Karácsonyi versek |
Karácsony másnapján a sok érzelmi
élmény hatása alatt kicsit a világra kitekintve megakadt a szemem a 40%-os
cikken. Trencsényi Zoltán írása a „Boldogság természetéről” nagyon
elgondolkodtatott. Egy Stendhal idézettel kezdi a cikket: „A tökéletes
boldogság megsemmisíti a reményt. Távlat nélküli világot teremt”. Azt hiszem ez
volt az az élmény, ami az idei karácsonyomat átszőtte.
Novemberben írt a facebookon
egyik volt tanítványom és megkérdezte, hogy mit fogok csinálni 20-án. Először
azt gondoltam, hogy novemberről volt szó, de kiderült, hogy decemberről és a
karácsonyi ünnepségről, amelyre meghívott. Eddig nincs ebben semmi különös -
mondhatná az olvasó - azonban, aki meghívott az egy Down szindrómás, felnőtt,
több mint 30 éves fiatal. Volt tanítványom, aki az Értelmi Fogyatékosok Napközi
Otthonának - mai nevén Gyöngyvirág Szociális Szolgálat papközi otthona - karácsonyi évzáró ünnepélyére hívott meg a facebook segítségével.
A napközi otthont jól ismerem,
hiszen sok volt tanítványom útja ide vezet a speciális szakiskola után, ha a
család nem tudja ellátni, ha nincsen, aki vele legyen hétköznapokban.
A
fiatalok többsége nem tud huzamos ideig dolgozni, vagy egyáltalán nem képes rá,
azonban értelmes, munka jellegű elfoglaltság ezen kívül is számtalan van, amit
itt a napközi otthonban mindannyian saját szükségletük szerint meg is kapnak.
Szőnyeget sző, aki tud, vagy varrnak, hímeznek nagy gyakorlatú felnőtteken túl
téve, álomszépen.
Vannak kevésbé ügyesek, akiknek nem mozog úgy a keze, vagy
nem lát jól, vagy már nem tudja a sorrendet megjegyezni, számukra fantasztikus
dolgot talált ki egy lelkes gondozó nő. Csoportos táncot tanított a
mozgássérült, autista, down, értelmi fogyatékos fiataloknak! És a zene, a
ritmus, vitte a botladozó lábakat, az erős férfikezek büszkén és biztosan tartották
a lányok derekát, karjukat gyengéden fogták, és mindannyian állandóan nézték a
mindent tudó, segítő felnőtt kezét, lábát, szemét és a mosolyát. Nyugdíjas lett
Marika néni, és helyette jött egy fiatal Marika néni, és viszi tovább a táncot,
betanították, és ő lelkesen tovább élteti a fiatalokban a tánc, a zene adta
szabadság és egyenlőség érzését.
Évtizedek óta tartom a régi
tanítványokkal a kapcsolatot telefonon, rendszeresen tájékoztatnak arról,
hogyan telnek a hétköznapok, éppen milyen táncot tanulnak, kinek lett új szerelme,
ki az, akivel éppen haragban vannak, és persze, gyorsan azt is megbeszéljük,
hogy ez nem komoly, holnapra úgyis elmúlik, mert együtt fognak kártyázni majd
pihenésképpen a táncpróba után.
Nem tudtam előre megígérni, hogy
elmegyek-e az ünnepélyre - felelősen nem tehettem meg -, de megígértem, hogy
időben megmondom, ha el tudok menni. Néhány nap múlva meg tudtam írni a jó
hírt, és igazán nagyon örültek neki. Mindjárt felsorolták, hogy ki mindenki fog
várni, és azt is, hogy nem minden volt tanítványomnak szólnak, hogy legyen
nekik meglepetés! Időm nem volt tortát sütni, de vásároltam egy hatalmas tortát
és úgy számoltam, hogy hat volt tanítványom lesz ott, így mindenkinek
vásároltam egy tábla csokit.
Időben érkeztem, és innentől
beléptem abba a bizonyos távlat nélküli világba.
Egyik felnőtt autista kislány, ahogy meg látta, hogy megérkeztem, körbe-körbe szaladt, mindenkit feldöntve szaladt a boldogságtól, ahogy azt tette, több, mint 20 évvel ezelőtt is az iskolában, amikor elkezdtük a napot. Jöttek a többek is, fiúk, akik két fejjel magasabbak nálam, és kedvesen lehajoltak hozzám, gyengéden átöltve mondják, hogy „De, jó itt vagy Böbe néni!”
Egyik felnőtt autista kislány, ahogy meg látta, hogy megérkeztem, körbe-körbe szaladt, mindenkit feldöntve szaladt a boldogságtól, ahogy azt tette, több, mint 20 évvel ezelőtt is az iskolában, amikor elkezdtük a napot. Jöttek a többek is, fiúk, akik két fejjel magasabbak nálam, és kedvesen lehajoltak hozzám, gyengéden átöltve mondják, hogy „De, jó itt vagy Böbe néni!”
A szülőknek ismerős voltam,
némelyek nem pontosan tudták már, hogy ki is vagyok, hiszen volt, akivel 25 éve
nem találkoztam. A bőségesen időskorú – többségében régen nagyszülő az ép
gyerekeik révén – szülőket hihetetlen élmény volt látni, hogy milyen
szeretettel várják a gyerekeik műsorát, évtizedeken át megunhatatlanul gyönyörködnek
a szavalatban, énekükben.
Mindenkinek könnybe lábadt a szeme,
kérdezgettük egymást az eddigi évtizedekről. Öröm volt olyan szülőkkel találkozni,
akikkel rendszeres telefon kapcsolatban vagyok, de nekik, meg én nem árultam
el, hogy jövök.
Minden gyógypedagógus,
nevelő örült, hogy egy volt tanár is itt van, az újaknak bemutattak a fiatalok,
és mindenki csak azt mondta: „de jó, most már tudják, hogy ki vagyok, mert Böbe
nénit amúgy ismerik, a gyerekek sokat beszéltek róla.”
A hivatalos megnyitó után
elkezdődött a műsor. Sapka, sál a nyakban és a 4 pár táncos egy vidám téli
tánccal nyitott. (Sokszor láttam fellépni őket, így örültem, hogy ismét látom
mennyit fejlődtek.) Azonban, ami ezután következett már tényleg olyan időtlen
térré változott, amelyben minden más megszűnt lenni. Minden otthonba járó
fogyatékos bejött, és ekkor láttam meg a több mint 30 fiatalt, akik között még
további „volt gyerekemet” láttam meg fiatal felnőttként. Az élmény katartikus
volt, nem írható le szavakkal, csak folyton folyó könnyekkel, amely nem
szomorúságból, hanem a boldogságtól eredtek el, és megállíthatatlanul folytak
az arcomon.
Akik eddig nem láttak, integettek,
mosolyogtak és boldogok voltak, hogy ott voltam, és ez a boldogság hídja volt
az, ami láthatatlanul összekötött minket ott mindannyiunkat. Végtelenül büszke
voltam mindegyik volt tanítványomra, hallottam külön-külön a hangjukat az
énekléskor. Amikor verset mondva kiállt az egyik fiú előtte integetett, hogy
figyeljek, mert most ő következik. Fantasztikus volt hallani, ahogy a dadogó
kiállt bátran szavalni, önmagában biztosan, büszkén, vagy a mássalhangzókat
nehezen formáló szájmozgással igen hosszú verset elmondó közel 40 éves felnőtt
nőt hallani.
Élvezet volt hallgatni, gyönyörködni a mindenféle zenei
tehetségkutató versenyek „győztesét” meghazudtolóan kristálytiszta hangon,
zenei kíséret nélkül éneklő fiatal lányt.
Láttam a fiatalokkal foglalkozó
kollégákat, hogy „sürgős fényképezni” valójuk akadt, mert a könnyek az ő
szemükből is folyt, a büszkeségtől, örömtől. Izgultak, hogy jól sikerüljön
minden vers, de senkinek sem kellett segíteni, mindenki tudta, hogy mi
következik, kinek hol a helye.
A hittant tanító tiszteletes kísérte a
fiatalokat harmonikával, és ez azt juttatta az eszembe, amikor velem készültek
így karácsonyi műsorra és én kísértem őket zongorán. Most mindezt nem aggódó
tanárként élem át, hanem felelősség nélküli, végtelen térben ülve, átadva magam
a létezés ajándékának megélésében. Ez volt a csoda, amely oda-vissza működött,
és az öröm a műsor után, hogy átölethettük egymást, az tényleg színtiszta
boldogság volt.
Azt írja Dr. Szondy Máté
pszichológus azt mondja „Boldogság természetéről” szóló cikkben: „A boldogságra
való képességünket ötven százalékban genetikai örökségünk határozza meg –
mondja. – Tíz százalékban a körülményeink, például az anyagi lehetőségeink,
munkahelyi környezetünk, egészségi állapotunk és hasonlók. A maradék negyven
százalék az, amit magunk is tudunk alakítani. Ide tehát a tudatosan
szabályozható tevékenységek tartoznak: egyebek mellett a társas kapcsolataink
minősége, aktivitása vagy azok a számunkra kihívást jelentő elfoglaltságaink,
amelyeknek teljesen át tudjuk adni magunkat.”
Ezek a fiatalok a napközi otthonban nem tudnak arról, hogy 50%-ban genetikai örökség a boldogság alapja,
és nem azért mert ebben fogyatékosok. Fogyatékosok abban, hogy nem tudnak
dzsipet vezetni, fogyatékosok abban, hogy nem beszélnek angolul, de néhányan
sehogy sem, fogyatékosok abban, hogy nem tudnak önállóan járni, nem vezetnek
vállalkozást, nem tanítanak, nem tudnak házat építeni, gyereket nevelni,
munkába járni. Nem számít nekik sem az 50%, sem a 40% ők 90%-ban boldogok, és
nem azért mert értelmi fogyatékosok, hanem azért mert érzelmileg gazdagok!
Azonban mindez a 90% azon múlik,
hogy van-e az a 10%. Nekik a legfontosabb mindössze az a 10%! Mi ez a 10%? A
körülményeik. Mert több mint 30-an vannak egy olyan otthonban, ami előzőleg
bölcsőde volt, és már kinőtték, jönnének a többi fogyatékos fiatal ide, hiszen
nincs hová menniük, a szülőknek dolgozniuk kell menni, el kell tartani a
fiatalokat, azokat, akik a „társadalom” termelési szempontból haszontalannak
tart, és ez a körülményeikből látszik, kár lenne tagadni. De ők nem
elégedetlenek, a szülők sem szólnak, mert legalább itt lehetnek ők harmincegy-néhányan. Jól lehet látható,
hogy erőn felül mindenki megtesz mindent annak érdekében, hogy a 10% 100%
legyen. A szülők például a saját
gyerekeik részére vásároltak társas játékokat, foglalkoztatási eszközöket, hogy
legyen a napközi otthon karácsonyfája alatt is ajándék.
A fiatalok tudják mennyire fontos
a 10%, és az ő boldogságbeli erejük hihetetlen erőként átsugárzik mindenkire,
akik velük foglalkozik, így ők csak ritkán gondolnak a hiányra, és miért is
tennék, nem az ő dolguk. Ők valami olyat tudnak, ami nekünk tanulnunk kell
tőlük, és, ha lehet minél előbb. Mert, mi lehet, hogy tudjuk 50%-ban
genetikailag lehetünk boldogok, vagy pesszimisták, 40%-ban magunk vagyunk
felelősek saját értékrendünkért és 10%-ban okolhatjuk a világot, ha
boldogtalanok vagyunk.
Mégis boldogtalanok vagyunk, mert előttünk váltott
pirosra a lámpa, mert az okos telefonkészülékért fél órát álltunk sorban,
boldogtalanok vagyunk, mert „nem úgy” szólt hozzánk a barátunk, ismerősünk.
Büntetünk is ha kell a szeretet nevében, aki tavaly nem küldött e-mailt, az
idén nem kap tőlünk sem karácsonyra. Elfoglaltak vagyunk önnönvilágunkkal, ahová
nem fér be a boldogság végtelensége, mert folyton beleütközik valamilyen
tárgyba, kifogásba, elvárásba, kritikába, értékítéletbe.
Szívesen meghívnék mindenkit a
napközi otthonba, hogy megérezze azt, amit valójában saját családjában is
megélhetne, ha észrevenné. A létezés örömét, az együttlét idő és tét
nélküliségét, szerencsére erre minden gyermek képes.
A felnőttekkel baj van, de,
ha csak azt vennénk észre, hogy a „termelésileg” haszontalanoktól mit
kaphatunk, őszintén hiszem, hogy sokak lehajtanák a fejüket. Hiszem, hogy
kiszállnának a dzsipből, hogy a vezérigazgató, a menedzser, a vállalkozó, a
miniszter, ha maga maga adna két kezével segítséget a rokkantnak, a vaknak, a
süketnek, az értelmi fogyatékosnak, nem csak a fogyatékos 10%- teljesülne,
hanem azonnal hozzájuthatna mindenki a maga 40%-hoz, ha már mindenáron eredmény
centrikusan szemléljük e világunkat, és a mérhetetlent is mérni akarjuk. És így
is még mindig 60% hátrányban leszünk fogyatékos társainkhoz képest a
boldogságban.
Talán most van idő is arra, hogy átértékeljük, hogyan is vagyunk
mi a magunk százalékaival.
Boldog új évet kívánok
mindannyiunknak: “A szeretet nem érzés, hanem egy bizonyos viselkedésmód.” Gary
Chapman.
Körtánc |
A cikk korábban a NOL.hu blogjában volt olvasható.