Az empátia nyelve

Katona Erzsébet - gyakorlat "Az empátia nyelve" című előadáson Galántán

Felkérést kaptam a határon túli, szlovákiai magyar óvónők konferenciájára, egy előadás megtartására, amely az önmegismerést helyezte középpontba. A konferencia mottója „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás” volt, 2012. november 8–9-én került megrendezésre az SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Konferenciája, amelynek helyszíne Galánta volt. 

Meghívó 2012. 11.08-09.-re az SZMPSZ Országos Óvodapedagógiai Konferenciájára

Az önmegismerésben való út „bejárásának” segítése az én egyik fő tevékenységem önismereti tréningvezetőként, így nagyon nagy örömmel fogadtam ezt a lehetőséget. Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella, a XVI. kerület Móra Ferenc Általános Iskola igazgatója ajánlott figyelmébe Berky Angelikának, az SZMPSZ Óvodapedagógiai Társaságának elnökének, aki egyben a konferencia egyik fő szervezője is volt. 

Nagyon izgalmasnak, és egyszersmind különleges lehetőségként éltem meg, ezt a felkérést. Nemcsak a helyszín és a számomra nagyon is érdekes helyzet, hogy „többségi” magyarként, kisebbségi magyarokkal találkozhatom, hanem az is nagyon különlegessé tette számomra ezt a lehetőséget, hogy első diplomám óvónői, így nagyin is közelről ismerem a pálya szépségét és nehézségeit. Abszolút aktuálisnak pedig azért éreztem, mert a hazai felnőttképzésben dajkák OKJ szakmai képzésében is részt veszek.  Ezek után, amikor megtudtam, hogy a Szlovákiában dolgozó óvónőknek nincs dajka segítőjük, igencsak meglepődtem, hogy ez a rendszer bizony még a környező országokban sem általános, jól lehet, szükség lenne rá ott is.

Nagyon kellemes volt a Berky Angelikával folytatott megbeszélés. Hihetetlen kedves, figyelmes és végtelenül szolgálatkész volt. Ezek az értékek a mai magyar hétköznapokból igencsak sűrűn hiányzanak, így még lelkesebben készültem az előadásra. Angelikának volt egy kérése is, hogy legyen valami kis „gyakorlat” is becsempészve a „száraz” előadásba. Erősen gondolkodtam, hogy 120 óvónőnek vajon mit is tudok feladatként kitalálni, ami valójában nem tart 5-10 percnél tovább, mégis ad egyfajta saját élményt az ön-társismerethez. Mindössze 50 percet kaptam az előadásra összesen, és mivel gyógypedagógus a másik alapszakmám, így arra is készültem, hogy az integrált oktatás során a csoportokba bekerülő gyermekekkel való foglalkozáshoz a - dajka segítség nélkül – dolgozó óvónőknek tudjak segíteni abban, hogy az empátia nyelvén hogyan tudják a gyermekek és önmaguk mindennapjait megkönnyíteni, szebbé és még örömtelibbé tenni a nehézségek leküzdésével együtt.  

Fantasztikus élmény volt megérkezni 120 csillogó szemű, jó kedvű, pozitív személyiségű óvónők közé, akik nyitottak voltak mindenre, és hálásak voltak, hogy idén is egy fantasztikus konferencián vehették részt az SZMPSZ szervezésében.

Gyakorlat közben az óvónők 

Remekül sikerült a gyakorlat, amelyet nagy lelkesen végeztek az óvónők, páros gyakorlat volt, és mivel mindenkivel szemben ült egy kedves, mosolygós arc, nem volt probléma a párok megalakítása sem. Vidáman és lelkesen gondolkodtak a párok a „közös nyaralásukon” és az eredmény, a konklúzió pedig meglepő és tanulságos. 

A „Hová megyünk nyaralni” gyakorlat megmutatta a résztvevőknek, hogy néha csak egyetlen szó kell ahhoz, hogy megakadjon egy párbeszéd és így nem juthatunk egyezségre, és egyetlen szó elég ahhoz, hogy a beszélgetésben a résztvevők aktívak, partnereik legyenek egymásnak, és persze így az egyezségre jutás is magától értetődően megtörténik. 

Ezek után már szinte magától értetődő volt az empátiáról való néhány fontos gondolat, melyet Dr. Buda Béla előadása alapján „vittem tovább”, melyet az általunk rendezett konferencia fővédnökeként 2011. október 13.-án az "Empátiával a harmonikus világért” II. Országos Szakmai Konferencián adta elő. (Erről írtam már korábban „Az empátia élhetőbbé teszi a hétköznapokat” cikkben.) 

Az empátia feltételei - Dr. Buda Béla gondolatai alapján 

Az egyik legfontosabb gondolat, vagy inkább „tény” a számomra, hogy az empátiához lelki beállítódás kell, feltétel nélküli pozitív elfogadás és tisztelet a másik ember iránt – és persze kell az interakció bizonyos ideje, folyamata is -. Azonban mégiscsak azt érzem, hogy mindez csak akkor tud majd megtörténni, ha képesek vagyunk a feltétel nélküli pozitív elfogadásra és tiszteletre a másik ember iránt, és ebben a tekintetben (sem) számíthat az, hogy ki hány éves, azaz gyermek esetében is így működik – végül is ezt is jelenti a feltétel nélküliség -. 

Nem mondhatom, hogy gyermek esetében pláne fontos, mert hiszen a gyermek a felnőttől tanul, hiszen először a családban szerzi meg az alapvető tapasztalatait az élet vidám vagy sötét oldaláról, az emberi kapcsolatokról, az életről magáról. Magam éppen ezért nagyon igaznak ítélem - és nem csak a zenei nevelés terén –, amit Kodály Zoltán mondott, hogy a gyermek – zene szeretetére - nevelése az anyaméhben kezdődik, valójában tehát bármikor is foglalkozunk emberekkel, az mind hatással lesz/van a jövő generációjára, gyermekeinkre és az ő gyermekeikre és így tovább. 

Ezen gondolatok mentén tehát nagyon is fontos, hogy az óvónők képesek legyenek az empátiára, méghozzá a feltétel nélküli, pozitív elfogadással élve minden gyermek irányában. Csakhogy ez nem könnyű feladat, mert bizony az óvónő is ember, és valójában neki is járna ugyanez az empátia a felnőttektől, szülőktől, kollégáktól és úgy általában mindenkitől. 

Az óvónő a mindig nyüzsgő, állandó és teljes figyelmet, „jelenlétet” kívánó gyermekek mellett nem mehet „szabadságra”, nem vonulhat el egy kicsit összeszedni magát, ha valaki éppen megbántotta, vagy csak ő érzi úgy, hogy nem képes ma mosolyogni, mert feldúlta valami kellemetlen élmény. Mégis valahogy meg kell oldania, hogy úgy "hozza magát rendbe", hogy azt ne vegye észre senki, és minden zökkenőmentesen haladjon tovább, ez hihetetlen sok energiába kerül,  de egyúttal kérdésként felmerülhet bennünk, hogy valóban csak ennyit kell-e, lehet-e tenni. 

Az empátiához szükséges feltétel nélküli elfogadásra az képes, aki önmagával harmóniában van, akinek önbecsülése egészséges, asszertív magatartású és ezáltal együttműködő akár a konfliktusok kezelése terén, de valójában általában is, és az élet minden területén. 

Az óvónők helyzete (sem) olyan könnyű, hogy minden pillanatban toppon legyenek, így aztán nehéz „harmóniában” lenni minden pillanatban, jól lehet ezt a kiegyensúlyozott „csak rám” való fókuszálást szeretné megkapni minden kisgyermek, a legtöbb szülő, jó pár kolléga, a családunk és néhány ismerős és még jó pár embertársunk. Azonban ez az elvárás az "énünkkel" szemben irreális, de ettől még meghalljuk ezt a „kívánsághalmazt”, és már kész is a megfelelési kényszer, viselkedésünk elvárások szerinti „alakítása", amely elsősorban önmagunk érzelmeinek elrejtésével kezdődik. Erre valóak az énvédő mechanizmusok, amelyek valóban arra szolgálnak, hogy az önmagunkról kialakított „énképünket” megvédjük a másoktól érkező ilyen-olyan elvárásokkal szemben. Adott esetben felvesszük, mint valami „maszkot” és, amikor a "veszély elmúlt", levesszük, hogy újra "önmagunk" lehessünk, miközben örülünk, hogy sikeresen "megvédtük" magunkat.  

Talán mindenki számára ismerős, az a helyzet, hogy bemegyünk egy üzletbe, hogy vásároljunk valamit és úgy jövünk ki, hogy sokkal több mindent vettünk, mint amit eredetileg szerettünk volna. Annak érdekében, hogy csillapítsuk lelkiismeret-furdalásunkat – azaz tompítsuk az „énképünket” ért támadást, frusztrációt, stresszt - elkezdjük magunkban „megmagyarázni” – racionalizálni – döntéseinket, felfedezve az oly megnyugtató ok-okozati összefüggéseket, a racionalizálás következményét, a logikus „magyarázatokat”. Mint pl. „nagyon jó ára volt”, „már régen meg akartan venni”, „le volt értékelve”, „ez a szín nagyon tetszett” és a többi.. 

Ez így rendben is van, azonban ezek az „énvédő” mechanizmusok egyfajta „ópiátok” is, könnyű hozzászokni, és egy idő múlva részünkké válik, személyiségünkbe építjük, és adott helyzetekben azonnal úgy reagálunk, ahogy azt az „énvédő” mechanizmus „beindítja”. Amikor pl. egy feladat kapcsán valaki felelősségre akar vonni bennünket, vagy kritikai észrevételét elmondja nekünk, rögzült énvédő mechanizmusunkkal azonnal önmagunk védelmére kelünk, de ekkorra már szinte mindenki tudja, hogy pl. úgy sem ismerjük el a hibázásunkat, mert „nem szoktuk”, helyette azt állítjuk, hogy "nem is mi hibánk", "nem rajtunk múlott", és a többi … 

Vajon mennyire vesznek majd komolyan sok ilyen reagálás után, és vajon mi hogyan érezzük magunkat az állandó „álarc” viselésétől? 

Nem jól, nagy valószínűséggel senki sem érzi jól magát az ilyen szituációban, és mégis a legnehezebb ezeket a helyzeteket egyáltalán felismerni, megnevezni, és persze kilépni belőle, és helyette egy más stratégiát alkalmazni. Azt a stratégiát, amely megakadályozza, hogy maszkot vegyünk fel, helyette vállaljuk önmagunkat, és vállaljuk, hogy szembe állunk a problémákkal, az együttműködés érdekében. Sietek hozzá tenni, ha valaki együttműködő, az nem lemondott a saját érdekéről, hanem képviselve önmaga érdekeit képes figyelembe venni mások érdekeit is. Jól látható, hogy ehhez megint csak nem más szükséges, mint a másik ember elfogadása, de, hogy milyen mértékű feltételt alkalmazunk egy szituációban – azaz mennyire „nyitjuk” ki magunkat és „engedjük” közel a másikat -, az már egy újabb területeket érint, így most arra nem térünk ki. 

Visszatérve az empátiához, látnunk kell, hogy az óvónők a kisgyermekek körében nem is igen lehetnek meg e képességük nélkül, hiszen a gyermekek érzelmi alapon „működnek”, főként 3 évesen, amikor még csak a gondolataik kifejezésének az elején vannak. Nagyon sok empátiára és együttműködési képességre van szüksége az óvónőknek (is), amikor a csoportba pl. egy autista, hallássérült, gyengén látó, mozgássérült vagy értelmi fogyatékos, netán hiperaktív, vagy valamely más anyanyelvet beszélő-értő kisgyermek érkezik.  

A másság „szívbéli” elfogadás egy dolog – nem mellékes természetesen -, de legalább olyan lényeges, a helyzet kezelésének képessége, valamint a „más bánásmód” képessége is. Sok esetben nem működnek a „bevált” módszerek, az, ami a többségnek jó, nem biztos, hogy jó pl. egy figyelemzavaros gyermeknek, vagy egy autistának. Sokkal könnyebb az utat megtalálni ezekhez a gyerekekhez, ha van megfelelő empátiás képessége az óvónőknek, amihez ahogy írtam már, szükség van saját önbecsülésük épségére is. (Természetesen a szakmai képzés sem nélkülözhető.) 

Tényként mondhatjuk, hogy aki emberekkel foglalkozik, az a saját személyiségével közvetlenül „dolgozik”, és mint ilyen, ez a személyiség egy az egyben találkozik a vele kapcsolatba lévőktől érkező pozitív és negatív érzésekkel, elvárásokkal, külső körülményekkel. 

Az önmagunk megvédése látható módon sikeres tud lenni, de akár tévútra is vihet bennünket, hiszen az ember a könnyebb ellenállás felé szeret haladni. Azonban mindennek ára van, és ezt valamikor valahogyan megfizetjük, és talán abban egyet lehet érteni, hogy túl nagy ár lenne a saját egészségünk, életünk harmóniájának elvesztése mások elvárásainak való megfeleléséért vívott küzdelemben. 

Az együttműködő kommunikáció öt lépésben

Éppen ezért az együttműködő kommunikáció megtanulása, alkalmazása jó segítség lehet, melynek szintén az empátia az alapja. Ha sikeresen alkalmazzuk az együttműködő kommunikációt, akkor jó esélyünk van rá, hogy elkerüljük a kiégést, amely minden olyan embert fenyeget, aki emberekkel dolgozik, pontosan azért, mert a személyiségét használja eszközként. A kiégés tünet együttese megjelenik igen hamar azoknál az embereknél, akik lelkesek, nagy erőbedobással dolgoznak, miközben nem kapnak elismerést, vagy valamilyen más ok miatt érzik megváltozottnak a helyzetüket,  vagy éppen úgy érzik elég, hosszú évek óta megfáradtak, nem akarják ezt tovább csinálni. Azonban nem biztos, hogy egy „munkahely-váltás" elegendő a probléma megoldására. (A kiégésről a másik blgomon írtam egy cikket  „A kiégés (burnout) nem egyszerűen "kimerülés" címmel.)

A kiégés esetében is a megelőzésen van a hangsúly, azaz akkor kell elkezdeni önmagunk önbecsülésének, lelki harmóniájának megőrzésével foglalkoznunk, amikor még kvázi „jól vagyunk” és úgy érezzük nekünk erre semmi szükségünk. Ezzel azonban az a baj, hogy bizony ott van az az énvédő mechanizmus, ami ellenáll a külső késztetésnek, hiszen, ha nem szoktunk ahhoz, hogy lelkünkkel is foglalkozzunk – netán még azt is hallottunk, hogy ennek semmi értelme – nehéz megmutatni azt, hogy nincs senki sem „beoltva” a negatív élethelyzetek negatív kezelése ellen. 

Jellemzően egyszerű dolgok segítenek abban, hogy a mindennapokat pozitívabban éljük meg, de ami túl „kicsi” vagy kézenfekvő, nem is biztos, hogy meglátjuk, értékeljük annak jelentőségét. 

Apróbb, mindennapi praktikák sokat segíthetnek abban, hogy megelőzzük a nagyobb bajt, ha sikerül ezeket megtenni, sokat segítettünk saját mentálhigiénénk érdekében. Mindennapok apró örömeinek megélése és az örömforrások tudatos keresése a legfontosabb, pl. az illatok, események, hangulatok, és az emlékezés pozitív összekapcsolása, pl. mécsesek lángja, sütemények, fahéjas tea, alma illata, pl. a „karácsonyi hangulat felidézése” őszi, hűvös, nyirkos, ködös estéken. 

Az önmegismeréshez nagyon jó lehetőség az önismereti kommunikációs, konfliktuskezelési, stb. tréning, ahol a csoportos együttlétek alkalmával, megfelelő szakmai vezetés mellett, védett környezetben felfedezhetik a résztvevők az önmagukban rejlő erőt, empátiát, gyengeséget, olyan magatartási formát, amelyet eddig nem túl sikeresen változtatott meg, de szeretett volna, stb.  Azonban, ahhoz, hogy valaki eljöjjön egy önismereti tréningre, már nagyon elkötelezettnek kell lennie – vagy éppen nagyon kétségbe esettnek -, hogy akarja a változást és ebben önmaga is tevékenyen vegyen részt. Senki sem képes annyit tenni értünk, mint mi, saját magunkért, azonban az út rögös, jó, ha van mellettünk valaki, aki segít eleinte tartani a tükröt, akivel megbeszélhetjük a tapasztaltakat, érzéseinket, kétségeinket, ötleteinket, miközben megtapasztaljuk az empátia adásának-kapásának örömét. 

Addig is érdemes keresni a hétköznapi szépséget és örömöt, és akkor leszünk igazán még lelkileg egészségesebbek, ha mindeközben képesek leszünk ezt az örömöt megadni nemcsak a magunk, hanem a környezetünkben élők számára is. 

"Az empátia nyelve"  - Katona Erzsébet előadása Galántán

Az előadás jól sikerül, az óvónők elégedettek voltak, sokan kérdezgettek a szünetben, örültek, hogy „végre” valaki kimondta, milyen nehéz is önmagunk védelme, és megújítása, és sokan azt is elmondták, hogy mindezek alapján megpróbálnak beépíteni a mindennapjaikba  egy kis "örömtréninget" is . 

A konferenciáról beszámoló is készült a felvidék.ma oldalon az „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás” címmel.

"Két nagyon különböző ember is megtanulhat harmóniában élni egymással, ha felismerik, hogyan hozzák ki a legjobbat a másikból. 

Ez a szeretet jutalma.”

Gary Chapman

Hangulatkép az „Együttműködő kommunikáció a családban” tréningről

Magyarics Flóra Napsugár - "Amikor megérkezett a testvérem"
Abrakadabra csoport I. díj

Családdal vagyok! címmel hirdetett meg gyermekrajz pályázatot a Növekvő Hold Alapítvány és a Tudatos Életért Egyesület  3-14 éves korú gyermekek körében. 

A Családdal vagyok! – generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon kerültek átadásra a díjak a helyezetteknek, amely 2012. április 28-án volt. (A díjazottak neve és a pályamunkák a Babafalva portál főtámogató oldalán a linkre kattintva megtekinthetőek.) 

Írtam korábban, hogy zsűri tag leszek, és bizony meg kell mondjam nem könnyű egy gyermekrajzpályázat zsűrijének lenni, és ebben mindannyian, mint zsűri tagok egyet értettünk. Csodálatos rajzok születtek, hiszen a gyermekek életében legfontosabb érzelmi és létfenntartási biztonságot nyújtó családot ábrázolták. Érdekes volt megfigyelni, ahogy szakemberekként a gyermekek nevelésével, oktatásával foglalkozóként, és egyben különböző életkorú gyermekek anyukájaként, hogyan is tudjuk objektívan értékelni a gyermekek munkáját.

Mindannyiunknak szívfájdalom volt, amikor a sok szép rajz közül mérlegelni kellett melyik is legyen a díjazott és a hányadig helyezett. Minden rajznál az érzelmek tükröződését kerestük, a szeretet, az együvé tartozás kifejezését a témák szerinti megjelenítésben: testvérek, család, nagycsalád. Csodálatos volt látni, ahogy az alig rajzolni tudó kisgyerekek megrajzolják anyut nagy mosollyal, aput szakállasan és vidáman, és a tesót, ahogy együtt labdáznak széles mosollyal az arcukon. 

A nagyobbak már bemutatták technikai tudásukat, és igényes, részletes, rajzokat készítettek az egész családról, nagy hátizsákokkal az erdőben kiránduló vidám családról, a fontos kellékekkel (óra, telefon) együtt. Voltak elvont gondolatokat tartalmazó, különleges technikai kivitelezésű ábrázolások is, nem is véletlenül, hiszen művészeti iskolából küldte el a tanító néni ezeket az alkotásokat. Aztán persze dönteni kellett, de egy-két rajz kapcsán bizony komoly harcot vívtunk egymással, és akkor jöttek a külön díjak, és a megosztott helyezések és az ismerősök felhívása ajándékok, szponzorálás érdekében. Még azt is meg kellett szerveznünk, hogy Szabadkára hogyan fog eljutni a kislány számára a díj, mert bizony a rajzpályázaton résztvevők tábora bizony „határtalan” volt.

Csak néztük a kimaradt sok rajzot, és megállapítottuk milyen kegyetlenség a többi gyermekkel, hogy ők is ugyanolyan lelkesedéssel dolgoztak, ugyanúgy szertetettel rajzolták a számukra legfontosabb személyekről a vidám, színes rajzokat anyáról, apáról, nagyiról, talán várták, hogy majd a ZSŰRI látni fogja ezt, és értékeli, és persze látta, de mégis más valaki munkája került díjazásra.  

Nagyon hálásak voltunk azoknak a pedagógusoknak, akik bíztatták a gyerekeket, és lehetőséget teremtettek arra, hogy elkészítsék ezeket a rajzokat, és vették a fáradtságot és postán elküldték a rajzokat. Nagyon jó érzés volt látni a mosolyt a gyerekek arcán, amikor átvették a díjat, és persze a szülők büszkeséggel teli örömét.

A gyermekrajzok kiállítva

A rajzpályázat díjazott alkotásait mindenki megtekinthette a családi napon, miközben egy érdekes kerekasztal beszélgetés is zajlott. Kocsisné Péterfy Hajnal a Babafalva és a Mi nők portál tulajdonosa, újságíró vezette a beszélgetést, amely a generációk egymás közötti kapcsolatáról szólt családon belül, iskolai intézményekben, Pl. nagymama-unoka és az idősebb tanár és a diák viszonylatokban.

A négyszögletes kerekasztal beszélgetés

A Növekvő Hold Alapítvány és a Tudatos Életért Egyesület sok-sok előadással, trénig programmal kívánta nemcsak emlékezetessé, hanem hasznossá is tenni ezt a napot a családok számára.

Az egyik program az „Együttműködő kommunikáció a családban” 3 órás tréning volt, melyet én tartottam.

Nagyon lelkesen készültem, hiszen a 30 órás akkreditált tréningünk tapasztalata alapján azt láttam, hogy a konfliktuskezelés a családban nem könnyű feladat, és sokféle reláció fordul elő és sokszor egy időben és színtéren. 

A legfontosabb tapasztalatom az, hogy a menekülést, az elhárítást, és az alkudozást, de még néha az agressziót is azért vállaljuk be, hogy mielőbb szabaduljunk a konfliktustól, és kiléphessünk a szituációból, úgy, ahogy, csak legyen vége.  Ennek pedig elsősorban és alapvetően az az oka, hogy hiányos az önismeretünk. Nem ismerjük kellő alapossággal képességeink, képességeink erősségét, gyengeségét.  Ezért stressz helyzetben - amikor nincs idő hosszan gondolkodni -, a pillanatok tört része alatt azok a beidegződések jönnek elő, amelyek ezeknek a helyzeteknek a megoldására rögzültek, akár  kora gyermekkorunkban. 

Katona Erzsébet háttér magyarázata
az „Együttműködő kommunikáció a családban” tréningen  

Az önbecsülésünk megvédése – úgy érezzük talán -, az idők folyamán túl sok energiába kerül, és amikor nem sikerül megfelelően, akkor annak a tapasztalatnak okán ismét egyfajta mechanizmust rögzítünk. Önismeret hiányában ritkán tudjuk azt a megoldást választani, hogy szembe nézzünk a problémával, mert nem vagyunk tisztában saját erősségeinkkel.  Ezért inkább csak arra törekszünk, hogy minél gyorsabban el- vagy kikerüljük a konfliktusokat.

A családi napra a tréning programot úgy állítottam össze, hogy segítse az önismeretet, tapasztalják meg a résztvevők a verbális konfliktusok megelőzési technikáinak hatását, legyen készségük a már kialakult konfliktus moderálásához, és, ha van a családban sérült gyermekek, annak elfogadásához, a családon belüli konfliktusok, szituációk feloldásához, kezeléséhez.

Érdeklődés 

Az mindenki számára egyértelmű, hogy a konfliktusokat általában úgy éljük meg, hogy azok negatív érzelmi hatásúak. Azonban vannak "jó" konfliktusok is. A világ fejlődéséhez szükségesek az ütközések, a viták, az érdekellentétek. 

A konfliktus akkor kezdődik, amikor az egyik fél észleli, hogy a másik fél negatív hatást gyakorol valamire, amely az ő számára fontos. 


Pl. a gyermekünk ebéd előtt szeretne egy fagyit enni, vagy valamilyen édességet, és mi nem szeretnénk ezt megengedni, mert tudjuk, hogy elveszi az étvágyát, és egyéb más okok miatt sem. Nos, ekkor a gyermekünk úgy érzi, hogy abszolút "ellenséges" vele szemben az anyukája, és beveti a praktikáit, mindazt, amit életkoráig megtanult annak érdekében, hogy elérje a célját. Óriási a jelentősége a kiskorú gyermekek konfliktuskezelési módjának tanítása, mert egész életére kihat az, amit ekkor tanul, tapasztal. 


A kisgyermekkorban rögzült konfliktuskezelési technika jön majd elő stressz helyzetben akár 50 éves korában is (és, ha addigra nem sikerül kellő önismeretre szert tennie,  és a korrekciós lehetőségekkel, fejlődéssel az együttműködéshez szükséges magatartást kialakítania).

A szülőknek tehát nagy a felelősségük abban, hogy egy-egy ilyen akaratnyilvánítást hogyan kezelnek. Letörik-e erőszakkal, verbális (a legrosszabb esetben testi fenyítéssel), büntetéssel, vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyással, lelki terrorral, vagy megbeszélve, türelemmel - bárhány éves gyermekről is van szó -, a belátásra építésével, azaz, hogyan zajlik a gyermek személyiségfejlesztése. 

A legtöbb konfliktus két fő kategóriába besorolható. A "rossz" (amely blokkoló magatartáshoz vagy a csoport, közösség széteséséhez vezet). A "jó" (amely bátorítja a kreativitást, enyhíti a feszültséget, a változás szellemét viszi a (családi) közösségbe). 

A baj akkor kezdődik, ha ezek a konfliktusok elszaporodnak, vagy gyakran és ismételten valakinek a kárára végződnek, azaz valaki, vagy valakik veszítenek a jogaikból, lehetőségeikből, a számukra fontos dolgokból.

Egy közösségen belül minél nagyobb az összezártság, a közösség tagjainak egymásra utaltsága, annál intenzívebben jelentkeznek a konfliktusok. A világ országaiban sikerrel vetített valóságshow-k is nagyrészt erre az alapelemre épülnek: mindenki arra kíváncsi, mikor történik már "valami" az összezárt emberek között.

A mindennapokban a konfliktusok leggyakoribb színhelye a család, illetve az iskolai és a munkahelyi környezet. Egy munkahelyen a vezető szerepe adott, a családban a hagyományok útján a gyerek számára adott az alá-főlé rendeltség, míg egy spontán alakuló közösségben a tagok között dől el, hogy kié lesz a vezető szerep és hogy lesz-e egyáltalán. Persze előbb-utóbb lesz, és ez a folyamat nem kis konfliktusok forrása lehet.

Kétgyermekes anya a konfliktuskezelő tréningen

Ennek a megtapasztalását szolgálta a „Ki kit győz meg?” szituációs gyakorlat, amely során a szerepleírásoknak megfelelően előadják a szerepjátékot. A többiek pedig a szerepjáték végén kitöltik a megfigyelési lapokat, amelyeken célzott szempontok vannak.  A gyakorlatokat minden esetben megbeszélés követi, amikor is először a szereplők számolnak be az érzéseikről, majd a megfigyelési lapokra írtak alapján az egész csoport megbeszéli a látottakat. 

Az egyik szituáció érdekes kérdéseket feszegetett. Az alap szituáció az volt, hogy egy egyetemistakorú lány a szüleinek elmondja, hogy a hétvégét barátjával Ausztriában, az Alpokban szeretnék tölteni, mert egy kedvezményes üdülési lehetőséget kapott a barátja. Azonban ehhez szülei kocsiját szeretné kölcsön kérni (mindkettejüknek van jogosítványuk). A szülők ellenzik a tervet, egyrészt, mert nem szeretik a fiút, másrészt, mert nem értenek egyet azzal, hogy össze nem házasodott fiatalok párban menjenek víkendezni, harmadrészt, mert nekik is kell a kocsi. Ebben a szituációban is tetten érhető a generációk közötti konfliktus. 

A szereplők megoldása érdekes volt, mert a szülők úgy döntöttek, hogy inkább átszervezik a programjukat és elviszik a lányukat erre a kirándulásra a barátjával, „így legalább szem előtt vannak”. Leginkább a távolság, és a „cselekvési” illetve a „befolyásolási hatáskör” elvesztése volt az, amely zavarta a szülőket – azaz amivel azonosultak a szereplők -, míg a házasságon kívüli kapcsolat, ma már nem olyan kardinális kérdés. 

A "gyermek" küzdelme látható volt eleinte, majd igen jól megfigyelhető volt az, ahogyan fokozatosan adta meg magát a nyomás alatt. Az érdekessége az volt, hogy az életkori különbségek a valóságos szereplők esetében nem volt meg, és ennek ellenére olyan döntést hoztak, amely java részt nem sajátja generációjuknak. A magyarázat egyszerű, a szereplők - és a hétköznapok során bárki így tesz "nyomás alatt", ha nem eléggé határozott az önbecsülése - úgy reagáltak, hogy a szerep megformáláshoz beemelték addigi saját életük élményeit, tapasztalatát. (És ez a lényege a szerepjátéknak, hogy beemeljük a való világot, de védett környezetben, így válik elemezhetővé, tanulhatóvá. Legyen az az előadott, megjelenített  családi vagy üzleti környezetben lévő konfliktus pl. ügyfél-ügyintéző viszonylatában, a mechanizmus ugyanígy működik.)

Komoly elemzés végeztünk a szerepjátékot követően, melynek a konklúzióját visszavetítettük minden résztvevő egyéni problémájára. Megpróbáltuk megtalálni ez eddig alkalmazott stílust, megérteni a sikertelenséget, megfejteni annak okát. Majd pedig megpróbáltuk elemezni és megtalálni, hogy a kinek-kinek a személyiségéhez illő, kisebb átértékeléssel, kommunikációs segítséggel milyen másik stílus(ok) illeszkednek. Azaz melyekkel lesznek majd képesek eredményesebbé, együttműködővé  tenni a  konfliktusokban érintett szereplőket – és ebbe beleértve saját magukat is - .  

Minden ember használ minden konfliktuskezelési módot, a személyt az általa legtöbbször használt, domináns egy vagy két mód jellemzi. A jó konfliktuskezelő legfontosabb képessége, hogy a konfliktuskezelési módok között adekvát módon, gyorsan és rugalmasan választ.

A különböző szituációk, eltérő feltételek nagymértékben meghatározzák az öt konfliktuskezelési mód közüli választást (pl. versengő – ha gyorsan kell dönteni), valamint további meghatározója a kultúra, munkahelyi konfliktus esetén a szervezeti kultúra. A különböző kultúrákban nagyon eltérő mértékben minősül szociálisan kívánatosnak a versengés vagy a kompromisszumos megoldási mód.

Thomas Killmann szerint öt fő konfliktuskezelési mód van:

1. A versengő konfliktuskezelési módot az együttműködés hiánya jellemzi, lényege a másik pozíciójának megszerzése vagy megdöntése, illetve saját érdekeink érvényesítése a másik kárára.

2. Az alkalmazkodó a versengő ellentéte, nagymértékben együttműködő. Az alkalmazkodó saját érdekeit hanyagolja, törekvései a másik érdekeinek irányába mutatnak.

3. A kompromisszumos konfliktuskezelési módot középútként értelmezhetjük, azaz mindkét fél eléri célját, de nem teljes mértékben.

4. A problémamegoldó megkísérli teljes mértékben kielégíteni mindkét felet, közös elintézési módot alkalmaz, cél-elérési helyzetben mindkét fél nyer.

5. Az elkerülő megpróbálja tagadni vagy hanyagolni mind saját, mind a másik érdekét.

A "Konfliktuskezelő stílus teszt" grafikus ábrája
az ALITERA  önmegismerést támogató tesztcsomagjából 

A konfliktuskezelési stílus teszt a Standard tesztcsomag része, melyhez tartozik még a kommunikációs stílust vizsgáló teszt is. Egy alapos interjú után – a tesztek eredményeit is közösen átbeszéljük - személyre szabott önismereti elemzést készítek.

Nagyon jó támpont ez az elemzés ahhoz, hogy megtudja, hogy alapvetően miért tesz bizonyos dolgokat úgy, ahogy maga sem szeretné, vagy megérti, hogy mások miért értik félre adott helyzetben, de egyúttal azt is látni fogja, mire támaszkodjon, milyen erősségei vannak a kommunikációs képességeiben.

Bővebb információkat a tesztekkel kapcsolatban  a linkre kattintva azonnal el is olvashatja. 

Természetesen persze örömmel fogadom kérdéseit is,
akár E-mailben, akár telefonon.

Az önismeret nem cél, hanem lehetőség, amelynek révén elérhetjük, hogy személyiségünk harmonikussá váljon és az is maradjon a még oly nehéz helyzetekben is. Nem érdemes várni, ha kétségeink vannak, a problémák felszámolásához az első lépése a tükörbe nézés vállalása. 

A tesztek objektív képet adnak, amelyre mindenkinek szüksége van, akár megerősítéséhez, akár a korrekció elkezdéséhez, és ehhez végre itt a lehetőség korrekt módon.

**********

Győződjön meg  Ön is az egyszerű, alapos, mégis igen  barátságos önismereti lehetőségről,  és bátran tekintse meg  Önmegismerés oldalunkat!

**********

"Ha a problémáidat nem osztod meg azzal, aki szeret, nem adsz neki alkalmat arra, hogy eléggé szeressen téged." Dinah Shore

A fotókat Jámbor Orsolya készítette a
"Családdal vagyok!" - generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon. 

Gyermekrajz - Családdal vagyok! pályázat

Minden anyának (szülőnek, nagyszülőnek) nagy kincs a gyermeke rajza, féltő gonddal teszi el a fiókba, vagy keretezi be, hogy unokái is láthassák mit alkotott az anyukája, apukája, amikor még kicsi volt.

Mi saját magunk is nagy örömmel fogadjuk, ha megtaláljuk régi gyerekkori rajzainkat, bár néha szabadkozunk, hogy "lám-lám azóta se tanultunk meg rendesen rajzolni", de ez már a felnőtt beszéde.

A pici babának a firkálgatás, a papíron látható "alkotás" a papíron vonalakkal ott hagyott "nyom" csodálatos élmény.  Hatalmas öröm tölti el és persze a szülők arcán látott boldog mosoly is inspiráló az újabb alkotások elkészüléséhez. Aztán ahogy fejlődik a  gyermek, a tudatossága, gondolkodása eredményeképpen a vonalak kiegészülnek szóbeli történetekkel, további jelentésekkel  is, és persze ahogy alakul a történet, akár egyik pillanatban lehet egy csiga az lerajzolt vonal, ami egy pillanat alatt átváltozhat egy vödör vízzé. Csodálatos élmény látni ahogy fejlődik a gyermek tudata, ahogy egyre inkább rácsodálkozik a világra, ez a megismert élmény megjelenik a rajzában. Persze a képességek nincsenek szinkronban az ábrázolás akaratával, így jól jön a szóbeli kiegészítés, vagy a történet átváltoztatása, hogy minden "stimmeljen".

Amikor már ezen a szinten készíti a műveket a gyermek, akkor már megjelenik az ábrázolás szándéka, úgy kb. 3 éves korban. Szeretné az óvodás gyermek azt a képet lerajzolni amit "egészben lát", mondhatnánk úgy is, hogy "fényképet szeretne" készíteni egyetlen rajzvonással, és bizony nehéz azzal szembesülnie, hogy ez nem lehetséges. A rajz elemekből épül és egy folyamat eredményeképpen lesz az amit vezérel a gondolatiság, az elképzelt kép. Azt gondolja, hogy lerajzolja Anyát, de az valójában úgy készül, hogy kell egy fejet rajzolni, kell hozzá láb, kéz, test, szem is a fejre és még számtalan apróbb részlet, de mindez még nincs egyben a gyermek fejében és persze a "kezében" sem.  Így aztán lesz egy rajz, amit elnevez a gyemek Anyának, mert hát mi más lenne, hiszen ő valójában Anyát akarta lerajzolni, akkor az az mi más lehetne, mint az Anya!  

A kicsi, óvodás gyermek alkotásaiban a látott belső kép jelenik meg, azaz azt rajzolja le, amit tud a tárgyról, emberről, eseményről. Ahogy fejlődik a gyermek, ahogy éri egyre több élmény, információ, úgy bővül a tudása. Ezek alapján pedig azokkal a részletekkel gazdagodik a gyermek rajza, amelyeket ő tart fontosnak arról a dologról, illetve meg akar mutatni, ki akar emelni. Itt már az érzelmek is megjelennek, pl. ha fontos a piros labda a számára, akkor azt jó nagyra rajzolja miközben a labdázó gyerekek jóval kisebbek. Az ijedelem, az öröm és a félelem is pontosan jól látható az ábrázoláson, a méretek, a színek, az elhelyezkedés mind-mind arról árulkodik, hogy az óvodás alkotója mit tart arról fontosnak, mi az amit éppen érez, gondol róla.

Iskoláskorba lépve a gyermekek gondolkodása már realisztikusabb jóval,  ráadásul már a keze is fejlettebb így a képi alkotások egyre inkább hasonlítanak a látott és érzékelt világra, a mesei elemek is ritkulnak, megjelennek az  egyedi jellegzetességek. A pszichés fejlődés az érzelmi-akarati élet, a megismerő tevékenység fejlettsége, az intellektuális fejlődés mind-mind odavezet, hogy a rajzok egyre inkább valósághűen kifejezőek, és arról szólnak a művek, amit a gyermek egyértelműen közölni szeretne. Igyekeznek  a gyermekek életük eseményeit minél pontosabban ábrázolni, látszanak a tevékenységek, az emberek, majd egyszerre több szintér, és az egymás utáni cselekvések is.

A tinédzserek már a gondolkodás, érzékelés, észlelés sokkal fejlettebb szintjére érnek, és egyre pontosabban érzékelik a térbeli arányokat, perspektívát, a mozdulatokat, és szeretnék azt  pontosan, valósághűen visszaadni, megalkotni. Sajnos ilyenkor jön a radír az előrerajzolt vonal és a csalódódás, hogy még így sem lesz valósághű, nem lesz "tökéletes" a rajz.  Ezért aztán a legtöbb gyereknél még az általános iskola vége előtt az érdeklődés átfordul valami másfelé, a valóság alaposabb megismerése és az önkifejezés sikere érdekében. Ezért aztán inkább a konkrét, több sikerélményt nyújtó önkifejezési tevékenységeket helyezik előtérbe  fotóznak, zenélnek, verseket írnak, és egyéb "kézzel fogható" tevékenységet végeznek a rajzolás helyett.

Azoban, akik megőrzik a rajzolást, mint önkifejezési formát,  ők már egyéniségükre jellemző sajátos stílusban készítenek képeket. Mivel vizuálisan érzényebb a látásmódjuk, így az őket körülvevő világról számos olyan részletet emelnek ki,  mutatnak meg alkotásaikban, melyek másoknak talán fel sem tűnik, és az ábrázolás-látásmódjuk immár teljesen egyedi, és törekszenek a különleges ábrázolásra.

Már-már alkotó művészként megérzik, hogy valójában nemcsak a valóságot élethűen másoló rajzok a “szépek”, a "jók", hanem minden egyes elkészített vizuális alkotás önmagában is értéket hordoz.

Keressük hát az értéket gyermekeink rajzában,  mégpedig a családról készített művekben!

Családdal vagyok! – rajzpályázat

a 3-14 éves gyermekek körében

Családdal vagyok! címmel hirdet meg gyermekrajz pályázatot a Növekvő Hold Alapítvány 3-14 éves gyermekek számára, 4 korcsoportban.

A rajzpályázat a hasonló című kommunikáció kampány keretében kerül meghirdetésre, célja, hogy a gyermekek is elgondolkodjanak azon, mit jelent számukra a család és erősödjön bennük a családhoz való tartozás pozitív élménye.

KORCSOPORTOK:

Korcsoportonként a három legjobb alkotás részesül díjazásban.

1. Csiribiri csoport: 3-5 éves gyermekek

2. Bóbita csoport: 6-7 éves gyermekek

3. Abrakadabra csoport: 8-10 éves gyermekek

4. Szivárvány csoport: 11-14 éves gyermekek

TÉMA:  A rajzpályázatra két témában küldhető be alkotás:

• A testvérem és én
• Azt szeretem a legjobban a családomban…

Egy gyermek egy témában csak egy alkotással pályázhat!

MÉRET: A/4-es rajzpapír vagy kartonpapír

TECHNIKA: A technika mindhárom korcsoportban szabadon választható. Filctollal, festékkel, zsírkrétával, színes ceruzával, illetve vegyes technikával is készülhetnek az alkotások.

BEKÜLDÉS: A pályázatokat a következő címre várjuk: Növekvő Hold Alapítvány, 1101 Budapest, Hungária krt. 5-7., 5. ép, 2. lh, 4em 4. Kérjük, a borítékra írják rá: „Családdal vagyok rajzpályázat”.

Kérjük, hogy a rajzpapírokat ne ragasszák fel semmire, lezárt borítékban adják postára. Az alkotások hátuljára ragasztott papíron olvashatóan legyen feltüntetve: a gyermek teljes neve, életkora, korcsoport, az alkotás címe, lakcím, telefonszám.

  

BEKÜLDÉSI HATÁRIDŐ: 2012. április 15.

A pályamunkákat elbírálják:

Csiszér Éva, a Tudatos Életért Egyesület elnöke
Katona Erzsébet, gyógypedagógus, családban fejlesztő-életvezetési tanácsadó
Melicher Cecília, óvodapedagógus, ének-zenei mentor

Szigethy Katalin, a Naphegy Könyvkiadó tulajdonos-főszerkesztője

EREDMÉNYHIRDETÉS ÉS DÍJÁTADÓ:

A díjátadó 2012. április 28-án lesz, a Családdal vagyok! – generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon.

Vidéki nyerteseinknek, akik nem tudnak részt venni a díjátadón, postán küldjük el a díjakat.

Pályázati szabályzat:

• Nem pályázhatnak a Növekvő Hold Alapítvány és a díjakat felajánló cégek alkalmazottai, együttműködő munkatársai, valamint fentiek közvetlen családtagjai. A pályázatra elküldött alkotásokért a Növekvő Hold Alapítvány a pályázók részére díjat nem fizet.
• A pályázó hozzájárul ahhoz, hogy a Növekvő Hold Alapítvány a beérkezett alkotásokat a Családdal vagyok! blogon, valamint a Babafalva.hu és a MiNők.hu portálon a pályázó nevével együtt közzé tegye.
• A pályázó hozzájárul ahhoz, hogy a beküldött alkotásokat a Növekvő Hold Alapítvány térítésmentesen kiállíthassa, felhasználja a Családdal vagyok! blogon és a Családdal vagyok! kampányhoz kapcsolódó kiadványaiban.

  

"A kisgyermek fejlődésének szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen magára hagyjuk, hanem azt, hogy segítő szeretettel emeljük köré a megfelelő környezet... Minél tökéletesebb a környezet, annál kevesebb beavatkozásra van szükség a felnőtt részéről."

Maria Montessori

Gyász a csoportban

Gyerekkorban különösen nehéz megélni, és végig vezetni egy gyereket a szeretett személy elvesztésének, halálának feldolgozásában, hiszen mi magunk is érintettek vagyunk felnőttként.

Egy csoportban, ahol együtt töltik a gyerekek a mindennapjaikat, közösen ünnepelnek, az öröm és a szomorúság is közös élmény, együtt élik meg, mint egy nagycsaládban. Az emberi elmúlással, egy gyermeknek is szembesülnie kell fiatal élete során, ha másképpen nem hát ünnepeink kapcsán. Az értelmi fogyatékosok számára különösen problémás magát a társadalmi ünnepet megbeszélni, megértetni. Például október 6-án elhunyt hősökre, vértanukra emlékezünk, de valójában minden ünnepünk kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki volt az, akit ünneplünk. Pl. Petőfi Sándor és mikor élt, és mi történt vele. Mivel ezek az események a képek alapján jól láthatóan régen történtek, így érzelmileg mélyen nem érinti meg a gyerekeket, hogy halott emberekről beszélünk, és nyílván az ünnep kapcsán mást emelünk ki, az eszméket, magát az eseményt, a következményt, és azt, hogy ez nekünk ennyi év távlatából miért is fontos.

Azonban a nagyszülők elvesztése már sokkal nehezebb, érzelmileg megterhelő helyzet.

A fogyatékos gyerek születése önmagában szinte mindig nehéz helyzetben hozza a családokat, különösen akkor, ha társuló betegsége miatt sokkal fokozottabb gondozást, ezzel együtt több időt igényel, illetve betegesebb.  Amikor már a szülők dolgoznak – mert hiába maradhat otthon az anya hosszabb ideig fogyatékos gyerekével, a megélhetés ezzel nincs biztosítva –, ilyenkor ahol van és számíthatnak rá, a nagyszülő nagy kincs, nagy segítség.

Számtalan olyan családdal találkoztam, akiknél a nagyszülő kifejezetten meghatározó szerepet töltött be a mindennapok során a fogyatékos gyerek életében. Ő kísérte be az iskolába, jött érte délután, vitte az orvoshoz vagy éppen eljött velünk kirándulni. Az ilyen szoros érzelmi kötődés elvesztése a nagyszülő halálával a fogyatékos gyerek számára komoly megpróbáltatás.

Mivel megfogalmazni nehezen vagy egyáltalán nem tudja érzéseit, a feldolgozás módja számára nem könnyű. Nem szabad azt gondolnunk, hogy nekik nincs is szükségük megbeszélésre, mert úgy sem értenék!

A csoportom számára közösségépítés legfontosabb eszközeként a közös ünnepeket mindig is nagy gondossággal építettem be szokásaink közé. Az őszi időszakban, amikor még nem volt őszi szünet, akkor is volt halottak napja, amikor a gyerekek zöme elment a szüleikkel a temetőbe, illetve látta, érzékelte, hogy szomorúbbak a családtagok, fekete ruhában vannak, hogy sírnak, virágot vesznek. Azt is látták, hogy sokan vannak egy olyan kertben, ahol kövek vannak, és sokan sírnak, és fekete ruhában vannak és gyertyák égnek, ami szép is, de ezt nem szabad mondani.

Ezért a hősök ünneplése kapcsán mindig elmeséltem, hogy ők már nem élnek, és meglátogatunk egy temetőt, ahol hasonló hősi halottak vannak, és ott emlékezünk rájuk. Minden évben bejelöltük a csoport naptárába az ünnepeket, március 15-ét kokárda rajzolásával, mindenki születésnapját tortával és a nevével, a karácsonyt, a Télapót, az adventi gyertyák számát, és a halottak napját.

Amikor kijelöltük, hogy melyik napon fogunk elmenni a temetőbe, előtte megbeszéltük képek segítségével, hogy hová megyünk és miért. Majd megbeszéltük, hogy hogyan megyünk oda, mivel közel volt az iskolához, így nem mentünk messze, gyalogosan sétáltunk a temetőbe. Hogyan fogunk közlekedni és mire fogunk ügyelni. Mindenkinek a temetői virágárusoknál vásároltunk 1-1 mécsest és vettünk egy kisebb koszorút száraz virágokkal. Ezt a gyerekek választhatták ki, és meg megbeszéltük, hogy ki fogja kérni az eladó nénitől – aki tudott beszélni határozottan -, ki fogja kifizetni – aki már jól ismerte a pénzt – ki fogja a koszorút kiválasztani, ki viszi majd a mécseseket a táskában.

Bementünk a temetőbe és megbeszéltük, hogy mit látunk, és hogyan kell nekünk viselkedni. Amikor odaértünk a hősök emlékéhez – később október 23-val kötöttük össze, mert az 1956-os megemlékezés közelebb volt az őszi szünethez -, körbe álltunk elmondtuk, hogy miért jöttünk, majd mindenki – segítséggel vagy egyedül – meggyújtotta a saját mécsesét és elhelyeztük a koszorúnkat.

A gyerekek látták, hogy hogyan viselkedünk itt mi felnőttek, látták a többi felnőttet, és sok emberrel, amikor találkoztunk elmosolyodtak, és volt, olyan is, ki azt mondta, „milyen szép, hogy ide is eljönnek a gyerekekkel”.

Ilyenkor azt is meg tudtuk beszélni, hogy akinek elhunyt korábban a nagypapája, nagymamája, hová temették el, milyen szomorúak azóta, hogy nincs velük, és persze mindig felmerült a kérdés, hogy hol van most. Minden esetben – volt, aki járt a csoportból hittanra is -, azt mondtam a gyereknek, hogy az ember testét, ha már nem dobog a szíve, eltemetjük ide ezekbe az emlékkertekbe, de a lelke, a sok szép gondolata, a kedvessége – azt, amit szerettünk – az a része mindenkinek valahol van, csak azt senki sem tudja, hogy hol van, de valahol magasan.

Volt, aki el akarta hozni a nagypapa fényképét is a temetőbe, természetesen elhozhatta és mindenki megnézte ott a temetőben is, és beszéltünk arról, hogy most mennyire hiányzik a nagypapa a társunknak, és vigasztaltuk közösen, és elmondtuk, hogy sok szép emlékre emlékezzen, mert az jó dolog.

Amikor visszatértünk a temetőből mindenki készített egy rajzot a temetői sétáról, azzal kapcsolatosan bármit lerajzolhattak. Akik nem tudtak rajzolni, nekik egy-egy gyertyát, vagy a koszorút rajzoltuk le, és azt színezték ki. Ezzel lezártuk a temetővel kapcsolatos témát, és egy évig nem került előtérbe szerencsére.

Sajnos azonban egyszer ennél sokkal nehezebb, fájdalmas és szomorú helyzetbe került az egész csoport. Meghalt az egyik társuk, aki 12 éves volt, 5. csoportos. Dávid az iskola óvodai csoportjába járt, mindenki ismerte.  Dávid egy down szindrómás kisfiú, aki kőkemény hiperaktív volt. Szívbeteg is volt, a tüdeje sem működött tökéletesen, de valami hihetetlen erős, kötött izomzatú, csupa tűz gyerek volt.

Elképesztően jó humorú, huncut, kifejezett nagy egyéniség, aki bizony, ha hiperaktivitás a következtében „túlpörgött” az egész iskola hallotta igen hangos kiabálását. A termem mellett volt egy kis külön szoba számítógéppel, játékokkal, a külön fejlesztéshez és az ilyen esetekben a pihenéshez. Dávid itt kiabálhatott, gyermekfelügyelő kollégám türelmesen várta a roham csendesdését, és próbálta elterelni és egyben lekötni a figyelmét játékkal, ahogy azt megbeszéltem vele. Nagyon jól megvoltak, amikor szépen elmúlt a roham, pár perc múlva megjelentek a csoportban, és Dávid leült a helyére és ott folytattuk, ahol abbahagytuk a foglalkozást.

Egyre több mindent megcsinált velünk Dávid, szívesen produkálta magát, de mivel beszélni csak 1-2 szavas mondatokat tudott, így inkább a mozgással, mutogatással, gesztusokkal fejezte ki magát. Valentin napi ünnepségre táncot tanultunk be, amelyben boldogan vett részt, hiszen ahhoz nem kell beszélni.

Egyik ősszel Dávid nagyon megfázott, sokáig köhögött. Majdnem egy hónapig beteg volt, és mivel a szülei dolgoztak a nagyszülőknél volt Dávid vidéken. Amikor meggyógyult boldogan készülődtünk együtt a karácsonyi ünnepségre, vártuk a Télapót nagy izgalommal.  Azonban Dávid igen furcsán vette a levegőt, sípoló hangot hallottunk a levegővételnél, és az arca is furcsán piros volt. Lázas nem volt, de elmondtuk az aggodalmunkat a szülőknek. Elvitték orvoshoz, de nem talált semmit így jött az iskolába Dávid rendesen. Továbbra is úgy láttuk, hogy nincs jól, és a legfeltűnőbb bizonyítéka számunkra az volt, hogy a mindig aktív gyermek, most túlságosan csendes.

Eljött a nagy nap vártuk a Finnországból érkezett „igazi Télapót”. Dávid később jött a szokásos időnél az anyukájával, aki elmondta, hogy csak a Télapót akarja Dávid látni, már viszi is el, mert egy másik orvoshoz megállapította, hogy tüdő gyulladása van Dávidnak. Elköszöntünk Dávidtól, és megbeszéltük, hogy nagyon gyorsan meggyógyul és januárban találkozunk.

Elteltek az ünnepek, és a szünetben egy pár nap múlva kaptam egy SMS-t, hogy Dávid nagyon beteg, kórházban van, lélegeztető gépen van az intenzív osztályon. Beszéltem az anyukával telefonon, aki elmondta, hogy a fertőzés mindkét tüdejét megtámadta, a szíve védelme érdekében lélegeztető gépre tették.

Megérkeztünk januárban az iskolába, minden gyermek boldogan mesélte, hogy mit kapott karácsonyra, hogyan ünnepeltek, milyen volt a szilveszter, kivel mi történt. Kérdezték a gyerekek, hogy hol van Dávid. Mivel igen súlyos beteg volt jobbnak láttam, ha elmondom a gyerekeknek mi történt Dáviddal.

A betegség és a kórház nem volt idegen egyetlen gyerek számára, hiszen a társuló betegsége szinte mindenkinek volt, műtétek sorozatát élte meg néhány gyermek élete korai évében, de a mindennapokban is küzdöttünk betegségekkel. Elmondtam, hogy sajnos Dávid most nagyon beteg, de a kórházban mindenki arra ügyel, hogy meggyógyítsa, így, ha majd meglátogathatjuk, elmegyünk hozzá, de addig is rajzoljanak neki szép vidám, boldog képeket, hogy pl. hogyan játszanak majd  együtt vele, itt az iskolában, de persze bármilyen vidám rajznak biztosan örülni fog majd Dávid.

Elkészültek a rajzok és odatettük az asztalára, hogy addig is ott legyen közöttünk. Dávidot levették a gépről sokkal jobban volt, örültünk és bizakodtunk. Sajnos a bíztató jelek rövid életűek voltak, Dávid ismét lélegeztető gépre került, mert leállt a szíve. Ekkor már komolyan aggódtunk, és 2 hét elteltével az anyukája egyik reggel sírva mondta el a telefonba, hogy Dávid meghalt előző napon. Megdöbbentem, és akkor jöttem rá, hogy mennyire buta és suta azt mondani „őszinte részvétem”, nem is tudtam ezt mondani, csak sírva annyit tudtam mondani, hogy „nagyon sajnálom”.

Végig sírtam az utat reggel az iskoláig, mikor beértem az iskolába mindenki azt kérdezte mi történt. Bementem a nevelői szobába és leültem, és fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, hogyan mondom meg azt a gyerekeknek, hogy Dávid meghalt.

A kollégák azt tanácsolták, hogy ne mondjak semmit, mert felesleges. Volt, aki azt tanácsolta, hogy mondjam azt, hogy elutazott és nem jön vissza. Ez a „tanács” mélységesen felháborított, inkább arra próbáltam koncentrálni hogyan oldjam meg ennek a borzalmas hírnek a közlését. Kinyomtattam egy képet a karácsonyi műsoron készültek közül, amely az utolsó alkalom volt, hogy találkoztunk Dáviddal, ragasztottam egy fekete csíkot a kép sarkába.

Elkezdtük a napot a csoporttal hagyományos rendben, majd amikor mindenki már leült a helyére, akkor felálltam és Dávid asztalára tettem a képet és meggyújtottam egy gyertyát. Majd leültem a félkörív közepére helyezett székemre és megkérdeztem, hogy mit gondolnak, miért gyújtottam gyertyát, és miért van Dávid fényképén fekete szalag? Döbbent csend volt a válasz, kérdő tekintetek, a hitetlenség, értetlenség szinten minden gyermek szemében megcsillant. Nehezen, elcsukló hangon mondtam el, hogy sajnos Dávid nem lesz többé közöttünk, mert nem sikerült meggyógyítani, senki sem tehetett semmit, Dávid meghalt a kórházban. Az első pillanatban minden gyermek csak nézett maga elé, próbálták felfogni a szavakat. Egyik gyerek megtörte a csendet és azt mondta, „az nem jó, hogy nem jön többet Dávid, mert ő akart még vele játszani.”  Örültem, hogy megtört a csend és ez a kedvességet nagyon jó volt hallani. Mondtam, hogy ez nagyon kedves tőle ez a gondolat.

Ezután mindenkit arra kértem, hogy akinek van gondolata, bármi legyen is, azt mondja ki, mondja el, pl. hogy mit szeretett Dáviddal játszani, mire emlékszik szívesen vissza.  Elkezdtünk beszélgetni, és oldódott a feszültség. Elmondtam nekik, hogy Dávid teste is temetőbe fog kerülni, csak egy másik emlékkertbe, nem oda ahová mi szoktunk kilátogatni, de az nem most lesz. Azonban amikor majd kimegyünk hozzá, biztosan örülni fog, ha viszünk neki egy szép rajzot emlékül, ezért most mindenki rajzoljon valami szépet Dávidnak.

Bekapcsoltam a magnót és Csajkovszkij zenéjét hallgatva mindenki rajzolt. Amikor készen lettek, mindenki oda vitte Dávid asztalához, és beborították az asztalát a színesebbnél színesebb rajzok. Mindenki egy vidám, színes képet rajzolt! Megdöbbentő volt a számomra, ahogyan a szeretetüket lerajzolták! Akik nem tudtak rajzolni, nekik virágot rajzoltam elő, azt színezték ki, de az is piros, sárga, élénk színű!

A szülőknek is elmondtuk a szomorú hírt, és megegyeztünk, hogy a csoport a temetés után fog kimenni közösen a sírhoz. Dávid fényképét az asztalán tartottuk, és megbeszéltük a csoporttal, hogy hogyan fogjuk elvinni a Dávidnak a szép rajzokat, azokat, amit a kórházba készítettünk, de nem tudtuk elvinni, és a búcsú rajzokat.

Az iskola is készített koszorút, de azt beszéltük meg, hogy azt szeretnénk, ha a csoportnak is lenne saját koszorúja, amit mi tanárok fogunk elvinni a temetésre. Elmentünk a temető közelében lévő virágárushoz és a katalógusból kiválasztottuk, hogy milyen legyen a formája. A gyerekek egyértelműen piros rózsát választottak, szív alakban kirakva. Kiválasztottuk a szalagot is, és abban egyeztünk meg, hogy mindenki nevét felírják majd rá.

A temetésre a közvetlen tanárai mindannyian elmentünk, és az iskolát is képviselte az igazgatónk. Igen fájdalmas látvány volt Dávid a fehér koporsóban és azt olvasni, hogy élt 12 évet.

A temetés utáni napokban megszerveztünk egy külön buszt a csoportnak és a szülőkkel egyeztetettünk egy napot. Ezt a napot bejelöltük a csoport naptárába, így előre felkészültünk erre. Mindenkitől kértünk egy kis csokor virágot és vittünk mécsest is, meg persze mindenki vitte a saját rajzát. Csendben szálltunk fel a buszra, szinte mindenki végig némán, feszülten ült az anyukája mellett. Egy állami gondozott kisfiú is volt a csoportomban, hozzá kértem egy nevelőt, akit a legjobban kedvel, hogy legyen valaki, akivel majd tud beszélni az átélt élményekről.

Kiértünk a temetőhöz és elsétáltunk a sírhoz, amely a gyermek sírok közelében volt. Nagyon megrázó élmény volt, érezhető volt, hogy ez a temetői látogatás teljesen más, mint a korábbi bármelyik. Mindenki, még a nem beszélő (nagyon ritkán szól 1-1 szót) együtt vele felnövő, vele egyidős down kisfiú társa is csoportban is megértett valamit, könnyes volt a szeme és kétszer is kimondta alig hallhatóan, hogy „Dávid”.

Minden gyermek letette a sírra a virágot, a rajzokkal beborítottuk a sírt, megnéztük a csoport koszorúját, és végül meggyújtottuk a mécseseket.  Nagyon csendben álltunk, és nehezen tudtunk elszakadni a sírtól. 

Csendben utaztunk vissza és mindenki ezután természetesen hazament. Másnap egy nagyobb képet nyomtattam ki Dávidról, arra nem tettem fekete szalagot, és azt raktuk ki a tábla mellett lévő dekorációs keretre. 

Dávid anyukájával mindezt egyezettem, végül elvittem hozzá mindent, ami ott maradt az iskolába, hogy ne kelljen bejönnie a terembe a gyerekek közé.

Dávid anyukája évvége felé megkérdezte, hogy behozhat-e egy pár játékot a gyerekeknek. Eleinte nem tudtam, hogyan fogom kezelni ezt a helyzetet. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint, hogy felkészítettem a gyerekeket, hogy Dávid anyukája fog ellátogatni hozzánk és játékokat hoz, olyat, amellyel otthon Dávid játszott. Nem tudtam, hogyan érinti őket majd, hogy tudják, hogy övé volt a játék, és elkerülni sem tudtam, mert Dávid anyukája akarta átadni. Úgy éreztem ez egyfajta elköszönés újabb lépése, így nem akartam megfosztani tőle, de abban sem voltam biztos, hogy ez így jól van-e, vagy sem.

A gyerekek ismét bizonyították, hogy sokkal nyitottabbak, mint mi felnőttek. Szeretettel mentek oda Dávid anyukájához, a nagyobbak lehajtották fejüket, és távolabb álltak, de aztán később ők is közelebb merészkedtek és egy simítást tettek Dávid anyukája kezén.  A játékok elvonták a figyelmet hamar, és valójában az első pár perc eltelte után nem volt érezhető a feszültség. Dávid anyukája is izgult, hogy hogyan bírja ki ezt a szituációt, de a végén azt mondta örül neki, hogy bejött és megtette, mert Dávid szeretett a csoportba járni és ezért most ő is örül, hogy erre gondolhat.

A gyerekek úgy használták a játékokat később, mintha mindig a csoporté lett volna. Lassan bezártuk a tanévet és elkezdődött a nyári szünet, az élet ment tovább, ahogy annak lennie kell.

Nehéz tanévet zártam ebben az évben, sosem gondoltam volna, hogy egy a hétköznapokban is tabu témának számító szomorú eseményt személyes élménnyel kell feldolgoznom a csoportomban.  Pályafutásom alatt 4 tanítványomat veszítettem el különböző életkorban, nem feltétlenül voltak közelemben ekkor már.

Dávid azonban igen, akkor volt 5. éve a csoportomban, és nem volt egyáltalán könnyű vele. Nagyon sokat dolgoztam, hogy beilleszthető, foglalkoztatható legyen. A legnehezebb az volt, hogy imádni való egyéniség volt, és amikor szigorúnak kellett lennünk, ahogy ránk nézett, mindenkinek mosolyt csalt az arcára. De hát ugye úgy nem lehet szigorúnak lenni, hogy közben mosolygunk, ezért amilyen gyorsan csak tudtunk hátat fordítottunk, hogy ne lássa, hogy valójában nem vagyunk „mérgesek”.

Annyira tudta, hogy mikor lépte túl a határokat, de sajnos mivel hiperaktív volt, nekünk kellett arra ügyelni, hogy ne „pörgesse túl magát”.  Amikor túl volt egy-egy ilyen rohamon, átkarolta a fejemet, egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, a szemtől szembe fordította fejemet és azt mondta „Bocs Böbe, bocs!” és egy hatalmasat kacagott! Nekem ez a legszebb élményem Dávidról, köszönöm!

"Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindennap megszületik valami, amiért érdemes élni és küzdeni."