A Népszabadság 2010. 09.11-i
számában Matalin Dóra írásának címe volt pontosan az, hogy „Lehet-e autista
gyerek a padtársam?”
A cikk felvezetésében említett
gyorsan növő fogyatékossági csoportot nem tudom értelmezni, és mivel nem rendelkezem
a szakirodalmi adatokkal, inkább nem érintem ezt a témát. Azonban arról
mindenképpen érdemes szólni, hogy autisták eddig is voltak, és valahol
tanultak, csakúgy, mint a más fogyatékosok, vakok, gyengén látók siketek,
nagyothallók, mozgássérültek, értelmi fogyatékosok.
Valahol, és ez a lényeg, valahol.
Most pedig itt vannak közöttünk és akár padtárs is lehet. Mind ez, csak azért,
mert többen lettek autisták? Nos, sokkal valószínűbb, hogy a Magyarországon nem
igazán jól kivitelezett és kommunikált integráció az egyik, és sokkal
markánsabb magyarázat a tendenciára, hogy immár „láthatóvá váltak” a speciális
nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok.
Igen láthatóvá váltak az értelmi
fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd,
látás, hallás, mozgás, hallássérült. Mert
végre előjöhettek a zárt falak mögül ők és a családjuk, emberi életet élhetnek,
hiszen senkinek sincs oka szégyenkeznie!
1992.-ben voltam Tornanádaskán, a
Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban
található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban.
Megdöbbentő
volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan
hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek!
 |
| Tornanádaska Hadik Kastély - Fogyatékos gyermekek otthona |
A tanár kollégák gyermekek
iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag megvolt mindenük a
gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő
ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban.
A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult
állapota szomorúsággal töltött el.
 |
| Oktatás Tornanádaskán |
Csodálattal néztem azonban a tanárok
kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten,
ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai
műhely is volt ott akkoriban a Tolnai-féle írás oktatás alkotóműhelye volt.
Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy
városi és kis faluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik
ellenére is. Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre
haza is utazhattak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az
intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja
közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a
közeli iskolába járni.
 |
| Szemléltetés és oktatás |
Egy nem látó, egy nem halló, vagy
egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnalira tűnik fel, hogy más, hogy fogyatékos. Sokan nem fogadják el éppen a
külső jegyek hiánya miatt, és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a
buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal
mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy fogyatékos
gyerek. Szégyen, ez az első, amivel megküzd a család. Így jól jöttek a
kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya,
apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és
mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a
külvilág felé. Persze a mély-szegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a
csoda, a luxus.
 |
| A lakótér Tornanádaskán |
És most itt vannak ezek a
gyerekek közöttünk! Láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek,
jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel.
Normalizációs
elv
A Noramilzációs elv lényege, hogy nem lehet többféle bánásmód, csak egy: emberi
bánásmód. (Ir.
Flynn, R. J.–Nitsch, K. E. (eds): Normalization, social integration and
community services. Baltimore, 1980)
Fontos normalizációs gondolat, a „legkevésbé korlátozó környezet”-et
kell biztosítani a fogyatékos emberek számára.
Ez az alapvető hozzáállás iránya minden fogyatékosság esetében: miszerint nem a
fogyatékostól várjuk az alkalmazkodást, hanem szükségleteihez igazítjuk a
környezetét – a teljes emberi élet spektrumában! -, hogy az a legkevésbé korlátozó
legyen! Többek között az integráció biztosításával azok számára, akik integrálhatóak.
És valóban együtt-nevelünk?
Azt
mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetők a fogyatékosok! Igen, ez így nagyon
jó törekvés lenne, de kevés önmagában. (Most nem az oktatási körülményekről
szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is.)
Azért tartom fontosnak, amit
leírt a cikk írója, mert legalább elindult valami egy civil kezdeményezésre!
A rendhagyó
osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének
elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát. Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az
órára!
(Az ESŐEMBER színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével került színre 2010-ben, Kulka János főszereplésével, és óriási sikert aratott.)
Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a
szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az
autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák
azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák
meg.
Volt egy mondat, ami igazán zavart:
„Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”.
Nevelni toleranciára?! Nevelés
egy program, egy felállított rendszer alkalmazása, jutalmazással, büntetéssel,
célokkal, feladatokkal, elvárásokkal, követelményekkel, értékeléssel. De vajon
a tolerancia belenevelhető az emberbe?! Inkább képzéssel, személyiség
fejlesztéssel lehet elérni, mintsem jutalmazással, büntetéssel! Az érzelmi
intelligencia fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek,
megerősödnek.
A Müncheni Ludwig-Maximiliens
Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért
és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a
tolerancia oktatásáról:
A kompetenciák eredményes
oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását.
A
tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az
alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:
- a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogásáról
- az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről
- a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása
- a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa
- olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén
- elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg
- a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”.
Itt tehát bőven nem nevelésről van szó, hanem életről, napi
gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Természetesen nagyon jó, hogy van
legalább ilyen kezdeményezés, hogy beszéljünk, arról igen vannak, lesznek
autista padtársak.
Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a
többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. A képességeinek
fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a
többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a
fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült.
Ez így persze túl szép lenne. Nem beszéltünk arról, hogy az
autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek
integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal
jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják
meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille
írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési,
kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb
úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető
legönállóbb emberi életért.
Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat
járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem
egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy
akár 5-10, és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is?
Ilyen egyszerű lenne?
Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a
közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De
még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon
szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?” kérdésre adott válaszra: „Van.”
Sokat kell
tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk
hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében ne azt gondoljuk, hogy „de szemét!”, „most
hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?” Hanem legyen helyette az a
fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban:
„Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre - amíg leírom a nevem - a Te kék tolladat? Visszaadom azonnal!"
Van rá megoldás, sok-sok empátia, együttműködő
kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!
„Egy vak ember
ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok.
Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy
újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt,
dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a
táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak
emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s
megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró
így válaszolt: “Semmi olyat,
ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az
arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: “Tavasz van,
és én nem láthatom.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése