Tényként fogadják el a látottakat, elhiszik, hogy az, ami a tévében van az igaz. Ezek a filmek rövidek, tömörek, sok kép van, gyorsan megértik, mivel több reklám váltogatja egymást gyorsan, ezért a figyelmüket is leköti, pont annyi időre, amennyire képesek koncentrálni.
Azonban a fogyatékosoknak sokkal több ismeretre (gyakorlati tudásra), támogatásra van szükségük ahhoz, hogy megvédjék magukat a világ ezerféle csábító, de hamis képzetétől.
Egy súlyos, halmozottan fogyatékos kislányhoz jártam otthonába, fejlesztő foglalkozást tartottam. Anyukájával együtt voltam általában, hiszen ő gondozta a kislányt, de, szerencsére sokszor találkozhattam az Apukával, és a nővérével is. Korábban a csoportomba járt, de állapota romlott, elvesztette járóképességét, és mivel a 4. emeleten laktak egy lift nélküli házban, így csak akkor tudtak kimozdulni, ha az Apuka levitte az ölében a kislányt. Ez rendszerint hétvégén volt, hiszen akkor volt otthon, ő volt az egyetlen kereső a családban.
A kislány nagyon helyes, kis csibész volt, tele humorral. Szeme mosolygott, vagy éppen huncutkodott, mimikával, gesztusokkal és hangokkal kommunikáltunk. És nagyon tudtunk beszélni, játszani! Tökéletesen ki tudta fejezni az akaratát, ha nem értette a feladatot, megengedte, hogy megmutassam de totális közönnyel. Ha érdekelte, olyan aktív volt, hogy ő irányított, és azt kellett tennem, amit ő diktált. Ha újat mutattam készséggel figyelt, és nagyon-nagyon akart.
Nagyon fontos volt a számára, hogy a szülők mindenről beszámoljanak, ami vele azóta történt, hogy nem láttam. Imádta, amikor meséltek róla, és figyelt, hogy ezek rám milyen hatással vannak. Amikor megdicsértem sikongatott, amikor rosszat tett és azt mesélték, lehajtotta a fejét, és fel-fel pislogva nézett, vajon mennyire haragszom rá emiatt?
Egyszer azt mesélték a szülők, hogyan mennek a hétvégén egy nagy hipermarketbe vásárolni. Kerekesszékkel mentek, és a kislány mutogatta mit kell venni.
Hogy honnan tudta? Hát a reklámból!
Tudta melyik mosóport akarta, és ha a szülők nem azt tették be a kosárba (kipróbálták), addig küzdött, amíg kicserélték! De hasonlóan voltak sok más termékkel is. Ki kellett dolgozni a vásárlási stratégiájukat, hogy, akkor, amikor a kislány velük van, ne legyen küzdelem, jól érezze magát mindenki, a kislány is érvényesíthesse a kívánságát, és a családi kassza is kibírja.
Egy másik reklám hatására pedig az Apuka lábfején akart sétálni, mert azt látta, hogy így játszik egy Apuka a kislányával. Csakhogy ez a kislány már akkor is közel 18 éves volt, és ehhez képest volt a testsúlya is, szemben a reklámban látott 4-5 éves kislánnyal. Azonban az ő szerepe, státusza a családban még gyermek, és mivel szereti az Apukáját, miért ne játszhatna úgy, hiszen, mindig fogja a kezét, tartja őt, járni másképpen nem is tudna! Nehéz volt megértetni vele, hogy nem az a korosztály már, de meg kellett tenni. Nem egyszerűen, de a végén elfogadta, hogy ő bizony már egy nagyon nagy lány, akinek ez a játék már nem való, és Apukájának a kezét elég fogni, akkor is tudni fogja, hogy szereti!
Jól látható milyen fontos a család összetartása, és az, ahogyan kezelnek egy helyzetet. Nem a tévére, a reklámra haragudtak (belátták kevés a befolyásuk, hogy ezen változtassanak, és ráadásul nem is értenek hozzá), hanem azt nézték: szereti ezt a lányuk, akinek ez az öröm is öröm, nem akarták tőle megfosztani.
Inkább a nehezebb utat választották, és megtanították neki a dolgok értelmezését, egy-egy szabályt, és úgy alakították az életüket, hogy abba ez a világ is beleférjen, de kezelhetően.
Együtt könnyen megoldható minden, a legfontosabb, hogy tudjuk milyen közös értékeink vannak, amelyet minden körülmények között megőrzünk, megvédünk, ápolunk, és tovább adunk.
"Élni csak igazán, őszintén érdemes."
