Együttműködő kommunikáció

Egy középiskolában voltam fejlesztő pedagógus, és tanulási nehézségekkel küzdő fiatalok fejlesztésével foglalkoztam. Tréning jellegű csoportmunkában több évfolyam tanulói vegyesen vettek részt ezeken a foglalkozásokon. Az önelfogadás, önismeret fejlesztése, az egyéni erősségek feltárása, a kompetenciák megerősítése a cél ezeken a fejlesztő foglalkozásokon. Egy alkalommal, az egyik feladat elvégzése komoly nehézségbe ütközött az egyik lánynál, akit nevezzünk Nikinek. Szavakból kellett 4 értelmes mondatot összerakni.

Nikinek elfogyott a türelme, és közölte, hogy ennek a gyakorlatnak semmi értelme, biztosan hibás, és emiatt nem is lehet megcsinálni. A gyakorlatot párban végezték, így a társa egyedül maradt ebben a feladatban, aminek nem örült. Megpróbálta a maga módján folytatni, de láthatóan nem volt már kedve hozzá, kis idő múlva inkább ő is feladta és a társa mellé ült.


A csoport többi tagja is eleinte elbizonytalanodott, hogy vajon akkor van-e értelme folytatni, ha ez a meglehetősen határozott és igen erős egyéniségű lány így feladja, aztán volt, aki ebből erőt merítve folytatta, sőt gyorsabban dolgozott, hogy sikerüljön elsőnek befejezni. A győzelemre nagyobb esélyt kapott, hogy egy páros leállt, nőttek az esélyei.


Majd amikor a mindenki elkészült, megbeszéltük a feladatot, és a nehézségeket. Először azzal a csapattal foglalkoztunk, akik a legbüszkébbek voltak a munkájukra, mert nagyon jól dolgoztak együtt, gyorsan készen lettek, szinte egyszerre, abban a pillanatban, ahogy Niki feladta. Elmondták, hogy milyen gyorsan egymásra hangolódtak, megosztották a feladatot, az egyik felolvasta a szavakat, a másik rendezgette sorrendbe, először a nyilvánvaló szavakat helyezték el, mondatkezdő, írásjelek, névelők, stb.

Majd együtt javítgatták, ahogy egyre több szót olvastak el, egyre gyorsabban tudták kirakni a mondatokat. Nagyon jó értelmezést adtak, a meglévő szókészletet nagyon kreatívan használták fel, teljes siker volt a páros munkája. Nagyon boldogok voltak, átélték az együttműködésből fakadó sikerességet, kiegyensúlyozott, elégedettség életérzését, és a szükségleteik beteljesülését a bizalom, elismerés, önbecsülés terén. Majd a többi pár is elmondta, hogyan dolgoztak, kinek jobban, kinek rosszabbul sikerült a munka.

Megállapítottuk, hogy azok a párok, akik nem beszélgettek egymással, nem figyeltek egymásra, inkább egymás mellett dolgoztak, mint együtt, nem voltak olyan sikeresek, mint akik, együtt dolgoztak. Nem alakult ki közöttük jó érzés, mert nem figyeltek eléggé egymásra, nem adtak és nem kaptak empátiát, megértést, figyelmet, segítséget, támogatást. Nem tudták szükségleteiket kielégíteni, így az érzéseik sem lehettek harmonikusak, nem tudtak együttműködővé válni.

Mindeközben Niki nem érezte jól magát, hiszen ő nem volt sikeres, hamar feladta, így minduntalan megpróbálta a társait kinevetni, vagy éppen megjegyzéseket tett rájuk. Ilyenkor bizony szükség volt az együttműködő kommunikáció nyelvére, hiszen fontos volt tisztázni Niki és társainak adott helyzetben a szükségletit, és legfőképpen az érzéseit. Elmondta Niki, hogy elégedetlen saját magával, úgy érzi összezavarodott a feladattól, és emiatt határozatlanná, szorongóvá, végül rosszkedvűvé vált. Úgy érezte, hogy kimondottan rossz vele együtt dolgozni, ezrét adta fel, nehogy a társa miatta kerüljön rossz helyzetbe. Ekkor Ákos a társa, elmondta, hogy számára nagyon rossz volt, hogy Niki feladta. Ezáltal teljes bizalomvesztést élt át, azt gondolta Niki nem bízik benne, hogy azért adja fel, mert ő nem eléggé ügyes, lassú, és ez nem felelt meg neki. Nagyon elcsodálkozott, hogy Niki egyáltalán nem így, és nem ezt gondolta.


Megértették, hogy, ha egymással beszélnek, ha odafigyelnek, és megkérdezik egymást, akkor bizony mindez tisztázódik, és a megoldás szinte mindig csak egy lépésre van tőlünk. Niki rájött, hogy azzal, hogy a saját érzéseit helyezte előtérbe nem tudott a társára figyelni. Ez elkeserítette, és azt a megoldást választotta, hogy kilépett a szituációból. Persze így nem tudta a feladatát sem megoldani, emiatt dupla lelkiismeret furdalást érzett, ami feszültséget, idegesség érzését, kudarcérzést keltett benne.


Azt beszéltük meg, hogy legközelebb meg fogja fogalmazni érzéseit adott dolgokkal kapcsolatban, majd elmondja szükségleteit is. Ekkor már ő fogalmazta meg, hogy innen csak egy lépés a megoldás, amit vagy neki kell megtennie, vagy meg kell kérnie valakit, hogy segítsen neki, és utána már sokkal könnyebb lesz minden, hiszen végére megértik és ő is megérti majd a többieket.


Niki megértette, hogy a dolgok nem aszerint működnek, ahogyan mi gondoljuk, törődnünk kell azzal, hogy megértsük a dolgokat, az embereket, helyzeteket, szituációkat. Nem szabad előrevetíteni a válaszokat "én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom" szituáció nem segíti az együttműködést. Niki megértette, hogy az önmagáért kiálló, felelősséget vállaló személyiségnek sokkal könnyebb megbirkózni a nehézségekkel, mert szívesebben akadnak, akik barátkoznának majd vele, hiszen együttműködő, másokra figyelő, toleráns emberekkel szívesen vagyunk együtt.

Összefoglalva:

Azok, akik együttműködően dolgoztak, számukra megerősítés volt, hogy igen jól tették, hogy törődtek egymás szükségleteivel, érzéseivel, és figyelemmel, együttműködő kommunikációval gyorsan, hatékonyan tudtak dolgozni, miközben tökéletesen jól érezték magukat, boldogok, aktívak, vidámak voltak.

Niki megértette, hogy nincs egyedül, csak akkor, ha ő maga akarja így. Azonban ahhoz, hogy ne így történjen, neki kell tennie, azzal, hogy saját maga beszél érzelmeiről érzéseiről, szükségletiről. Kér, hogy adhasson, mert tudja, hogy aki ad, az kap.

A társai pedig megértették, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz jár a fejükben, mint nekik, tehát, ahhoz, hogy megtudják, nem találgatni kell, hanem figyelni, empátiával szólnia társakhoz, kérdezni, és megfogalmazni azt, amiben biztosak vagyunk: a saját érzéseinket érelmeinket, és szükségleteinket.

Így, ha egy kétszemélyes szituációban mindketten ezt tesszük, akkor már van miről beszélni, és el lehet kezdeni azt, ami az emberre jellemző kell, hogy legyen: együttműködővé válunk. Figyelni kell a társainkra, hiszen társak között válhatunk igazán önmagunkká, erősségeink, tudásunk önmagunknak semmit sem érnek.

Közösségben, társak között lehetünk igazán önmagunk!

"Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek."

Goethe