Susan Boyle fogyatékos vagy énekesnő?

December 22-i Népszabadság Hírek rovatában volt egy MTI rövid bejegyzés: fogyatékosnak nevezte Susan Boyle skót énekesnőt egy új-zélandi műsorvezető.

Talán emlékszünk Britain's Got Talent angol tehetségkutató versenyen figyeltek fel gyönyörű hangjára. Az én emlékeim szerint háttér információt is kaptunk feltünése pillanatában, hogy Susan szülési sérült, magyarázva kissé furcsa, szokatlan megjelenését. Igazából nem is volt tovább lényeges ez az információ, mert a hangja, előadása, mindezt mellékes körülménnyé változtatta, az előadását csak még élménygazdagabbá tette különös, rendkívül érzékeny személye.

Ezért nem is értem miért hír az, hogy Susan Boyle fogyatékos?! Ki gondol Stevie Wonder esetében arra, hogy vak, azaz, hogy látássérült, netán fogyatékos? Vagy Andrea Bocelli-t hallgatva kinek jut eszébe, hogy nem lát, és sokáig folytathatnám sort csak hírességek esetében. Mozgássérült, hallássérült, látássérült, de beszédfogyatékost is ismerünk világhírességként, a dadogós Scatman John slágerét az egész világ énekelte!

Helen Keller életét feldolgozó "Kismadár" című filmben is végtelenül jól látható volt az út, melyet bejárt egy néma-süket értelmes kislány ahhoz, hogy értelmét képes legyen használni, hogy elfoglalhassa helyét a világban, melyre ő megszületett. A minap látott "Csillag születik”- ben a mozgássérült Robi éneke is saját küzdelméről szólt, és kit érdekelt bármelyik produkciójában az, hogy biceg?!

Akkor mitől más mégis Susan Boyle? A hírben az is olvasható, hogy a riporter azt mondja: "Ha jobban megnézzük, láthatjuk is. Elég érdekes felfedezés: a nő fogyatékos."

Igen, valóban szembeötlően más Susan Boyle, hiszen az értelmi sérült embereknél sok esetben az arcon, a hajzaton, testfelépítésben is jól látható elváltozások vannak. Azonban nem gondolom, hogy kevésbé feltűnő, hogy valaki nem lát, vagy jelbeszéddel kommunikál, vagy kerekesszékben ül.

Akkor mitől más Susan? Attól, hogy értelmi sérültként nem tudja a konvencionális kommunikációs és társasági viselkedési szabályokat úgy alkalmazni, ahogy azt más fogyatékostól megszoktuk, pl. egy nem látó ember esetében. Mi okozhat nehézséget akkor vele kapcsolatban? Talán, hogy az átlagosnál több türelemre, megértésre, empátiára van szüksége, jól lehet, szerintem fogyatékosságát kiválóan kezeli mind ő, mind pedig környezete.
Az értelmi fogyatékos, attól értelmi fogyatékos, hogy bizonyos dolgok megértése gondot okoz a számára, valamint ezek megjegyzése, illetve szituációkban alkalmazása is nehézséget okoz, vagy akár lehetetlen a számára.
Ma már használjuk a tanulásban akadályozott kifejezést, amely a régi enyhe fogyatékos szóhasználatot helyettesíti. Az a cél az új elnevezéssel, hogy érthető legyen, a gyermek nehezen tanul, de, ha ebben támogatást kap, rendben lesz a maga területén, és egy egyszerű munkavégzés alapjait ő is el tud majd sajátítani. Ők ma már együtt tanulnak ép társaikkal, mert az integráció keretében a tanulásban akadályozott tanulók helye alapvetően immár a többségi iskolákban van.

Azonban, aki értelmileg fogyatékos, ő sokkal inkább kiszolgáltatott a világnak, hiszen az önálló életvitelhez szükséges elemi információkat sem tudja feltétlenül megérteni, megtanulni, és főképpen önállóan alkalmazni, ezért állandóan segítségre, támogatásra szorul.

Az integráció keretében nyugaton ezek a tanulók is helyet kaptak az oktatásban, és együtt nőttek fel a többségi gyermekekkel. Az oktatás során külön foglalkozást kaptak a kulturtechnikai tárgyak oktatásában, úgymint írás, olvasás, számolás. De a különféle művészi képességeket, készségeket fejlesztő órákon, mint tánc, zene, rajz és testnevelés, sport, már ők is részt vettek. Így meg tudták mutatni veleszületett képességeiket más területeken, ahol egyenlő elbírálásban részesülhettek ép társaikkal. Ez aztán az igazi siker! Az önálló életvitelt pedig különféle szociális gondozói hálózattal, azaz állami, társadalmi segítséggel oldották meg. Törekedtek az egyéni lehetőségekhez mérten, a minél önállóbb életvitel megteremtésére.

Fontos törekvések vannak évek óta Magyarországon is, hogy a fogyatékos, különféle érzékszervi, vagy mozgásukban korlátozott embertársaink, valóban társaink legyenek az élet minden területén.

(Bővebben írtam erről: http://oriasveszely.blogspot.com/2009/03/az-ertelmileg-akadalyozott-gyermek.html)

Az egyik ilyen törekvés: a normalizáció.

A társadalom kívánsága, hogy a fogyatékos egyén legyen annyira normatív (általános, szokásos) amennyire csak lehetséges.
Ez manapság egyre több követelményt támaszt az értelmileg akadályozattak felé:

• tanuljon meg lehetőleg sok társadalmilag elfogadott és értékelt viselkedésmódot,


• a környezetben a szokásos, gondozott, ápolt, igényes külsővel jelenjen meg.

Különösen fontos az általános társadalmi normákhoz való közelítés, mert így a jólneveltség benyomását kelti. Minden, ami a másmilyenség benyomását erősíti, járulékosan szociális hátrányt jelent, egyúttal saját magát a fogyatékost is eltávolítja környezetétől.

Az emberi kapcsolatokban adjunk példát arra és várjuk el, hogy a fogyatékost korának, szerepének megfelelő megszólításban, megbecsülésben részesítsük, ezzel is egyenlő emberi értékét hangsúlyozzuk. Az alacsony elvárások csökkentik az egyén kibontakozásának lehetőségeit.

Ki kell léptetnünk az örök-gyermek szerepéből, olyan szerepelvárásokat kell kifejlesztenünk, amelyek segítik a fogyatékosokat a függőség elkerülésében és önállóságuk erősítésében.

A másik: az integráció.

Különféle integrációs módokat szoktak megkülönböztetni a fogyatékosok és nem fogyatékosok közötti viszonyt tekintve: teljes együttnevelés, részleges együttnevelés, és az együttműködés a speciális oktatásban résztvevőkkel.

Az értelmileg akadályozottak nevelőintézményei esetében az integráció közeli céljai között Magyarországon nem szerepel az intézményes együttnevelés.

Az iskolák, inkább az elkülönített speciális feladatainak megvalósítása mellett, az értelmileg akadályozottak elszigeteltségét szünteti meg, úgy, hogy bővíti a nem fogyatékos gyermekekkel, a más nevelési, kulturális és szabadidős intézményekkel való kapcsolatokat, egy relatív szociális integráció érdekében.

Ehhez kiváló terep egy tehetségkutató verseny. Nem fér kétség ahhoz, hogy valaki csodálatosan énekeljen, legelőször is hangi adottság kell, születetett zenei érzék, és szenzibilis személyiség, valamint valamilyen szinten előadói készség, képesség is. Mindezeknek birtokában miért ne lehetne egy fogyatékos ember énekes előadó?

A művészet által az emberek egyenlővé válhatnak, és egyéni, különleges érzékenységükkel új dimenziókat nyithat meg (ki) az emberek lelkeiben, amelynek befogadása legalább akkora élmény, mint annak kibocsátása.

Gondoljunk a vastüdőben élő szájjal festők csodálatos élénk színekkel megfestett képeire! Vajon honnan tudják lefesteni a tóban úszó vadkacsákat, csodálatos környezetben, amikor csak néhányan hagyhatják el a vastüdőt, és szinte csak néhány percre? Ezalatt az idő alatt semmilyen kirándulást nem tudnak megtenni egy vadkacsákkal teli tóparthoz! Ezt a körülményt nem tudva is csodálatosak az ő képeik, mert a hihetetlen életszeretet az, amely megérinti az ő képeiket néző embert.

Amikor azonban megtudjuk, hogy ki is festette azt a képet, talán el is szégyelljük magunkat, hogy azon bosszankodtunk a minap, hogy elfoglalta valaki a parkolóban a kedvenc helyünket, és emiatt egy sarokkal messzebb kellett parkolnunk. A szájjal festők képét nézve nem illenek oda ezek a gondolatok, megtisztulhatnak a lelkek, mert a mi bosszankodásunk sehol sem mérhető az ő életükkel, és mégis ők festenek, napot, fényt, mosolyt, természetet, életet, érzéseket. Van mit tanulnunk fogyatékosnak nevezett embertársainktól!

Az értelmileg akadályozott tanulókból álló csoportomban sokszor táncot tanultunk, hiszen nem tudtak többen beszélni, de az iskolai kulturális műsorról nem akartam, hogy lemaradjanak.

Az én tanulóim között is volt egy szülési sérült kislány, akinek nagyon érzékeny lelke volt, nem volt mindegy mikor és hogyan szóltunk hozzá. Ha nem sikerült megelőzni a kiborulást, akkor fél napom is ráment mire visszatereltem sok szeretettel a napi életbe. A sarokban gubbasztott, lehajtotta a fejét, és rúgott, karmolt, ha közelíteni akartunk. Próbálni márpedig kellett, és ilyenkor úgy oldottam meg a szituációt, hogy elmondtam a csoportnak, most rossz kedve van ennek a kislánynak, de, ha mi ügyesen próbálunk, biztosan elmúlik a rossz kedve.
Majd a kislány elé álltam tisztes távolból, és elmondtam, mit fogunk tenni, és mivel ő a főszereplő (egyetlen lány volt a csoportban), ezért nagyon várjuk, hogy kipihenje magát. Amikor majd úgy érzi, jól van, akkor csak jöjjön közénk nyugodtan, beáll a körbe és minden rendben lesz. Ha ma nem tud beállni, akkor sem lesz baj, mert próbálunk még sokat. Megkérdeztem, hogy szeretne-e inni valamit. Egy halk nem volt a válasz, de válasz volt! (Sokat jelent egy elterelő kérdés, ráadásul alapvető szükségletek iránt, ami a gondoskodás, szeretet megnyilvánulása.)
Elkezdtünk a táncot, és egy pár perc múlva a kislány felkelt, és közölte, hogy "kipihente magát", majd beállt közénk. Mivel mindenki tudta, hogy mi történhet, ezért a világ legtermészetesebb módján fogadták a többiek, hogy belépett a körbe a kislány, aki kipihente magát. Nagyon boldogan próbáltunk tovább, hatalmas tapssal jutalmaztunk magunkat! Videóra is felvettem a táncot, hogy lássák, hogyan mozognak, hogyan fogják őket látni a közönség soraiban. Imádták, hogy benne vannak a "tévében"! Imádtak szerepelni, örömet okozni!

Susan Boyle egy csoda, mert kimert lépni a közönség elé, legyőzte önmaga korlátait, mert akart szépet adni az embereknek! Susan Boyle egyfajta megítélés szerint lehet, hogy valamiben fogyatékos, azonban ez a zenei adományát egy cseppet sem csökkenti, sőt.

De vajon biztos, hogy ő a fogyatékos?

Börönte Márta evangélikus lelkész barátnőm írta a Testnevelési Egyetem mentálhygiénés posztgraduális szakosító képzéséhez készült dolgozatában:

“Mindannyian fogyatékosok vagyunk…”
“Mindnyájan mozgáskorlátozottak, sérültek vagyunk. Az Övé látható, van akié kevésbé. Korlátozottak vagyunk a hitben, szeretetben, bölcsességben. Talán mozgásképtelenek vagyunk a munkahelyen, talán harag bénít meg ember vagy Isten felé. Lehet, hogy vak és süket vagyok mások szenvedésére. Istenem könyörülj rajtunk, adj reményt szenvedéseinkben, tölts el Szentlelkeddel…!

Azt gondolom az újságíró erősen korlátozott volt toleranciában, empátiában és még néhány emberi dologban. Elég lenne, csak azt mondani Susan Boyle gyönyörű a hangod! Bízom benne, hogy van Susan-nak segítője, aki támogatja, és nem fog kiborulni ideje korán. Nekünk is volt egy "Megasztárunk" Oláh Ibolya, akinek tehetségéhez nem fér kétség, azonban sokkal jobban kellett volna (még most is kell) vigyázni rá (az Intézményvezető "Anyácska" igazán nagyszerű ember, szerencséje van Ibolyának!).

Jó lenne, ha ez nem szerencse kérdése lenne, hanem természetes emberi hozzáállás. Akinek szüksége van rá, azt segítjük, támogatjuk. Jól látható, hogy nem pénz kell hozzá, hanem már maga az is elég lenne, ha simán elismernénk az amúgy nem kis munkával elért eredményt, sikert.

És ezt akkor is megtennénk, ha nem csak fogyatékos embertársunk érte el a sikert. Akkor is elismernénk, amikor a gyerekünk, férjünk, feleségünk, unokánk, más családtagunk, munkatársunk, barátunk, ismerősünk, a szomszéd ismerősének ismerőse, egy sportoló, egy vállalkozó, egy cég, bárki, aki sikert ért el, megkapná a megillető dicsérő szót! Azért, mert ő azt sikerként élte meg, mert ő azért az eredményért nagyon megszenvedetett, és azt mi feltétel nélkül, őszinte örömmel fogadnánk, és együtt örülnénk velük!

Kívánom, hogy 2010-ben (is) gyakoroljuk fogyatékosságunk leküzdését!

„Mikor tanuljuk meg végre, hogy valamennyien egyetlen rendszer alkotóelemei vagyunk? Amíg a világot el nem tölti az embertársaink iránti szeretet, mégpedig fajra, színre és vallásra való tekintet nélkül; amíg életünket és tetteinket nem hatja át az összetartozás érzése, amíg az emberek tömegei nem éreznek felelősséget társaik boldogulása és jóléte iránt, addig sosem valósulhat meg a társadalmi igazságosság.”

Helen Keller