Ma már lehet autista a padtársam!

A cikk korábban a nol.hu blogján volt olvasható. 

Olvastam egy cikket a Népszabadság 2010.09.11-i számában Matalin Dórától, aminek a címe az volt, hogy „Lehet-e autista gyerek a padtársam?” 

A cikk felvezetésében említett "gyorsan növő fogyatékossági csoport"  megjelölést kissé sommásnak tartom. Gyógypedagógusként úgy vélem inkább arról van szó, hogy hogy autisták eddig is voltak, csak éppen a diagnosztizálásuk nem volt egyértelmű. Korábban az anyák nevelési hibájától kezdve számos elképzelés volt ennek a "furcsa viselkedési módnak" a magyarázatára, és csak nem régen tudjuk egyre jobban és korábban szűrni és diagnosztizálni tudományos módszerekkel az autisztikus képet mutató embereket. 

Ugyanakkor az értelmi fogyatékosok, vakok, siketek, mozgásfogyatékosok is közöttünk élnek régóta, de hogy mit tudunk rólunk, mennyit találkoztunk velük, az bizony a diagnózis korszerű felállításáról jóval messzebbre mutat. 

Sajnos Magyarországon nem igazán jól kivitelezett és kommunikált integráció, de legalább eljutottunk mára oda, hogy „láthatóvá váltak” a speciális nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok, de bőven nem azért, mert valami külső ok miatt többen lettek a fogyatékosok, és az autisták. 

Nem, csak egyszerűen láthatóvá váltak itthon is az értelmi fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd, látás, hallás, mozgás, hallássérült. Mert végre előjöhettek a zárt falak mögül, ők és a családjuk, emberi életet élhetnek, hiszen senkinek sincs oka a szégyenkezésre!

1992-ben voltam Tornanádaskán, a Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban. 

Tornanádaska  Speciális Iskola -  lakószoba

Megdöbbentő volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek! A tanár kollégák gyermekek iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag meg volt mindenük a gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban. A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult állapota szomorúsággal töltött el. 

A volt Hadik kastélyban lévő speciális iskola lakóotthon  közlekedője 

Csodálattal néztem azonban a tanárok kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten, ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai műhely is volt ott akkoriban a Tolnai-féle írás oktatás alkotóműhelye volt. 

Oktatás a tornanádaskai speciális iskolában 

Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy városi és kis faluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik ellenére is. Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre haza utaztak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a közeli iskolába járni. 

Egy nem látó, egy nem halló, vagy egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnal tűnik fel, hogy más, mint egy "normál ember". Sokan nem értik/ fogadják el éppen a külső jegyek hiánya miatt, hogy értelmileg fogyatékos,  és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy "fogyatékos" gyerek. A szégyen, ez az első, amivel megküzd a család. Így jól jöttek a kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya, apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a külvilág felé, és persze a társadalom többsége számára is (végül is ez volt a cél). Persze a mély-szegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a csoda, a luxus. 

És most itt vannak ezek a gyerekek közöttünk! Mára láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek, jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel, de fejleszthetőséggel! Azt mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetőek! Igen, ez így nagyon jó törekvés lenne, de kevés önmagában ez a "kívánság". (Most nem az oktatási körülményekről szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is...)

Hanem azt tartom fontosnak, amit leírt a cikk írója, hogy legalább elindult valami civil kezdeményezés! A rendhagyó osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát.  Az autisták világa az "Esőember" című film óta ismertebb lett. Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az órára. Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák meg. 

Volt egy mondat, ami igazán zavart: „Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”. 

Nevelni toleranciára?! Nevelés egyfajta program egy közösen elfogadott/meghatározott irány, cél elérése érdekében tartós viselkedésváltozás elérése. 

De vajon a tolerancia belenevelhető az emberbe?! 

Inkább képzéssel, személyiség fejlesztéssel lehet - és kell - elérni, hiszen  az érzelmi intelligencia (is) fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek, megerősödnek a célzott tréning eredményeképpen.  Ha tetszik, ha nem, az érzelmek kifejezése, értelmezése, az empatikus magatartás fejlesztése önálló feladat mára, mert a mai megváltozott környezetünkben igenis tanítani kell az empátiát, ha nem akarjuk, hogy teljesen tolerancia nélküli, önző világban éljünk. 

A Müncheni Ludwig-Maximiliens Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a tolerancia oktatásáról: 

A kompetenciák eredményes oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását. A tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:

• a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogása, 
• az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről, 
• a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása, 
• a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa, 
• olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén, 
• elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg, 
• a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”. 

Itt tehát a viselkedésváltozást biztosító nevelésről van szó, az életről, a napi gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Ezért is nagyon jó, hogy már van nálunk is ilyen kezdeményezés, és végre beszélhetünk arról is, hogy igen vannak, lesznek autista padtársak. 

Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. Ezért a képességeinek fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült. A munkába beillesztés és a továbbtanulás, szakképzés biztosítása szintén az integráció része lenne, de ebben is, bizony lenne - van mit tenni -, hogy valódi segítséget és ezzel esélyt kapjanak az integrálható állapotú fogyatékosok önmagukhoz mérten minél teljesebb, emberi élet érdekében!

De nem mindenki integrálható "csak úgy", hiszen az autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési, kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető legönállóbb emberi életért. 

Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy akár 5-10 perces "beszélgetés", és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is? 

Ilyen egyszerű lenne? 

Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?”  kérdésre adott válaszra: „Van.” 

Sokat kell tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében, hogy „de szemét!”, „most hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?”. Hanem legyen helyette az a fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban: „Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre a Te kék tolladat?”

Persze van rá megoldás: sok-sok empátia, együttműködő kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!  

A munkahelyi - és lakossági (szülői) - tréningjeink elégedettsége bizonyítja, hogy mennyire nagy szükség van az empátia ÚJRA megértésére. Végtelenül könnyen félreértjük egymást, és ehhez senkinek sem kell "másnak" lennie, pusztán arról van szó, hogy empátiát kellene tudnunk adni és kapni is, ítélkezések, elvárások, kinyilatkoztatások helyett! Ezt azonban tanulni kell, méghozzá először is önismerettel, hogy megértsük másokra hogyan hatunk és ők hogyan hatnak ránk és erre mi miért és hogyan reagálunk! 

Ez empátia adás-kapás nélkül nem megy - és ezt meg kell engednünk önmagunknak! -, mert ennek a kettőnek összhangban kell lennie egymással! Hiszen csak akkor leszünk képesek együttműködésre, melynek során saját igényünket kifejezzük és kiállunk a saját érdekünkért, ha előtte megértettük a másik szükségeltét és igényét, és ezután KÖZÖSEN kialakított megoldásunkat képesek leszünk elfogadni, azaz együttműködni! 

ALITERA önismeret fejlesztő programjának egyik fontos eleme

Ekkor értelemszerűen mindenki "nyertes", mert mindkettőnk számára előnyös a megállapodás - hiszen figyeltük és megértettük egymás -,  mert valójában mindkettőnknek egyformán fontosak vagyunk! És akkor ebből következik az, hogy az empátia "elnyomásával" valójában a másikat is értéktelenítjük - mert hogy így nekünk könnyebb? -, de itt az IS-en van a hangsúly, hogy vele magunkat is leértékeljük, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint számtalan - nem biztos, hogy tudatos - pótcselekvésünk. 

Azonban jobbá  tehetjük az életünket, ha az empátiás készségünk fejlesztéséhez mielőbb hozzá kezdünk! Az empátiás készségünk  alapvetően nem szakkönyvek segítéségével fejleszthető, hanem társas érintkezések során, melynek kockázatmentes fejlesztő terepe a tréning! 

Érdemes tehát keresni a önismereti/együttműködő kommunikáció tréning által nyújtott fejlődési lehetőségeket családoknak és magánembereknek éppen úgy, mint intézményeknek, vállalati közösségeknek! 

"Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát, és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Lehetővé teszi az érdeklődést, de elhárítja a bizalmaskodást. 

Az együttéléshez leginkább tapintat kell, barátságnak, szerelemnek egyaránt meghosszabbítója, összetevője, fűszere, összefér a magánnyal is, de tekintettel van a másik emberre. Feltételezi az önuralmat, a civilizált családi hagyományt, magában foglalja a megértő intelligenciát, az életismeretet, a szív okosságát és a tapasztalaton nyugvó igazságosságot."  

Konrád György