szülőkkel folytatott interjú során megvallották szorongásaikat. Sokan azt gondolták, hogy gonosz, lelkiismeretlen, hanyag, rossz anya, ha "beteg gyermekét" nem vetkőzteti le, nem szolgálja ki, és ráadásul még idegenekre bízza is őket. Sokan meg attól tartottak, hogy ezt gondolják majd róluk, ők maguk nem gondolták így, de ezért inkább kiszolgálták mindenben "beteg gyermeküket". Sok minden benne van ezekben az önvádakban, lenne mit tenni a közösségeknek, ahová tartoznak, ezek a szülök!
A gyógypedagógus viszont attól gyógypedagógus, hogy a rábízott gyermeket fejleszti, és ehhez bizony olykor hozzátartozik a szülőkkel való konfrontáció is, ha ezt kívánja a gyermek, a fejlesztés érdeke. Tettem ezt humorral, sok-sok türelemmel, kitartással, megértéssel, és határozottsággal, pl. a buzgón öltöztető szülőknek, néha félig humorosan megemlítettem, hogy ráérnek-e délelőtt, mert tornaóra lesz, jó lenne, ha maradnának öltöztetni, különben kénytelen lesz a gyermek maga öltözni.
Ehhez kell egy nyelv, az a nyelv, amely szívtől szívig szól!
Azért is kell ez a nyelv, hogy minden gyermeknek, amikor tanulja a világot, úgy tudjuk neki megmutatni, lefordítani, hogy ne csak a világot értse meg, hanem a világ is megértse őket! Hogy helyük legyen, és lehetőségük a számukra kerek és való világban, és legyenek velünk együtt boldogok. Kiegyensúlyozottan megélhessék, hogy helyük, dolguk van nekik is közös világukban!
Ha csak a cipőjét tudja egyedül felvenni az is óriási teljesítmény, örüljünk vele, és várjuk el tőle, hogy ez már az ő feladat lesz, tegye meg mindig.
Nehéz helyzetben vannak azok a pedagógusok, akik most az integráció kapcsán szembesülnek a mássággal, az eltérő igényekkel, és lehetőségekkel, de viszonylag egységes és magas oktatási követelményekkel, melynek meg kell felelniük személy szerint és a tanítványaiknak is.
Ehhez kell nyelv, gondolat, szív, hit.
· Hit abban, hogy minden embernek jogában áll kifejezni vágyait, gondolatait, hiszen azzal, hogy megszületett, helye van a világban, amelyet mindenkinek tisztelni kell, és lehetővé tenni, hogy jól érezze magát ott, ahol van.
· A szív megmondja, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, érzékenyek, és békességre, nyugalomra vágynak.
· A gondolat, az ész felel azért, hogy megértsük és tudjuk, hogy ha még sem így van, az sok minden miatt van, de a javítási, változtatási lehetőség ott van mindenki kezében. Önmaga, saját maga az, akivel először törődnie kell, hogy utána képes legyen másokra figyelni.
· A végén nem kell más csak a nyelv, az, amit mi beszédnek is hívunk, de ami szavak nélkül is működik, ha akarjuk. A lényege a gondolatok, érzések cseréje annak érdekében, hogy együttérzés, együttműködés, együttélés legyen a lakások falain belül és azon túl.
Mindehhez már nem kell más, csak egy mosoly, attól a lélektől, amelyik él.
Az együttműködő kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy egymás tiszteletben tartásával oldjunk meg verbális konfliktusokat, és megelőzzük azok kialakulását.
Az első munkahelyem egy vidéki általános iskola volt, amelyet akkor még kisegítő iskolának hívtak. A kolléganőnek hangszalaggyulladása lett, és fél évre eltiltották a beszédtől. Negyedik osztályban volt osztálytanító, meg kellett oldani a helyettesítést. Az igazgatóm megkérte a kollégámat, hogy vállalja el, de mivel mi akkor előkészítő osztályosokkal foglalkoztunk, nem szívesen tette, mert ők már azért 10-11 éves tanulók voltak. Sok volt a roma abban az osztályban, 8 tanulóból 8, nem volt könnyű velük. Így aztán engem kértek fel osztálytanítónak.
Mint minden új tanárt engem is próbára tettek. Beszélgettek, nem figyeltek, megjegyzéseket tettek, és ez egyik tanuló dühében széttépte a füzetét, hogy nem akar ennyit írni, ehhez neki nincs kedvbe. Hatalmas csönd lett a teremben várták, hogy mit lépek rá. Lehajoltam és némán összeszedtem a füzetdarabokat, és kidobtam a szemétbe. Majd oda mentem mellé, megsimítottam a haját és azt mondtam: „Akinek ilyen gyönyörű ébenfekete hosszú haja van, miért csinál ilyen butaságot? Most nem tudok másik füzetet adni, de kérünk egy lapot a társadtól, így be tudod fejezni ezt a munkát, és holnapra hozok füzetet és bemásoljuk a mai munkát. Lehet, hogy szebb lesz az írásod, mint a mostani füzetben volt, és akkor 2 matricát is tudok adni. Jó lesz így?” Csend volt, lehajtotta a fejét a kislány, és az mondta, igen. Kapott egy lapot a társától, és dolgoztunk tovább.
Nem volt több problémám ebben az osztályban, hihetetlen jó társaság volt, okosak és ügyesek voltak, fél év alatt majdnem a teljes 4-es anyaggal végeztünk. Különösen matekból voltak ügyesek. A második félévben visszajött a kolléganő, megköszönte a munkámat, a gyerekek pedig nagyon büszkék voltak magukra, és persze én is rájuk!
A nyári szünetben egyszer csak csöngettek, és az ajtóban a 4. osztályból az a kislány, aki széttépte a füzetét és még 2 társa állt, egy kosár meggyet hoztak, gondolták örülnék neki. Nagyon boldog voltam, és hálás, amiért sikerült emberséget adni, és ezt megérezve ők is képesek lettek adni. Hihetetlen élmény volt, ma már úgy fogalmaznám meg, mert az együttműködő kommunikáció alkalmaztam. Azóta sem teszek mást, mert hiszem, hogy csakis ez vezethet vissza bennünket az élhető emberi közösségi léthez.
Elkötelezettségem nagy, most már lehetőségem van ezt másokkal is megosztani, mert a mai tanár diák kapcsolatokban rettenetesen nagy szükség van az empátia adására, kapására. Ehhez kell az, hogy egy nyelvet beszéljük, a megértés nyelvét, az együttműködés érdekében, mert ez vezet a sikerhez, és mindenkinek jár, hogy sikeres ember legyen!
"Senki sem magától lett olyan, ami. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak, és sikereinknek is."
George Matthew Adams
Sok gyermek, aki értelmileg akadályozott (a régi szóhasználat szerint középsúlyos fogyatékos), amikor megérkezik az első (osztályba) csoportba, nem tud beszélni, jó esetben mutogat, nagyon jó, ha már egyszavas mondatokat mond, és természetesen a legjobb, ha folyékonyan beszél, ami azonban ritka. Hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg kifejezni a gondolatát, az sok mindentől függ, de nem minden körülmény változtatható meg.
Van, akinek állapota sosem teszi lehetővé, hogy elemi hangadás helyett, a hangokat szavakká formálja. Azonban gondolatai, érzései, érzelmei, szükségletei, kívánságai neki is vannak, melyeket meg akar környezetével osztani, tudatni akarja mi a helyzet vele, és kell valaki, aki ezt megérti, hogy tudjon válaszolni, hogy ki tudja elégíteni a kívánságát, a vágyát, hogy érzelmeire érzelmeket kapjon, hogy megértsék, hogy emberszámba vegyék.
Természetesen a család, és az anya pontosan megtanulja melyik mozdulat, hang mit jelent, hiszen volt ideje, együtt volt vele hosszú éveken át, a nap 24 órájában.
Azonban amikor bekerülnek a közösségbe a gyermekek, bizony meg kell tanulni mindenkinek mindenkit! És ez az egymás megtanulása minden közösségre érvényes, legyen az gyermek, felnőtt, fogyatékos, vagy ép!
A gyógypedagógus valamennyi tanítványát megtanulja, hogyan rezdül, melyik mozdulata mit jelent, és a társak is megtanulják egymást, illetve segíti abban őket, hogy ez sikerüljön nekik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a társak megértőek is lesznek, azt meg végképp nem, hogy meg is feleljenek bárki kívánságának, vagy akaratának. Nekik is, mint mindenkinek, aki bekerül egy közösségbe, meg kell szokni, hogy nem ő az egyetlen ott, hogy a felnőtt figyelme nem csak az övé.
Az anyának, apának, nagyszülőknek el kell fogadnia, hogy nincs velük a gyermek a nap nagy részében, és mindeközben más kedvéért fog megtenni dolgokat, másra fog mosolyogni, másnak fogja ölelését adni.
Azt is el kell fogadni a családnak, hogy a csoportban más szabályok vannak, mint otthon. Sajnos ez az egyik legnehezebb gyógypedagógusi feladat, hogy elfogadtassuk a szülőkkel, hogy a gyermeke máshol is tudja jól érezni magát, más szabályok között, amely nem jelenti azt, hogy az eddigi rossz, csak azt, hogy más!
Sajnos itt is érvényesül az, ami a közfelfogásban, ha nem az enyém, akkor az már rossz, hogy versenyként, hatalmi harcként éli meg sok szülő, azt a folyamatot, amelynek természetesnek kell lennie. A fogyatékos gyermeknek is önállóvá kell válnia – a saját lehetőségein belül amennyire csak lehet -, melynek első lépése, hogy le kell válnia a szülőkről. Persze itt évekről szól a folyamat, és minden esetben mást és mást értünk önállóság alatt, a gyermek lehetőségeihez mérten.
Azonban a közösségi életet szabályozó elveknek egyezni kell, iskolai és otthoni szinten egyaránt. Pl. nem engedjük meg, hogy felüljön az asztal tetejére az iskolában, jó lenne, ha ezt otthon sem tennék meg, ha az iskolában egyedül kell felvennie a cipőjét, az otthon is úgy történjen!
Gyakran a kedves szülők, aranyosan levetkőztetik a gyermeküket reggelente, nekem pedig a világ legnehezebb dolga volt kitessékelni az előtérből, hogy elkezdhessük az önkiszolgálás tanulását.
A gyermekek tökéletesen alkalmazkodnak a babusgatáshoz, és hatalmas békességgel tűrik, aztán később elvárják az öltöztetés sokkal egyszerűbb módját, mert nem kell hozzá saját erőfeszítésük, kényelmes. Ez rendszerint serdülőkorra komoly problémává válik, amikor viszont már a szülő szeretné, hogy végre önálló legyen a gyermeke - hiszen már nagy -, rendszerint erőgyakorlattá válik a szülő és gyermek között az öltözködés, cipőfűző kötés. Itt is érvényes igazság az, hogy jobb megelőzni! Azonban ehhez (is) szilárd értékrend és nagyon nagy akaraterő szükséges, akkora amely elviseli a társadalmi nyomást, családi elvárást, saját lelkiismeret furdalást. Azaz, hogy elvárásaink legyenek egy fogyatékos emberrel szemben, hogy lehetőségeihez mérten teljes értékű embernek tekintsük.
Szülőkkel folytatott interjú során megvallották szorongásaikat. Sokan azt gondolták, hogy gonosz, lelkiismeretlen, hanyag, rossz anya, ha "beteg gyermekét" nem vetkőzteti le, nem szolgálja ki, és ráadásul még idegenekre bízza is őket. Sokan meg attól tartottak, hogy ezt gondolják majd róluk, ők maguk nem gondolták így, de ezért inkább kiszolgálták mindenben "beteg gyermeküket". Sok minden benne van ezekben az önvádakban, lenne mit tenni a közösségeknek, ahová tartoznak, ezek a szülök!
A gyógypedagógus viszont attól gyógypedagógus, hogy a rábízott gyermeket fejleszti, és ehhez bizony olykor hozzátartozik a szülőkkel való konfrontáció is, ha ezt kívánja a gyermek, a fejlesztés érdeke. Tettem ezt humorral, sok-sok türelemmel, kitartással, megértéssel, és határozottsággal, pl. a buzgón öltöztető szülőknek, néha félig humorosan megemlítettem, hogy ráérnek-e délelőtt, mert tornaóra lesz, jó lenne, ha maradnának öltöztetni, különben kénytelen lesz a gyermek maga öltözni.
Ehhez kell egy nyelv, az a nyelv, amely szívtől szívig szól!
Azért is kell ez a nyelv, hogy minden gyermeknek, amikor tanulja a világot, úgy tudjuk neki megmutatni, lefordítani, hogy ne csak a világot értse meg, hanem a világ is megértse őket! Hogy helyük legyen, és lehetőségük a számukra kerek és való világban, és legyenek velünk együtt boldogok. Kiegyensúlyozottan megélhessék, hogy helyük, dolguk van nekik is közös világukban!
Ha csak a cipőjét tudja egyedül felvenni az is óriási teljesítmény, örüljünk vele, és várjuk el tőle, hogy ez már az ő feladat lesz, tegye meg mindig.
Nehéz helyzetben vannak azok a pedagógusok, akik most az integráció kapcsán szembesülnek a mássággal, az eltérő igényekkel, és lehetőségekkel, de viszonylag egységes és magas oktatási követelményekkel, melynek meg kell felelniük személy szerint és a tanítványaiknak is.
Ehhez kell nyelv, gondolat, szív, hit.
· Hit abban, hogy minden embernek jogában áll kifejezni vágyait, gondolatait, hiszen azzal, hogy megszületett, helye van a világban, amelyet mindenkinek tisztelni kell, és lehetővé tenni, hogy jól érezze magát ott, ahol van.
· A szív megmondja, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, érzékenyek, és békességre, nyugalomra vágynak.
· A gondolat, az ész felel azért, hogy megértsük és tudjuk, hogy ha még sem így van, az sok minden miatt van, de a javítási, változtatási lehetőség ott van mindenki kezében. Önmaga, saját maga az, akivel először törődnie kell, hogy utána képes legyen másokra figyelni.
· A végén nem kell más csak a nyelv, az, amit mi beszédnek is hívunk, de ami szavak nélkül is működik, ha akarjuk. A lényege a gondolatok, érzések cseréje annak érdekében, hogy együttérzés, együttműködés, együttélés legyen a lakások falain belül és azon túl.
Mindehhez már nem kell más, csak egy mosoly, attól a lélektől, amelyik él.
Az együttműködő kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy egymás tiszteletben tartásával oldjunk meg verbális konfliktusokat, és megelőzzük azok kialakulását.
Az első munkahelyem egy vidéki általános iskola volt, amelyet akkor még kisegítő iskolának hívtak. A kolléganőnek hangszalaggyulladása lett, és fél évre eltiltották a beszédtől. Negyedik osztályban volt osztálytanító, meg kellett oldani a helyettesítést. Az igazgatóm megkérte a kollégámat, hogy vállalja el, de mivel mi akkor előkészítő osztályosokkal foglalkoztunk, nem szívesen tette, mert ők már azért 10-11 éves tanulók voltak. Sok volt a roma abban az osztályban, 8 tanulóból 8, nem volt könnyű velük. Így aztán engem kértek fel osztálytanítónak.
Mint minden új tanárt engem is próbára tettek. Beszélgettek, nem figyeltek, megjegyzéseket tettek, és ez egyik tanuló dühében széttépte a füzetét, hogy nem akar ennyit írni, ehhez neki nincs kedvbe. Hatalmas csönd lett a teremben várták, hogy mit lépek rá. Lehajoltam és némán összeszedtem a füzetdarabokat, és kidobtam a szemétbe. Majd oda mentem mellé, megsimítottam a haját és azt mondtam: „Akinek ilyen gyönyörű ébenfekete hosszú haja van, miért csinál ilyen butaságot? Most nem tudok másik füzetet adni, de kérünk egy lapot a társadtól, így be tudod fejezni ezt a munkát, és holnapra hozok füzetet és bemásoljuk a mai munkát. Lehet, hogy szebb lesz az írásod, mint a mostani füzetben volt, és akkor 2 matricát is tudok adni. Jó lesz így?” Csend volt, lehajtotta a fejét a kislány, és az mondta, igen. Kapott egy lapot a társától, és dolgoztunk tovább.
Nem volt több problémám ebben az osztályban, hihetetlen jó társaság volt, okosak és ügyesek voltak, fél év alatt majdnem a teljes 4-es anyaggal végeztünk. Különösen matekból voltak ügyesek. A második félévben visszajött a kolléganő, megköszönte a munkámat, a gyerekek pedig nagyon büszkék voltak magukra, és persze én is rájuk!
A nyári szünetben egyszer csak csöngettek, és az ajtóban a 4. osztályból az a kislány, aki széttépte a füzetét és még 2 társa állt, egy kosár meggyet hoztak, gondolták örülnék neki. Nagyon boldog voltam, és hálás, amiért sikerült emberséget adni, és ezt megérezve ők is képesek lettek adni. Hihetetlen élmény volt, ma már úgy fogalmaznám meg, mert az együttműködő kommunikáció alkalmaztam. Azóta sem teszek mást, mert hiszem, hogy csakis ez vezethet vissza bennünket az élhető emberi közösségi léthez.
Elkötelezettségem nagy, most már lehetőségem van ezt másokkal is megosztani, mert a mai tanár diák kapcsolatokban rettenetesen nagy szükség van az empátia adására, kapására. Ehhez kell az, hogy egy nyelvet beszéljük, a megértés nyelvét, az együttműködés érdekében, mert ez vezet a sikerhez, és mindenkinek jár, hogy sikeres ember legyen!
"Senki sem magától lett olyan, ami. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak, és sikereinknek is."
George Matthew Adams
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése