2012. május 16., szerda

Hangulatkép az „Együttműködő kommunikáció a családban” tréningről



Magyarics Flóra Napsugár - "Amikor megérkezett a testvérem"
Abrakadabra csoport I. díj


Családdal vagyok! címmel hirdetett meg gyermekrajz pályázatot a Növekvő Hold Alapítvány és a Tudatos Életért Egyesület  3-14 éves korú gyermekek körében. 


A Családdal vagyok! – generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon kerültek átadásra a díjak a helyezetteknek, amely 2012. április 28-án volt. (A díjazottak neve és a pályamunkák a Babafalva portál főtámogató oldalán a linkre kattintva megtekinthetőek.) 



Írtam korábban, hogy zsűri tag leszek, és bizony meg kell mondjam nem könnyű egy gyermekrajzpályázat zsűrijének lenni, és ebben mindannyian, mint zsűri tagok egyet értettünk. Csodálatos rajzok születtek, hiszen a gyermekek életében legfontosabb érzelmi és létfenntartási biztonságot nyújtó családot ábrázolták. Érdekes volt megfigyelni, ahogy szakemberekként a gyermekek nevelésével, oktatásával foglalkozóként, és egyben különböző életkorú gyermekek anyukájaként, hogyan is tudjuk objektívan értékelni a gyermekek munkáját.

Mindannyiunknak szívfájdalom volt, amikor a sok szép rajz közül mérlegelni kellett melyik is legyen a díjazott és a hányadig helyezett. Minden rajznál az érzelmek tükröződését kerestük, a szeretet, az együvé tartozás kifejezését a témák szerinti megjelenítésben: testvérek, család, nagycsalád. Csodálatos volt látni, ahogy az alig rajzolni tudó kisgyerekek megrajzolják anyut nagy mosollyal, aput szakállasan és vidáman, és a tesót, ahogy együtt labdáznak széles mosollyal az arcukon. 


A nagyobbak már bemutatták technikai tudásukat, és igényes, részletes, rajzokat készítettek az egész családról, nagy hátizsákokkal az erdőben kiránduló vidám családról, a fontos kellékekkel (óra, telefon) együtt. Voltak elvont gondolatokat tartalmazó, különleges technikai kivitelezésű ábrázolások is, nem is véletlenül, hiszen művészeti iskolából küldte el a tanító néni ezeket az alkotásokat. Aztán persze dönteni kellett, de egy-két rajz kapcsán bizony komoly harcot vívtunk egymással, és akkor jöttek a külön díjak, és a megosztott helyezések és az ismerősök felhívása ajándékok, szponzorálás érdekében. Még azt is meg kellett szerveznünk, hogy Szabadkára hogyan fog eljutni a kislány számára a díj, mert bizony a rajzpályázaton résztvevők tábora bizony „határtalan” volt.

Csak néztük a kimaradt sok rajzot, és megállapítottuk milyen kegyetlenség a többi gyermekkel, hogy ők is ugyanolyan lelkesedéssel dolgoztak, ugyanúgy szertetettel rajzolták a számukra legfontosabb személyekről a vidám, színes rajzokat anyáról, apáról, nagyiról, talán várták, hogy majd a ZSŰRI látni fogja ezt, és értékeli, és persze látta, de mégis más valaki munkája került díjazásra.  

Nagyon hálásak voltunk azoknak a pedagógusoknak, akik bíztatták a gyerekeket, és lehetőséget teremtettek arra, hogy elkészítsék ezeket a rajzokat, és vették a fáradtságot és postán elküldték a rajzokat. Nagyon jó érzés volt látni a mosolyt a gyerekek arcán, amikor átvették a díjat, és persze a szülők büszkeséggel teli örömét.

A gyermekrajzok kiállítva

A rajzpályázat díjazott alkotásait mindenki megtekinthette a családi napon, miközben egy érdekes kerekasztal beszélgetés is zajlott. Kocsisné Péterfy Hajnal a Babafalva és a Mi nők portál tulajdonosa, újságíró vezette a beszélgetést, amely a generációk egymás közötti kapcsolatáról szólt családon belül, iskolai intézményekben, Pl. nagymama-unoka és az idősebb tanár és a diák viszonylatokban.

A négyszögletes kerekasztal beszélgetés


A Növekvő Hold Alapítvány és a Tudatos Életért Egyesület sok-sok előadással, trénig programmal kívánta nemcsak emlékezetessé, hanem hasznossá is tenni ezt a napot a családok számára.

Az egyik program az „Együttműködő kommunikáció a családban” 3 órás tréning volt, melyet én tartottam.

Nagyon lelkesen készültem, hiszen a 30 órás akkreditált tréningünk tapasztalata alapján azt láttam, hogy a konfliktuskezelés a családban nem könnyű feladat, és sokféle reláció fordul elő és sokszor egy időben és színtéren. 

A legfontosabb tapasztalatom az, hogy a menekülést, az elhárítást, és az alkudozást, de még néha az agressziót is azért vállaljuk be, hogy mielőbb szabaduljunk a konfliktustól, és kiléphessünk a szituációból, úgy, ahogy, csak legyen vége.  Ennek pedig elsősorban és alapvetően az az oka, hogy hiányos az önismeretünk. Nem ismerjük kellő alapossággal képességeink, képességeink erősségét, gyengeségét.  Ezért stressz helyzetben - amikor nincs idő hosszan gondolkodni -, a pillanatok tört része alatt azok a beidegződések jönnek elő, amelyek ezeknek a helyzeteknek a megoldására rögzültek, akár  kora gyermekkorunkban. 

Katona Erzsébet háttér magyarázata
az „Együttműködő kommunikáció a családban” tréningen  

Az önbecsülésünk megvédése – úgy érezzük talán -, az idők folyamán túl sok energiába kerül, és amikor nem sikerül megfelelően, akkor annak a tapasztalatnak okán ismét egyfajta mechanizmust rögzítünk. Önismeret hiányában ritkán tudjuk azt a megoldást választani, hogy szembe nézzünk a problémával, mert nem vagyunk tisztában saját erősségeinkkel.  Ezért inkább csak arra törekszünk, hogy minél gyorsabban el- vagy kikerüljük a konfliktusokat.


A családi napra a tréning programot úgy állítottam össze, hogy segítse az önismeretet, tapasztalják meg a résztvevők a verbális konfliktusok megelőzési technikáinak hatását, legyen készségük a már kialakult konfliktus moderálásához, és, ha van a családban sérült gyermekek, annak elfogadásához, a családon belüli konfliktusok, szituációk feloldásához, kezeléséhez.

Érdeklődés 

Az mindenki számára egyértelmű, hogy a konfliktusokat általában úgy éljük meg, hogy azok negatív érzelmi hatásúak. Azonban vannak "jó" konfliktusok is. A világ fejlődéséhez szükségesek az ütközések, a viták, az érdekellentétek. 

A konfliktus akkor kezdődik, amikor az egyik fél észleli, hogy a másik fél negatív hatást gyakorol valamire, amely az ő számára fontos. 


Pl. a gyermekünk ebéd előtt szeretne egy fagyit enni, vagy valamilyen édességet, és mi nem szeretnénk ezt megengedni, mert tudjuk, hogy elveszi az étvágyát, és egyéb más okok miatt sem. Nos, ekkor a gyermekünk úgy érzi, hogy abszolút "ellenséges" vele szemben az anyukája, és beveti a praktikáit, mindazt, amit életkoráig megtanult annak érdekében, hogy elérje a célját. Óriási a jelentősége a kiskorú gyermekek konfliktuskezelési módjának tanítása, mert egész életére kihat az, amit ekkor tanul, tapasztal. 


A kisgyermekkorban rögzült konfliktuskezelési technika jön majd elő stressz helyzetben akár 50 éves korában is (és, ha addigra nem sikerül kellő önismeretre szert tennie,  és a korrekciós lehetőségekkel, fejlődéssel az együttműködéshez szükséges magatartást kialakítania).

A szülőknek tehát nagy a felelősségük abban, hogy egy-egy ilyen akaratnyilvánítást hogyan kezelnek. Letörik-e erőszakkal, verbális (a legrosszabb esetben testi fenyítéssel), büntetéssel, vagy csak egyszerűen figyelmen kívül hagyással, lelki terrorral, vagy megbeszélve, türelemmel - bárhány éves gyermekről is van szó -, a belátásra építésével, azaz, hogyan zajlik a gyermek személyiségfejlesztése. 

A legtöbb konfliktus két fő kategóriába besorolható. A "rossz" (amely blokkoló magatartáshoz vagy a csoport, közösség széteséséhez vezet). A "jó" (amely bátorítja a kreativitást, enyhíti a feszültséget, a változás szellemét viszi a (családi) közösségbe). 

A baj akkor kezdődik, ha ezek a konfliktusok elszaporodnak, vagy gyakran és ismételten valakinek a kárára végződnek, azaz valaki, vagy valakik veszítenek a jogaikból, lehetőségeikből, a számukra fontos dolgokból.

Egy közösségen belül minél nagyobb az összezártság, a közösség tagjainak egymásra utaltsága, annál intenzívebben jelentkeznek a konfliktusok. A világ országaiban sikerrel vetített valóságshow-k is nagyrészt erre az alapelemre épülnek: mindenki arra kíváncsi, mikor történik már "valami" az összezárt emberek között.

A mindennapokban a konfliktusok leggyakoribb színhelye a család, illetve az iskolai és a munkahelyi környezet. Egy munkahelyen a vezető szerepe adott, a családban a hagyományok útján a gyerek számára adott az alá-főlé rendeltség, míg egy spontán alakuló közösségben a tagok között dől el, hogy kié lesz a vezető szerep és hogy lesz-e egyáltalán. Persze előbb-utóbb lesz, és ez a folyamat nem kis konfliktusok forrása lehet.

Kétgyermekes anya a konfliktuskezelő tréningen

Ennek a megtapasztalását szolgálta a „Ki kit győz meg?” szituációs gyakorlat, amely során a szerepleírásoknak megfelelően előadják a szerepjátékot. A többiek pedig a szerepjáték végén kitöltik a megfigyelési lapokat, amelyeken célzott szempontok vannak.  A gyakorlatokat minden esetben megbeszélés követi, amikor is először a szereplők számolnak be az érzéseikről, majd a megfigyelési lapokra írtak alapján az egész csoport megbeszéli a látottakat. 

Az egyik szituáció érdekes kérdéseket feszegetett. Az alap szituáció az volt, hogy egy egyetemistakorú lány a szüleinek elmondja, hogy a hétvégét barátjával Ausztriában, az Alpokban szeretnék tölteni, mert egy kedvezményes üdülési lehetőséget kapott a barátja. Azonban ehhez szülei kocsiját szeretné kölcsön kérni (mindkettejüknek van jogosítványuk). A szülők ellenzik a tervet, egyrészt, mert nem szeretik a fiút, másrészt, mert nem értenek egyet azzal, hogy össze nem házasodott fiatalok párban menjenek víkendezni, harmadrészt, mert nekik is kell a kocsi. Ebben a szituációban is tetten érhető a generációk közötti konfliktus. 

A szereplők megoldása érdekes volt, mert a szülők úgy döntöttek, hogy inkább átszervezik a programjukat és elviszik a lányukat erre a kirándulásra a barátjával, „így legalább szem előtt vannak”. Leginkább a távolság, és a „cselekvési” illetve a „befolyásolási hatáskör” elvesztése volt az, amely zavarta a szülőket – azaz amivel azonosultak a szereplők -, míg a házasságon kívüli kapcsolat, ma már nem olyan kardinális kérdés. 

A "gyermek" küzdelme látható volt eleinte, majd igen jól megfigyelhető volt az, ahogyan fokozatosan adta meg magát a nyomás alatt. Az érdekessége az volt, hogy az életkori különbségek a valóságos szereplők esetében nem volt meg, és ennek ellenére olyan döntést hoztak, amely java részt nem sajátja generációjuknak. A magyarázat egyszerű, a szereplők - és a hétköznapok során bárki így tesz "nyomás alatt", ha nem eléggé határozott az önbecsülése - úgy reagáltak, hogy a szerep megformáláshoz beemelték addigi saját életük élményeit, tapasztalatát. (És ez a lényege a szerepjátéknak, hogy beemeljük a való világot, de védett környezetben, így válik elemezhetővé, tanulhatóvá. Legyen az az előadott, megjelenített  családi vagy üzleti környezetben lévő konfliktus pl. ügyfél-ügyintéző viszonylatában, a mechanizmus ugyanígy működik.)

Komoly elemzés végeztünk a szerepjátékot követően, melynek a konklúzióját visszavetítettük minden résztvevő egyéni problémájára. Megpróbáltuk megtalálni ez eddig alkalmazott stílust, megérteni a sikertelenséget, megfejteni annak okát. Majd pedig megpróbáltuk elemezni és megtalálni, hogy a kinek-kinek a személyiségéhez illő, kisebb átértékeléssel, kommunikációs segítséggel milyen másik stílus(ok) illeszkednek. Azaz melyekkel lesznek majd képesek eredményesebbé, együttműködővé  tenni a  konfliktusokban érintett szereplőket – és ebbe beleértve saját magukat is - .  

Minden ember használ minden konfliktuskezelési módot, a személyt az általa legtöbbször használt, domináns egy vagy két mód jellemzi. A jó konfliktuskezelő legfontosabb képessége, hogy a konfliktuskezelési módok között adekvát módon, gyorsan és rugalmasan választ.

A különböző szituációk, eltérő feltételek nagymértékben meghatározzák az öt konfliktuskezelési mód közüli választást (pl. versengő – ha gyorsan kell dönteni), valamint további meghatározója a kultúra, munkahelyi konfliktus esetén a szervezeti kultúra. A különböző kultúrákban nagyon eltérő mértékben minősül szociálisan kívánatosnak a versengés vagy a kompromisszumos megoldási mód.

Thomas Killmann szerint öt fő konfliktuskezelési mód van:

1. A versengő konfliktuskezelési módot az együttműködés hiánya jellemzi, lényege a másik pozíciójának megszerzése vagy megdöntése, illetve saját érdekeink érvényesítése a másik kárára.

2. Az alkalmazkodó a versengő ellentéte, nagymértékben együttműködő. Az alkalmazkodó saját érdekeit hanyagolja, törekvései a másik érdekeinek irányába mutatnak.

3. A kompromisszumos konfliktuskezelési módot középútként értelmezhetjük, azaz mindkét fél eléri célját, de nem teljes mértékben.

4. A problémamegoldó megkísérli teljes mértékben kielégíteni mindkét felet, közös elintézési módot alkalmaz, cél-elérési helyzetben mindkét fél nyer.

5. Az elkerülő megpróbálja tagadni vagy hanyagolni mind saját, mind a másik érdekét.


A "Konfliktuskezelő stílus teszt" grafikus ábrája
az ALITERA  önmegismerést támogató tesztcsomagjából 


A konfliktuskezelési stílus teszt a Standard tesztcsomag része, melyhez tartozik még a kommunikációs stílust vizsgáló teszt is. Egy alapos interjú után – a tesztek eredményeit is közösen átbeszéljük - személyre szabott önismereti elemzést készítek.

Nagyon jó támpont ez az elemzés ahhoz, hogy megtudja, hogy alapvetően miért tesz bizonyos dolgokat úgy, ahogy maga sem szeretné, vagy megérti, hogy mások miért értik félre adott helyzetben, de egyúttal azt is látni fogja, mire támaszkodjon, milyen erősségei vannak a kommunikációs képességeiben.




Bővebb információkat a tesztekkel kapcsolatban  a linkre kattintva azonnal el is olvashatja. 


Természetesen persze örömmel fogadom kérdéseit is,
akár
E-mailben, akár telefonon.




Az önismeret nem cél, hanem lehetőség, amelynek révén elérhetjük, hogy személyiségünk harmonikussá váljon és az is maradjon a még oly nehéz helyzetekben is. Nem érdemes várni, ha kétségeink vannak, a problémák felszámolásához az első lépése a tükörbe nézés vállalása. 

A tesztek objektív képet adnak, amelyre mindenkinek szüksége van, akár megerősítéséhez, akár a korrekció elkezdéséhez, és ehhez végre itt a lehetőség korrekt módon.


**********
Győződjön meg  Ön is az egyszerű, alapos, mégis igen  barátságos önismereti lehetőségről,  és bátran tekintse meg  Önmegismerés oldalunkat!
**********

"Ha a problémáidat nem osztod meg azzal, aki szeret, nem adsz neki alkalmat arra, hogy eléggé szeressen téged." Dinah Shore

A fotókat Jámbor Orsolya készítette a
"Családdal vagyok!"generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon. 


2012. április 9., hétfő

Gyermekrajz - Családdal vagyok! pályázat




Minden anyának (szülőnek, nagyszülőnek) nagy kincs a gyermeke rajza, féltő gonddal teszi el a fiókba, vagy keretezi be, hogy unokái is láthassák mit alkotott az anyukája, apukája, amikor még kicsi volt.

Mi saját magunk is nagy örömmel fogadjuk, ha megtaláljuk régi gyerekkori rajzainkat, bár néha szabadkozunk, hogy "lám-lám azóta se tanultunk meg rendesen rajzolni", de ez már a felnőtt beszéde.

A pici babának a firkálgatás, a papíron látható "alkotás" a papíron vonalakkal ott hagyott "nyom" csodálatos élmény.  Hatalmas öröm tölti el és persze a szülők arcán látott boldog mosoly is inspiráló az újabb alkotások elkészüléséhez. Aztán ahogy fejlődik a  gyermek, a tudatossága, gondolkodása eredményeképpen a vonalak kiegészülnek szóbeli történetekkel, további jelentésekkel  is, és persze ahogy alakul a történet, akár egyik pillanatban lehet egy csiga az lerajzolt vonal, ami egy pillanat alatt átváltozhat egy vödör vízzé. Csodálatos élmény látni ahogy fejlődik a gyermek tudata, ahogy egyre inkább rácsodálkozik a világra, ez a megismert élmény megjelenik a rajzában. Persze a képességek nincsenek szinkronban az ábrázolás akaratával, így jól jön a szóbeli kiegészítés, vagy a történet átváltoztatása, hogy minden "stimmeljen".


Amikor már ezen a szinten készíti a műveket a gyermek, akkor már megjelenik az ábrázolás szándéka, úgy kb. 3 éves korban. Szeretné az óvodás gyermek azt a képet lerajzolni amit "egészben lát", mondhatnánk úgy is, hogy "fényképet szeretne" készíteni egyetlen rajzvonással, és bizony nehéz azzal szembesülnie, hogy ez nem lehetséges. A rajz elemekből épül és egy folyamat eredményeképpen lesz az amit vezérel a gondolatiság, az elképzelt kép. Azt gondolja, hogy lerajzolja Anyát, de az valójában úgy készül, hogy kell egy fejet rajzolni, kell hozzá láb, kéz, test, szem is a fejre és még számtalan apróbb részlet, de mindez még nincs egyben a gyermek fejében és persze a "kezében" sem.  Így aztán lesz egy rajz, amit elnevez a gyemek Anyának, mert hát mi más lenne, hiszen ő valójában Anyát akarta lerajzolni, akkor az az mi más lehetne, mint az Anya!  

A kicsi, óvodás gyermek alkotásaiban a látott belső kép jelenik meg, azaz azt rajzolja le, amit tud a tárgyról, emberről, eseményről. Ahogy fejlődik a gyermek, ahogy éri egyre több élmény, információ, úgy bővül a tudása. Ezek alapján pedig azokkal a részletekkel gazdagodik a gyermek rajza, amelyeket ő tart fontosnak arról a dologról, illetve meg akar mutatni, ki akar emelni. Itt már az érzelmek is megjelennek, pl. ha fontos a piros labda a számára, akkor azt jó nagyra rajzolja miközben a labdázó gyerekek jóval kisebbek. Az ijedelem, az öröm és a félelem is pontosan jól látható az ábrázoláson, a méretek, a színek, az elhelyezkedés mind-mind arról árulkodik, hogy az óvodás alkotója mit tart arról fontosnak, mi az amit éppen érez, gondol róla.

Iskoláskorba lépve a gyermekek gondolkodása már realisztikusabb jóval,  ráadásul már a keze is fejlettebb így a képi alkotások egyre inkább hasonlítanak a látott és érzékelt világra, a mesei elemek is ritkulnak, megjelennek az  egyedi jellegzetességek. A pszichés fejlődés az érzelmi-akarati élet, a megismerő tevékenység fejlettsége, az intellektuális fejlődés mind-mind odavezet, hogy a rajzok egyre inkább valósághűen kifejezőek, és arról szólnak a művek, amit a gyermek egyértelműen közölni szeretne. Igyekeznek  a gyermekek életük eseményeit minél pontosabban ábrázolni, látszanak a tevékenységek, az emberek, majd egyszerre több szintér, és az egymás utáni cselekvések is.

A tinédzserek már a gondolkodás, érzékelés, észlelés sokkal fejlettebb szintjére érnek, és egyre pontosabban érzékelik a térbeli arányokat, perspektívát, a mozdulatokat, és szeretnék azt  pontosan, valósághűen visszaadni, megalkotni. Sajnos ilyenkor jön a radír az előrerajzolt vonal és a csalódódás, hogy még így sem lesz valósághű, nem lesz "tökéletes" a rajz.  Ezért aztán a legtöbb gyereknél még az általános iskola vége előtt az érdeklődés átfordul valami másfelé, a valóság alaposabb megismerése és az önkifejezés sikere érdekében. Ezért aztán inkább a konkrét, több sikerélményt nyújtó önkifejezési tevékenységeket helyezik előtérbe  fotóznak, zenélnek, verseket írnak, és egyéb "kézzel fogható" tevékenységet végeznek a rajzolás helyett.

Azoban, akik megőrzik a rajzolást, mint önkifejezési formát,  ők már egyéniségükre jellemző sajátos stílusban készítenek képeket. Mivel vizuálisan érzényebb a látásmódjuk, így az őket körülvevő világról számos olyan részletet emelnek ki,  mutatnak meg alkotásaikban, melyek másoknak talán fel sem tűnik, és az ábrázolás-látásmódjuk immár teljesen egyedi, és törekszenek a különleges ábrázolásra.

Már-már alkotó művészként megérzik, hogy valójában nemcsak a valóságot élethűen másoló rajzok a “szépek”, a "jók", hanem minden egyes elkészített vizuális alkotás önmagában is értéket hordoz.

Keressük hát az értéket gyermekeink rajzában,  mégpedig a családról készített művekben!

a 3-14 éves gyermekek körében


Családdal vagyok! címmel hirdet meg gyermekrajz pályázatot a Növekvő Hold Alapítvány 3-14 éves gyermekek számára, 4 korcsoportban.

A rajzpályázat a hasonló című kommunikáció kampány keretében kerül meghirdetésre, célja, hogy a gyermekek is elgondolkodjanak azon, mit jelent számukra a család és erősödjön bennük a családhoz való tartozás pozitív élménye.


KORCSOPORTOK:

Korcsoportonként a három legjobb alkotás részesül díjazásban.




1. Csiribiri csoport: 3-5 éves gyermekek
2. Bóbita csoport: 6-7 éves gyermekek
3. Abrakadabra csoport: 8-10 éves gyermekek
4. Szivárvány csoport: 11-14 éves gyermekek

TÉMA:  A rajzpályázatra két témában küldhető be alkotás:

  • A testvérem és én
  • Azt szeretem a legjobban a családomban…

Egy gyermek egy témában csak egy alkotással pályázhat!


MÉRET: A/4-es rajzpapír vagy kartonpapír

TECHNIKA: A technika mindhárom korcsoportban szabadon választható. Filctollal, festékkel, zsírkrétával, színes ceruzával, illetve vegyes technikával is készülhetnek az alkotások.


BEKÜLDÉS: A pályázatokat a következő címre várjuk: Növekvő Hold Alapítvány, 1101 Budapest, Hungária krt. 5-7., 5. ép, 2. lh, 4em 4. Kérjük, a borítékra írják rá: „Családdal vagyok rajzpályázat”.


Kérjük, hogy a rajzpapírokat ne ragasszák fel semmire, lezárt borítékban adják postára. Az alkotások hátuljára ragasztott papíron olvashatóan legyen feltüntetve: a gyermek teljes neve, életkora, korcsoport, az alkotás címe, lakcím, telefonszám.



  
BEKÜLDÉSI HATÁRIDŐ: 2012. április 15.


A pályamunkákat elbírálják:


Csiszér Éva, a Tudatos Életért Egyesület elnöke
Katona Erzsébet, gyógypedagógus, családban fejlesztő-életvezetési tanácsadó
Melicher Cecília, óvodapedagógus, ének-zenei mentor
Szigethy Katalin, a Naphegy Könyvkiadó tulajdonos-főszerkesztője





EREDMÉNYHIRDETÉS ÉS DÍJÁTADÓ:


A díjátadó 2012. április 28-án lesz, a Családdal vagyok! – generációk egymás hegyén-hátán kampányzáró családi napon.

Vidéki nyerteseinknek, akik nem tudnak részt venni a díjátadón, postán küldjük el a díjakat.


Pályázati szabályzat:


  • Nem pályázhatnak a Növekvő Hold Alapítvány és a díjakat felajánló cégek alkalmazottai, együttműködő munkatársai, valamint fentiek közvetlen családtagjai. A pályázatra elküldött alkotásokért a Növekvő Hold Alapítvány a pályázók részére díjat nem fizet.
  • A pályázó hozzájárul ahhoz, hogy a Növekvő Hold Alapítvány a beérkezett alkotásokat a Családdal vagyok! blogon, valamint a Babafalva.hu és a MiNők.hu portálon a pályázó nevével együtt közzé tegye.
  • A pályázó hozzájárul ahhoz, hogy a beküldött alkotásokat a Növekvő Hold Alapítvány térítésmentesen kiállíthassa, felhasználja a Családdal vagyok! blogon és a Családdal vagyok! kampányhoz kapcsolódó kiadványaiban.


  
"A kisgyermek fejlődésének szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen magára hagyjuk, hanem azt, hogy segítő szeretettel emeljük köré a megfelelő környezet... Minél tökéletesebb a környezet, annál kevesebb beavatkozásra van szükség a felnőtt részéről."

Maria Montessori


2012. március 23., péntek

Gyász a csoportban


Gyerekkorban különösen nehéz megélni, és végig vezetni egy gyereket a szeretett személy elvesztésének, halálának feldolgozásában, hiszen mi magunk is érintettek vagyunk felnőttként.

Egy csoportban, ahol együtt töltik a gyerekek a mindennapjaikat, közösen ünnepelnek, az öröm és a szomorúság is közös élmény, együtt élik meg, mint egy nagycsaládban. Az emberi elmúlással, egy gyermeknek is szembesülnie kell fiatal élete során, ha másképpen nem hát ünnepeink kapcsán. Az értelmi fogyatékosok számára különösen problémás magát a társadalmi ünnepet megbeszélni, megértetni. Például október 6-án elhunyt hősökre, vértanukra emlékezünk, de valójában minden ünnepünk kapcsán felmerül a kérdés, hogy ki volt az, akit ünneplünk. Pl. Petőfi Sándor és mikor élt, és mi történt vele. Mivel ezek az események a képek alapján jól láthatóan régen történtek, így érzelmileg mélyen nem érinti meg a gyerekeket, hogy halott emberekről beszélünk, és nyílván az ünnep kapcsán mást emelünk ki, az eszméket, magát az eseményt, a következményt, és azt, hogy ez nekünk ennyi év távlatából miért is fontos.

Azonban a nagyszülők elvesztése már sokkal nehezebb, érzelmileg megterhelő helyzet.

A fogyatékos gyerek születése önmagában szinte mindig nehéz helyzetben hozza a családokat, különösen akkor, ha társuló betegsége miatt sokkal fokozottabb gondozást, ezzel együtt több időt igényel, illetve betegesebb.  Amikor már a szülők dolgoznak – mert hiába maradhat otthon az anya hosszabb ideig fogyatékos gyerekével, a megélhetés ezzel nincs biztosítva –, ilyenkor ahol van és számíthatnak rá, a nagyszülő nagy kincs, nagy segítség.

Számtalan olyan családdal találkoztam, akiknél a nagyszülő kifejezetten meghatározó szerepet töltött be a mindennapok során a fogyatékos gyerek életében. Ő kísérte be az iskolába, jött érte délután, vitte az orvoshoz vagy éppen eljött velünk kirándulni. Az ilyen szoros érzelmi kötődés elvesztése a nagyszülő halálával a fogyatékos gyerek számára komoly megpróbáltatás.

Mivel megfogalmazni nehezen vagy egyáltalán nem tudja érzéseit, a feldolgozás módja számára nem könnyű. Nem szabad azt gondolnunk, hogy nekik nincs is szükségük megbeszélésre, mert úgy sem értenék!

A csoportom számára közösségépítés legfontosabb eszközeként a közös ünnepeket mindig is nagy gondossággal építettem be szokásaink közé. Az őszi időszakban, amikor még nem volt őszi szünet, akkor is volt halottak napja, amikor a gyerekek zöme elment a szüleikkel a temetőbe, illetve látta, érzékelte, hogy szomorúbbak a családtagok, fekete ruhában vannak, hogy sírnak, virágot vesznek. Azt is látták, hogy sokan vannak egy olyan kertben, ahol kövek vannak, és sokan sírnak, és fekete ruhában vannak és gyertyák égnek, ami szép is, de ezt nem szabad mondani.

Ezért a hősök ünneplése kapcsán mindig elmeséltem, hogy ők már nem élnek, és meglátogatunk egy temetőt, ahol hasonló hősi halottak vannak, és ott emlékezünk rájuk. Minden évben bejelöltük a csoport naptárába az ünnepeket, március 15-ét kokárda rajzolásával, mindenki születésnapját tortával és a nevével, a karácsonyt, a Télapót, az adventi gyertyák számát, és a halottak napját.

Amikor kijelöltük, hogy melyik napon fogunk elmenni a temetőbe, előtte megbeszéltük képek segítségével, hogy hová megyünk és miért. Majd megbeszéltük, hogy hogyan megyünk oda, mivel közel volt az iskolához, így nem mentünk messze, gyalogosan sétáltunk a temetőbe. Hogyan fogunk közlekedni és mire fogunk ügyelni. Mindenkinek a temetői virágárusoknál vásároltunk 1-1 mécsest és vettünk egy kisebb koszorút száraz virágokkal. Ezt a gyerekek választhatták ki, és meg megbeszéltük, hogy ki fogja kérni az eladó nénitől – aki tudott beszélni határozottan -, ki fogja kifizetni – aki már jól ismerte a pénzt – ki fogja a koszorút kiválasztani, ki viszi majd a mécseseket a táskában.




Bementünk a temetőbe és megbeszéltük, hogy mit látunk, és hogyan kell nekünk viselkedni. Amikor odaértünk a hősök emlékéhez – később október 23-val kötöttük össze, mert az 1956-os megemlékezés közelebb volt az őszi szünethez -, körbe álltunk elmondtuk, hogy miért jöttünk, majd mindenki – segítséggel vagy egyedül – meggyújtotta a saját mécsesét és elhelyeztük a koszorúnkat.

A gyerekek látták, hogy hogyan viselkedünk itt mi felnőttek, látták a többi felnőttet, és sok emberrel, amikor találkoztunk elmosolyodtak, és volt, olyan is, ki azt mondta, „milyen szép, hogy ide is eljönnek a gyerekekkel”.

Ilyenkor azt is meg tudtuk beszélni, hogy akinek elhunyt korábban a nagypapája, nagymamája, hová temették el, milyen szomorúak azóta, hogy nincs velük, és persze mindig felmerült a kérdés, hogy hol van most. Minden esetben – volt, aki járt a csoportból hittanra is -, azt mondtam a gyereknek, hogy az ember testét, ha már nem dobog a szíve, eltemetjük ide ezekbe az emlékkertekbe, de a lelke, a sok szép gondolata, a kedvessége – azt, amit szerettünk – az a része mindenkinek valahol van, csak azt senki sem tudja, hogy hol van, de valahol magasan.

Volt, aki el akarta hozni a nagypapa fényképét is a temetőbe, természetesen elhozhatta és mindenki megnézte ott a temetőben is, és beszéltünk arról, hogy most mennyire hiányzik a nagypapa a társunknak, és vigasztaltuk közösen, és elmondtuk, hogy sok szép emlékre emlékezzen, mert az jó dolog.

Amikor visszatértünk a temetőből mindenki készített egy rajzot a temetői sétáról, azzal kapcsolatosan bármit lerajzolhattak. Akik nem tudtak rajzolni, nekik egy-egy gyertyát, vagy a koszorút rajzoltuk le, és azt színezték ki. Ezzel lezártuk a temetővel kapcsolatos témát, és egy évig nem került előtérbe szerencsére.

Sajnos azonban egyszer ennél sokkal nehezebb, fájdalmas és szomorú helyzetbe került az egész csoport. Meghalt az egyik társuk, aki 12 éves volt, 5. csoportos. Dávid az iskola óvodai csoportjába járt, mindenki ismerte.  Dávid egy down szindrómás kisfiú, aki kőkemény hiperaktív volt. Szívbeteg is volt, a tüdeje sem működött tökéletesen, de valami hihetetlen erős, kötött izomzatú, csupa tűz gyerek volt.

Elképesztően jó humorú, huncut, kifejezett nagy egyéniség, aki bizony, ha hiperaktivitás a következtében „túlpörgött” az egész iskola hallotta igen hangos kiabálását. A termem mellett volt egy kis külön szoba számítógéppel, játékokkal, a külön fejlesztéshez és az ilyen esetekben a pihenéshez. Dávid itt kiabálhatott, gyermekfelügyelő kollégám türelmesen várta a roham csendesdését, és próbálta elterelni és egyben lekötni a figyelmét játékkal, ahogy azt megbeszéltem vele. Nagyon jól megvoltak, amikor szépen elmúlt a roham, pár perc múlva megjelentek a csoportban, és Dávid leült a helyére és ott folytattuk, ahol abbahagytuk a foglalkozást.

Egyre több mindent megcsinált velünk Dávid, szívesen produkálta magát, de mivel beszélni csak 1-2 szavas mondatokat tudott, így inkább a mozgással, mutogatással, gesztusokkal fejezte ki magát. Valentin napi ünnepségre táncot tanultunk be, amelyben boldogan vett részt, hiszen ahhoz nem kell beszélni.

Egyik ősszel Dávid nagyon megfázott, sokáig köhögött. Majdnem egy hónapig beteg volt, és mivel a szülei dolgoztak a nagyszülőknél volt Dávid vidéken. Amikor meggyógyult boldogan készülődtünk együtt a karácsonyi ünnepségre, vártuk a Télapót nagy izgalommal.  Azonban Dávid igen furcsán vette a levegőt, sípoló hangot hallottunk a levegővételnél, és az arca is furcsán piros volt. Lázas nem volt, de elmondtuk az aggodalmunkat a szülőknek. Elvitték orvoshoz, de nem talált semmit így jött az iskolába Dávid rendesen. Továbbra is úgy láttuk, hogy nincs jól, és a legfeltűnőbb bizonyítéka számunkra az volt, hogy a mindig aktív gyermek, most túlságosan csendes.

Eljött a nagy nap vártuk a Finnországból érkezett „igazi Télapót”. Dávid később jött a szokásos időnél az anyukájával, aki elmondta, hogy csak a Télapót akarja Dávid látni, már viszi is el, mert egy másik orvoshoz megállapította, hogy tüdő gyulladása van Dávidnak. Elköszöntünk Dávidtól, és megbeszéltük, hogy nagyon gyorsan meggyógyul és januárban találkozunk.

Elteltek az ünnepek, és a szünetben egy pár nap múlva kaptam egy SMS-t, hogy Dávid nagyon beteg, kórházban van, lélegeztető gépen van az intenzív osztályon. Beszéltem az anyukával telefonon, aki elmondta, hogy a fertőzés mindkét tüdejét megtámadta, a szíve védelme érdekében lélegeztető gépre tették.

Megérkeztünk januárban az iskolába, minden gyermek boldogan mesélte, hogy mit kapott karácsonyra, hogyan ünnepeltek, milyen volt a szilveszter, kivel mi történt. Kérdezték a gyerekek, hogy hol van Dávid. Mivel igen súlyos beteg volt jobbnak láttam, ha elmondom a gyerekeknek mi történt Dáviddal.

A betegség és a kórház nem volt idegen egyetlen gyerek számára, hiszen a társuló betegsége szinte mindenkinek volt, műtétek sorozatát élte meg néhány gyermek élete korai évében, de a mindennapokban is küzdöttünk betegségekkel. Elmondtam, hogy sajnos Dávid most nagyon beteg, de a kórházban mindenki arra ügyel, hogy meggyógyítsa, így, ha majd meglátogathatjuk, elmegyünk hozzá, de addig is rajzoljanak neki szép vidám, boldog képeket, hogy pl. hogyan játszanak majd  együtt vele, itt az iskolában, de persze bármilyen vidám rajznak biztosan örülni fog majd Dávid.

Elkészültek a rajzok és odatettük az asztalára, hogy addig is ott legyen közöttünk. Dávidot levették a gépről sokkal jobban volt, örültünk és bizakodtunk. Sajnos a bíztató jelek rövid életűek voltak, Dávid ismét lélegeztető gépre került, mert leállt a szíve. Ekkor már komolyan aggódtunk, és 2 hét elteltével az anyukája egyik reggel sírva mondta el a telefonba, hogy Dávid meghalt előző napon. Megdöbbentem, és akkor jöttem rá, hogy mennyire buta és suta azt mondani „őszinte részvétem”, nem is tudtam ezt mondani, csak sírva annyit tudtam mondani, hogy „nagyon sajnálom”.

Végig sírtam az utat reggel az iskoláig, mikor beértem az iskolába mindenki azt kérdezte mi történt. Bementem a nevelői szobába és leültem, és fogalmam sem volt, hogy mit fogok tenni, hogyan mondom meg azt a gyerekeknek, hogy Dávid meghalt.

A kollégák azt tanácsolták, hogy ne mondjak semmit, mert felesleges. Volt, aki azt tanácsolta, hogy mondjam azt, hogy elutazott és nem jön vissza. Ez a „tanács” mélységesen felháborított, inkább arra próbáltam koncentrálni hogyan oldjam meg ennek a borzalmas hírnek a közlését. Kinyomtattam egy képet a karácsonyi műsoron készültek közül, amely az utolsó alkalom volt, hogy találkoztunk Dáviddal, ragasztottam egy fekete csíkot a kép sarkába.


Elkezdtük a napot a csoporttal hagyományos rendben, majd amikor mindenki már leült a helyére, akkor felálltam és Dávid asztalára tettem a képet és meggyújtottam egy gyertyát. Majd leültem a félkörív közepére helyezett székemre és megkérdeztem, hogy mit gondolnak, miért gyújtottam gyertyát, és miért van Dávid fényképén fekete szalag? Döbbent csend volt a válasz, kérdő tekintetek, a hitetlenség, értetlenség szinten minden gyermek szemében megcsillant. Nehezen, elcsukló hangon mondtam el, hogy sajnos Dávid nem lesz többé közöttünk, mert nem sikerült meggyógyítani, senki sem tehetett semmit, Dávid meghalt a kórházban. Az első pillanatban minden gyermek csak nézett maga elé, próbálták felfogni a szavakat. Egyik gyerek megtörte a csendet és azt mondta, „az nem jó, hogy nem jön többet Dávid, mert ő akart még vele játszani.”  Örültem, hogy megtört a csend és ez a kedvességet nagyon jó volt hallani. Mondtam, hogy ez nagyon kedves tőle ez a gondolat.

Ezután mindenkit arra kértem, hogy akinek van gondolata, bármi legyen is, azt mondja ki, mondja el, pl. hogy mit szeretett Dáviddal játszani, mire emlékszik szívesen vissza.  Elkezdtünk beszélgetni, és oldódott a feszültség. Elmondtam nekik, hogy Dávid teste is temetőbe fog kerülni, csak egy másik emlékkertbe, nem oda ahová mi szoktunk kilátogatni, de az nem most lesz. Azonban amikor majd kimegyünk hozzá, biztosan örülni fog, ha viszünk neki egy szép rajzot emlékül, ezért most mindenki rajzoljon valami szépet Dávidnak.

Bekapcsoltam a magnót és Csajkovszkij zenéjét hallgatva mindenki rajzolt. Amikor készen lettek, mindenki oda vitte Dávid asztalához, és beborították az asztalát a színesebbnél színesebb rajzok. Mindenki egy vidám, színes képet rajzolt! Megdöbbentő volt a számomra, ahogyan a szeretetüket lerajzolták! Akik nem tudtak rajzolni, nekik virágot rajzoltam elő, azt színezték ki, de az is piros, sárga, élénk színű!

A szülőknek is elmondtuk a szomorú hírt, és megegyeztünk, hogy a csoport a temetés után fog kimenni közösen a sírhoz. Dávid fényképét az asztalán tartottuk, és megbeszéltük a csoporttal, hogy hogyan fogjuk elvinni a Dávidnak a szép rajzokat, azokat, amit a kórházba készítettünk, de nem tudtuk elvinni, és a búcsú rajzokat.

Az iskola is készített koszorút, de azt beszéltük meg, hogy azt szeretnénk, ha a csoportnak is lenne saját koszorúja, amit mi tanárok fogunk elvinni a temetésre. Elmentünk a temető közelében lévő virágárushoz és a katalógusból kiválasztottuk, hogy milyen legyen a formája. A gyerekek egyértelműen piros rózsát választottak, szív alakban kirakva. Kiválasztottuk a szalagot is, és abban egyeztünk meg, hogy mindenki nevét felírják majd rá.

A temetésre a közvetlen tanárai mindannyian elmentünk, és az iskolát is képviselte az igazgatónk. Igen fájdalmas látvány volt Dávid a fehér koporsóban és azt olvasni, hogy élt 12 évet.

A temetés utáni napokban megszerveztünk egy külön buszt a csoportnak és a szülőkkel egyeztetettünk egy napot. Ezt a napot bejelöltük a csoport naptárába, így előre felkészültünk erre. Mindenkitől kértünk egy kis csokor virágot és vittünk mécsest is, meg persze mindenki vitte a saját rajzát. Csendben szálltunk fel a buszra, szinte mindenki végig némán, feszülten ült az anyukája mellett. Egy állami gondozott kisfiú is volt a csoportomban, hozzá kértem egy nevelőt, akit a legjobban kedvel, hogy legyen valaki, akivel majd tud beszélni az átélt élményekről.


Kiértünk a temetőhöz és elsétáltunk a sírhoz, amely a gyermek sírok közelében volt. Nagyon megrázó élmény volt, érezhető volt, hogy ez a temetői látogatás teljesen más, mint a korábbi bármelyik. Mindenki, még a nem beszélő (nagyon ritkán szól 1-1 szót) együtt vele felnövő, vele egyidős down kisfiú társa is csoportban is megértett valamit, könnyes volt a szeme és kétszer is kimondta alig hallhatóan, hogy „Dávid”.

Minden gyermek letette a sírra a virágot, a rajzokkal beborítottuk a sírt, megnéztük a csoport koszorúját, és végül meggyújtottuk a mécseseket.  Nagyon csendben álltunk, és nehezen tudtunk elszakadni a sírtól. 

Csendben utaztunk vissza és mindenki ezután természetesen hazament. Másnap egy nagyobb képet nyomtattam ki Dávidról, arra nem tettem fekete szalagot, és azt raktuk ki a tábla mellett lévő dekorációs keretre. 

Dávid anyukájával mindezt egyezettem, végül elvittem hozzá mindent, ami ott maradt az iskolába, hogy ne kelljen bejönnie a terembe a gyerekek közé.

Dávid anyukája évvége felé megkérdezte, hogy behozhat-e egy pár játékot a gyerekeknek. Eleinte nem tudtam, hogyan fogom kezelni ezt a helyzetet. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint, hogy felkészítettem a gyerekeket, hogy Dávid anyukája fog ellátogatni hozzánk és játékokat hoz, olyat, amellyel otthon Dávid játszott. Nem tudtam, hogyan érinti őket majd, hogy tudják, hogy övé volt a játék, és elkerülni sem tudtam, mert Dávid anyukája akarta átadni. Úgy éreztem ez egyfajta elköszönés újabb lépése, így nem akartam megfosztani tőle, de abban sem voltam biztos, hogy ez így jól van-e, vagy sem.

A gyerekek ismét bizonyították, hogy sokkal nyitottabbak, mint mi felnőttek. Szeretettel mentek oda Dávid anyukájához, a nagyobbak lehajtották fejüket, és távolabb álltak, de aztán később ők is közelebb merészkedtek és egy simítást tettek Dávid anyukája kezén.  A játékok elvonták a figyelmet hamar, és valójában az első pár perc eltelte után nem volt érezhető a feszültség. Dávid anyukája is izgult, hogy hogyan bírja ki ezt a szituációt, de a végén azt mondta örül neki, hogy bejött és megtette, mert Dávid szeretett a csoportba járni és ezért most ő is örül, hogy erre gondolhat.

A gyerekek úgy használták a játékokat később, mintha mindig a csoporté lett volna. Lassan bezártuk a tanévet és elkezdődött a nyári szünet, az élet ment tovább, ahogy annak lennie kell.

Nehéz tanévet zártam ebben az évben, sosem gondoltam volna, hogy egy a hétköznapokban is tabu témának számító szomorú eseményt személyes élménnyel kell feldolgoznom a csoportomban.  Pályafutásom alatt 4 tanítványomat veszítettem el különböző életkorban, nem feltétlenül voltak közelemben ekkor már.




Dávid azonban igen, akkor volt 5. éve a csoportomban, és nem volt egyáltalán könnyű vele. Nagyon sokat dolgoztam, hogy beilleszthető, foglalkoztatható legyen. A legnehezebb az volt, hogy imádni való egyéniség volt, és amikor szigorúnak kellett lennünk, ahogy ránk nézett, mindenkinek mosolyt csalt az arcára. De hát ugye úgy nem lehet szigorúnak lenni, hogy közben mosolygunk, ezért amilyen gyorsan csak tudtunk hátat fordítottunk, hogy ne lássa, hogy valójában nem vagyunk „mérgesek”.

Annyira tudta, hogy mikor lépte túl a határokat, de sajnos mivel hiperaktív volt, nekünk kellett arra ügyelni, hogy ne „pörgesse túl magát”.  Amikor túl volt egy-egy ilyen rohamon, átkarolta a fejemet, egy hatalmas puszit nyomott az arcomra, a szemtől szembe fordította fejemet és azt mondta „Bocs Böbe, bocs!” és egy hatalmasat kacagott! Nekem ez a legszebb élményem Dávidról, köszönöm!


"Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindennap megszületik valami, amiért érdemes élni és küzdeni."




2012. február 10., péntek

Autista gyermek az óvodában, iskolában

Eszti Skoda autót rajzolt

A „Ma már lehet autista a padtárs!” cikkben 2010. őszén arról írtam, hogy kellő szakmai háttérrel tárgyi és személyi feltételek biztosítása mellett az integráció jegyében akár egy autista együtt tanulhat egy osztályban, és akár padtársa is lehet egy átlagos gyermeknek.

Tény, hogy nem minden autista képezhető együtt a többségi iskolában, illetve egyáltalán integrált csoportban, osztályban. Azok az autista gyerekek, akik súlyosabb tüneteket mutatnak az együttélés és az együttnevelés is nehezített, míg az enyhébb esetekben más fogyatékos társak között integráltan együtt foglalkoztathatóak. Csak a kiválóan jól behatárolható szabályok mellett kiválóan együttműködő autista gyermekek képezhetőek együtt a többségi iskolában. Nem a többségi diákok védelme érdekében, hanem az autista gyermek szakszerű fejlesztése és fejlődése érdekében. De az is a fejlődés és a fiatal érdeke, hogy, ha képes az együttélésre, együttműködésre, akkor arra igenis legyen lehetősége. Csak minimális tolerancia kell, nem több, mint egy látás, vagy mozgássérült esetében.


Azonban most azokról a gyerekekről, szüleikről és a nevelési lehetőségekről írok, akik esetében nem jöhet szóba a többségi iskolai együttnevelés.


Gyöngyvirág tánccsoport XVIII. kerület


Éppen a napokban hívott fel egyik volt tanítványom – 34 éves és a kerületi értelmi fogyatékosok napközi otthonában kap ellátást -. Közel 16 éve nem tanítom már, de azóta is havonta, kéthavonta felhív és elmeséli élete addigi történéseit.

Zsuzsi egy fantasztikus lány, mozgássérült, de táncol a napközi otthon tánccsoportjában. Több, volt osztálytársával vannak a napközi otthonban, köztük az egyik az autista Szilvia. Szilvia sajnos cukor beteg lett inzulint kell adni neki, amelyet önmaga nem tud beadni. A két anya akik általános iskola óta szövetségesei egymásnak beosztották ki megy a lányokért reggel és ki viszi haza őket. Így az is be van osztva, hogy mikor ki adja be a reggeli adagot, ki a délutánit, délben pedig az otthonban kapja meg attól a nevelőtől, akit erre megkértek, és akit Szilvia elfogadott.

Szilviát nagyon jól kezeli Zsuzsi, de vannak összetűzéseik is. Zsuzsi kitalálta, hogyan fegyelmezze meg az autista társát. Szilvia nem beszél – talán ha egyszer hallottuk egy évben a hangját az csoda volt – viszont a szeme villanásával, és hangokkal, gesztusokkal a világon mindent el tud mondani, ami neki fontos. Azonban Szilvia, ha nem akar valamit, akkor azt nem lehet megtenni.

  • Emlékszem rá, hogy a csoportban is, jó előre kellett szólni, hogy mi fog történni, és, ha nem tetszett a számára akkor vagy megmutatta mit akar, vagy csak simán nem csinálta meg, amit kértünk. Ha valami megváltozott a környezetében, keményen odacsapott, csípet, karmolt, mert a dolgok egyféleképpen történhettek, ahogyan az neki jó volt. Mindezek ellenére szépen rá tudtuk venni szinte minden feladatra, persze volt, hogy ültünk egy jó darabig a földön egy kirándulás alkalmával, míg rávettük, hogy jöjjön tovább velünk. Volt egy másik autista fiú a csoportban, ő pörgetett egy kötéldarabot, és csak akkor tudtuk más feladatra átterelni, ha nem volt nála a kötél. Igen ám, de annak az elkérése nem volt könnyű. Áldozatokkal járt egy-egy akció, az átadással nem volt probléma, hanem addig nem akartuk visszaadni, amíg a feladatot el nem végeztük, és bizony ilyenkor kaptunk csípést, rúgást, karmolást.

Zsuzsi tehát kidolgozott egy eljárást, hogy tudja Szilviát rávenni arra, hogy ne duzzogjon, és abba hagyja a hisztit. Olyan nevet mond neki, amit nem szeret hallani, „Fekete Katalin” és máris készen van Szilvia dühe. Toporzékol, majd Zsuzsi közli vele, hogy újra a nevén fogja hívni, ha megteszi amit kell. Szilvia még egy-két villámló tekintetett elküld Zsuzsinak, de beadja a derekát és pl. összecsomagolja a táskáját, és mehetnek haza.


Ugye erre a metódusra, konfliktuskezelésre, szituációs probléma megoldásra nem lenne lehetőség egy többségi iskolában?


Amikor megszületnek az autista gyerekek, akkor még senki sem tudja, hogy ők autisták.  Azonban, ahogy fejlődik a személyisége, úgy változik a gyerek és a külső környezete közötti kapcsolat minősége és mennyisége, és fényedült arra, hogy az addig "normális" gyerekkel valami baj van.

(Innen ered a tévhitek sokasága, hogy valaminek kellett történnie 2 éves korában - akkor mikor kderült a "betegség" -, valaminek okozni kellett ezt a bajt. Ilyenkor nagyon nehéz megértetni a kétségbe esett szülővel a szakembereknek, hogy így született ez a  gyermek, csak eddig nem voltak tünetei.)  


3 éves korban az autista gyerek is óvodás lesz. Ebben a korban a "súlyosabb" esetek már tanulási képességet vizsgáló bizottság által vizsgált gyermekek, akiknek van egy „diagnózisuk”. Ma már több óvoda felvállalja az SNI-s gyerekek integrációját. Azaz a megnevezett, diganosztizált sajátos nevelési igényű – azaz érzékszervi, mozgás, értelmi, beszéd fogyatékos, magtartás-figyelemzavaros, autista - gyermekek egy csoportba kerül a többségi, ép gyermekekkel.

(Nagyon nagy baj, hogy a hátrányos helyzetű gyereket is sokszor ide sorolják, jól lehet a hospitalizáció miatt egyes gyerekek valóban enyhe értelmi fogyatékosságra utaló jegyeket mutathatnak, valamint a nyelvi környezet eltérő volta miatt is -, de semmiképpen sem helyes egy 3 éves hátrányos helyzetű gyereket automatikusan fogyatékosként kezelni.)


Tételezzük fel, hogy egy anya megtalálja a 3 éves autista gyerekének a befogadó óvodát. Aztán középső csoportban már szólnak, hogy az ünnepnapra jó lenne, ha otthon tartaná a gyereket, mert a „zümmögése” sokakat zavar. Nagycsoportban már nincs barátja, és ugyan nagyon szeretik az óvó nénik, de nem tudják „kötelezővé tenni”, hogy viseljék el a társaik, hogy nem úgy válaszol, ahogy szeretnék, hogy nem lehet vele olyan sokat és mindenféléről csevegni, mint más társukkal, és valóban ráüt adott esetben valakinek a hátára is. A verseket is hiába tanítják meg, nagycsoportban már nem akar oda se állni a többiek közé, táncolni sem akar, így a végén mindig csak nézi a többieket, ő az egyszemélyes közönség, amíg a műsort gyakorolják.


Aztán jön az újabb, még nagyobb gond az anyának, hogy hol talál majd iskolát a gyermeke számára. A szakértői bizottság javasol, az anya megnézi és van, hogy sírva jön ki, ide ő nem adja a gyerekét. Aztán talál egy befogadó gyógypedagógiai iskolát, ahol középsúlyos – értelmileg akadályozott - tanulók csoportjába, vagy autista csoportba kerül. Itt 8-an vannak, de mind más és más fogyatékosságú,vagy állapotú, és mindenkivel ezért egyénileg foglalkoznak. Ez meghozza az eredményt, elkezd a gyerek valamit tanulni, együttműködni, érdekli a papír, ceruza, tanítják a betűket olvasni, meg leríni, de valahogy nem segít a helyzeten.

Berill másodikos autista kislány
 Otthon növekszenek a problémák, nem úgy működik a gyerek, ahogy már egy ilyn nagy iskolástól elvárható lenne. Nem önálló, mindenben ki kell szolgálni, ugyanakkor  nem lehet rá hatni, makacs és sokat "hisztizik" is. Eddig se lehetett boltba menni vele pl. ruhát próbálni, de most még nehezebb, mert hiába nőtte ki a régi ruháját nem hajlandó felvenni az újat. Ezt is úgy vette meg az anyukája, ahogy mindig is tette, lemérte centivel a gyereket, elvitte egy régi ruháját, és egy ismerős eladó segített neki megtalálni a jó nadrágot. (Ismeretlenhez nem is megy az anya ruhát venni, úgy se értené meg, hogy miért nincs vele a gyerek, de viszont elmagyarázni se lenne kedve.)


A gyereknek van helye látszólag jó, de az anya mégis úgy érzi egyedül van a problémájával, a gyerek nem olyan fejlődést mutat, ami szerinte elvárható lenne, barátai se lesznek a csoportban, mert a többiek se nagyon tudnak beszélni. Hogyan tovább? Milyen felnőtt lesz a gyerekéből? Mi lesz a gyerekével, ha ő nem lesz?  Bizony nem könnyű ez a helyzet!

 

Nézzük, mint mond az autizmusról az orvostudomány és mit tehet a gyógypedagógia.

 

Mi jelent az, hogy autizmus?


Az „autizmus” német (görög) eredetű orvosi kifejezés, a külvilág elhanyagolásával az énre korlátozott kóros magatartás a jelentése.


Az autizmust az amerikai 1943-ban Leo Kanner azonosította és egy évvel később, tőle függetlenül írta le a jelenséget a bécsi Hans Asperger 1944-ben  (Asperger-szindróma). Sajnos első megállapításuk az okok tekintetében téves volt, amely önmagában nem lett volna probléma - volt ilyenre példa a tudomány világában bőven -,  azért volt ez káros, mert az anyára vezették vissza, mint a bajok okozójára. Úgy vélték az anya okozta ezt a betegséget azzal, hogy rosszul nevelte, elhanyagolta, nem szerette a gyerekét, és sajnos túl sokáig tartotta magát ez a nézet! Az állapot ismertsége ma is igen alacsony szintű szakmai és laikus körökben egyaránt - és hazánkban is sokszor kapnak ilyen vádat az anyák a mai napig -, jól lehet az autizmussal kapcsolatos pszichológiai, gyógypedagógiai, orvosi kutatások ma is igen nagy intenzitással folynak.


Az autizmus kutatásának ugrásszerű fellendülése az 1960-as évektől kezdődött számos kiemelkedő klinikus és kutató munkásságának eredményeként, mint például sir prof. Michael Rutter (London), prof. Eric Schopler (n. Carolina, USA), dr. Lorna Wing (London).


Az autizmus meghatározása


Az autizmus szociális, kommunikációs kognitív készségek minőségi fejlődési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet. Ez lehet igen súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérülés, illetve többé-kevésbé kompenzált (ritkán jól kompenzált) állapot. A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak. Különböző formáit egységes kórképként, egyénileg változó támogatásra szorulnak. Különböző formáit egységes kórképként, 'autisztikus spektrumzavarként', illetve 'pervazív fejlődési zavarok' csoportjaként definiálja a modern szakirodalom.

Genetikusan erősen meghatározott, a családokban halmozódik. Ezt jól mutatja például az a tény, hogy az autizmussal élő gyermekek testvérei között az átlagosnál ötvenszer gyakoribb, 2,7% az autizmus megjelenése. Az autizmus minden értelmi szint mellett előfordulhat, és gyakran társul más fogyatékossággal, fejlődési zavarral. Ennek megfelelően a klinikai kép igen sokféle lehet, az autizmus súlyossága, az értelmi színvonal, az egyéb képességek, illetve fogyatékosságok és a gyermek személyisége függvényében. Gyakoriságát (amelyet kezdetben 2-4 tízezreléknek gondoltak) jelenlegi kutatások 0,5%-ra becsülik a teljes populációban, de a gyakoriság látszólag (egyes szerzők szerint valóban) növekszik. A családtagokkal együtt ez a lakosság 1-1,5%-os közvetlen és közvetett érintettségét jelenti. Az állapot leírása viszonylag késői volt, emiatt az ellátás megszervezése elmarad a többi fogyatékos területekétől, bár óriási fejlődésen ment át az utóbbi évtizedekben.

Egy autista gyermek édasanyja kérdése


Az autizmussal élő gyermek jellegzetes főbb tüneteiket nem azonnal, hanem „csak” 2-5 éves koruk között mutatják. Közvetlen környezetükhöz való kapcsolatuk, alkalmazkodásuk ezután javulhat, de az alapprobléma nem változik. Minden 100 típusosan autizmussal élő gyermekből kb. 5 válik önálló felnőtté, 25-30 jelentős fejlődést mutat, de támaszt, ellenőrzést igényel, a többiek súlyosan fogyatékosak és ellátásra szorulnak.


Külföldi adatok alapján számolva 16-22 ezer autisztikus személy él Magyarországon. Az autizmus skálája a mély fogyatékosságtól az ép intellektusú ember enyhe szociális készségzavaráig terjed. Az autizmus gyakran jár együtt értelmi, vagy egyéb fogyatékossággal.


Előfordulásuk fiúknál 4-5-ször gyakoribb, mint lányoknál. A szakirodalmi források a szűken értelmezett autizmus gyakoriságát 0,05-0,15%-ra, a tágabban értelmezett autizmus gyakoriságát ma 0,25%-ra becsülik. A diagnosztizált személyek száma ismereteink, diagnosztikus módszereink javulásával növekszik.


Újabb vizsgálatok szerint a PDD - pervazív fejlődési zavarok [pervasive developmental disorder, PDD] illetve a tág értelemben vett autizmus nem annyira ritka állapot. A gyermekkori autizmus - a „gyermekkori” jelző a kezdetre, és nem arra utal, hogy ez a forma felnőttkorra elmúlik -, kb. a lakosság 4 ezrelékét teszi ki, de az enyhébb, jobb értelmű vagy atípusos esetekkel együtt, tehát az egész autizmus spektrumot figyelembe véve 0,2%. A fiú-lány arány átlagosan három-négy az egyhez.


Az autizmus fogalma

Az autizmus szociális-kognitív és kommunikációs készségek fejlődésének zavara, amely a személyiség fejlődésének egészét áthatja (pervazív), és általában fogyatékos állapothoz vezet.

Az autizmussal élő gyermekek csoportjába soroljuk mindazokat az autisztikus állapotban lévő, vagy korszerű kifejezéssel az autisztikus spektrum zavarba (autism spectrum disorder, ASD) tartozó gyermekeket.

(A gyakorlatban különböző, orvosi szempontból az ún. pervazív fejlődési zavarok [pervasive developmental disorder, PDD] közé sorolt diagnózisuk van. A gyermekkori autizmus, atípusos autizmus vagy Asperger-szindróma, akikről közös szükségleteik alapján, az ellátás szempontjából, így pedagógiai szempontból is egységesen kell gondolkoznunk, mert általános értelmi képességeiktől függetlenül azonos jellegű, speciális szükségleteiket kielégítő, sajátos nevelési megközelítésre van szükségük.

Az autizmus kialakulásának oka

Az autizmus a viselkedés jellegzetes tüneteivel leírható állapot, amely különböző, agyi fejlődési és működészavart okozó organikus tényezők hatására jöhet létre. Okai között, amelyek nem teljesen tisztázottak, elsősorban genetikai és az idegrendszert károsító hatásokat, esetleg azok interakcióit feltételezik. A genetikus meghatározottság igen erős.

Egy viszonylag friss kutatás alapján - Burd, L. és munkatársai kutatása (1999) – az alábbi autizmust kiváltó okokat tárták fel:

  • genetikai tényezők
  • a kis születési súly
  • az anya alacsonyabb iskolázottsága
  • a terhes gondozás késői kezdete
  • megelőző terhesség-megszakítás
  • az apa idősebb kora
Mivel nincs látható, típusos külső jele, és a probléma belátása, megértése bonyolultabb, mint a többi, klasszikus fogyatékosságé, az autizmus felismerése, leírása és a szakszerű ellátás kialakulása mindenütt igen későn indult meg.


A hagyományos felfogással szemben az autizmust nem betegségnek, nem elmebetegségnek (pszichózis) tartjuk, hanem a fejlődés olyan zavarának, amely minőségében és mennyiségében is eltér a normál fejlődéstől, és az esetek többségében fogyatékos állapothoz, típusosan igen súlyos fogyatékossághoz vezet. Ennek megfelelően orvosi értelemben nem gyógyítható. A várható élettartamot az autizmus nem befolyásolja.



Az esetleg jelentős mértékű fejlődés mellett az alapvető probléma az egész életen át fennáll, és döntő hatással van a szociális beilleszkedésre és életminőségre, a képességeknek megfelelő színvonalú életvezetés elérésére. Ez utóbbi az önellátás, pl. a szobatisztaság kialakításától a megszerzett egyetemi diploma ritkán sikeres gyakorlati felhasználásáig terjedhet. Sajnos, a nagyon változatos korai kép alapján a prognózisban várható jelentős különbségekre nem lehet egyénenként következtetni.



Az autizmus klinikai képe



A diagnózis felállítása  lehetséges lenne már 18 hónapos korban is, de sajnos az ellátó rendszer és a szakemberképzés hiányosságai miatt általában jóval később születik meg a diagnózis felállítása.

A klinikai kép sokféle lehet, a jellegzetes tünetek közül bármelyik hiányozhat, a viselkedésben megmutatkozó fő tünetek azonban, amelyek a diagnózis alapjául is szolgálnak, azonos funkció-területen jelentkeznek.


Az autizmus gyanúja esetén a vizsgálat módja a gyermek tesztekkel mért intellektusa (nem az esetleges kiemelkedő szigetszerű képességek) és a beszédfejlődés tempója.


A vizsgálat feltárja az alábbi területeken mutatott eltéréseket:

1. Klinikai szempontból is jelentős, tartósan fennálló elmaradás a társas kapcsolatokban és kommunikációban, az alábbi tünetek mindegyikével:

  • a társas interakciókban használt verbális és nem verbális kommunikáció jelentős, egyértelműen észrevehető zavarai
  • társas, kommunikációs kölcsönösség hiánya
  • a személy nem rendelkezik a fejlettségi szintjének, illetve életkorának megfelelő társas kapcsolatokkal, illetve nem képes azokat fenntartani

2. Korlátozott és ismétlődő viselkedési, érdeklődési és cselekvési mintázatok, ha a következő kritériumokból legalább kettő teljesül:

  • sztereotip mozgásos vagy szóbeli megnyilvánulások, vagy szokatlan érzékelésre utaló viselkedés
  • szélsőséges ragaszkodás a dolgok, cselekvések megszokott módjához, valamint rituális cselekvési mintázatok
  • korlátozott, rögzült érdeklődési területek

3. A tünetek már kisgyermekkorban jelentkeztek (1,5- 2 éves).
  • Ténykérdés, hogy a tünetek sokszor nem nyilvánulnak meg teljes valójukban addig, amíg a személy szociális szükségletei nem haladják meg ténylegesen a korlátozott képességeit, ezért sokszor csak óvodás korban kerül megállapításra az autizmus.

Gyógypedagógiai korrekciós lehetőségek


Az óvodás, vagy az iskoláskorig, avagy még tovább kezeletlenül maradt fejlődési zavar és deviancia gyógyító és fejlesztő célú ellátása a növekvő korral egyre nehezebbé válik. A nevelhetőség, taníthatóság időszaka az autizmussal élő fiatalok esetében benyúlik a felnőttkorba, így sohasem túl késő a fejlesztést elkezdeni.


Az óvódás kor jellemző tünetei


A tünetek 3-5 éves korban, tehát az óvodáskorban a legtípusosabbak, illetve legsúlyosabbak. Megfigyelhető a beszéd fejlődésének zavara (olykor visszafejlődés), magány szeretete, szűk körű érdeklődés, amely ebben a korban főleg a tárgyak fizikai jellegzetességeire vagy azonos aktivitásra irányul.


A szimbolikus játék hiánya, sztereotip mozgásos tünetek (pl. kezek röpködő mozdulata, bizarr tartások, grimaszok, lábujjhegyen járás), illetve a szenzoros viselkedés furcsaságai (pl. szagolgatás, vizuális ingerek keresése) a jellemzőek.


Egyre nyilvánvalóbb a szociális kapcsolatteremtés és a kommunikáció alapvető fogyatékossága (nem teremt vagy kezdeményez kapcsolatot, a szülőkkel is csak szükségletei kielégítésére, a társakat figyelmen kívül hagyja, fél tőlük, agresszív, idegenekkel, stb.).


A környező világ megismerésének zavara, a kommunikáció lehetetlenségét is okozhatja a jellegzetes ragaszkodást az azonossághoz, a ritkább kóros fokú leválaszthatatlanságot az anyáról.


A frusztráció és félelem kapcsán jelentkező düh- és szorongási rohamokat, pl. nyilvános helyen, vásárlás közben, közlekedés során, várakozáskor. Kevésbé súlyos esetekben a gyermekeknél a szűk körű, sztereotip érdeklődése  a szociális tartalommal nem bíró, vagy funkcionális értelmétől elvonatkoztatott témákra irányul pl. térképek, közlekedés, járművek, országok és fővárosok, lakcímek, és gyakori a zene szeretete is.
  
Mit tehetnek az óvónők?


Amennyiben csak egy-két gyermekről van szó egy-egy óvodában, és egy csoportban csak egy-két autista gyermek van már az is komoly problémát okozhat a húsz fő feletti csoportokban. Ezért fontos, hogy legyen a foglalkozási időben dajka vagy aszsisztens is az óvónő segítségére, mindamellett, akkor lehet sikeres a fejlesztés, az integrált együttnevelés,  ha gyógypedagógus segíti a szakmai munkát, netán az óvónő maga is gyógypedagógus.


A legfontosabb amit el kell érni, az együttműködő szülő-óvodapedagógus-dajka kapcsolat kialakítása. Ténykérdés, hogy a gyermekek a viselkedésbeli másságukkal, esetleg kirívó magatartásukkal, szokatlan dolgaikkal, reakcióikkal szinte céltáblájává válhatnak a csúfolódásoknak. Ezért igen fontos a megelőzés, a csoportba kerülés előtt a gyerekek és a szülők megfelelő tájékoztatása, felkészítése. A szülők tájékoztatásába az autista gyermek szüleit is be kell vonni, érdemes egy családias hangulatú beszélgetést tartani, ahol a szülőtársaknak mesélnek eddigi életükről, örömeikről, bánatukról. Az együttműködés mindenki részéről nélkülözhetetlen, hiszen rendkívüli a jelentősége annak, hogy mindenki azonos elvárásokat, szabályokat, magatartásmintákat közvetítsen az autista gyermek felé!


Minden gyereknél, de az autista gyerekeknél különösen erős az egyszemélyi kapcsolat, ezért mind az anya-gyerek napi szintű elválását kell támogatni, a beszoktatás során más menetet kell kidolgozni szükség esetén. Sokkal inkább fokozottan törekedni kell az autista gyermek érzelmi biztonságának megteremtésére, mint a csoport többi gyermekének esetében.


A legfontosabb amúgy is a kisóvódások életében a napirend, amely kiváló segítség az autista gyermek számára is a sorrendiség megértése, a megnyugtató ismétlődéseket ezen tudja követni. Lehet fényképes vagy rajzos, a gyermek értelmi képességének, érdeklődésének függvényében. A napirend tartalmazza képi formában a napi programot, az összes hétköznapi cselekvésekkel együtt (WC használat, udvari játék, rajzolás, ebéd, alvás, stb.)


A konkrét elvárásokat, szabályokat szintén képekkel, eseménysorozattal kell megmagyarázni, bemutatni a gyermekek felé. A fejlesztéshez ezért kiváló segítséget jelenthetnek különböző alternatív eszközök, módszerek. Pl. szociális történet megjelenítése képekkel, ahol egy problémahelyzetet a megoldásával együtt mutatunk be a gyermek számára érthető módon.


A legnagyobb problémát minden kisgyereknél - de az autista gyereknél másképpen jelentkezik -, a szabadidő eltöltése. A legtöbb gyerek inkább szertelen lesz, élvezi a "szabadságot", míg az autista gyermek egyáltalán nem találja fel magát, mert a „szabadság” számára szervezetlen, nincsenek meghatározott feladatok, cselekvéssorok, „elvész” a lehetősége között. Ezért ezeket a helyzeteket előre meg tervezni az autista gyermek számára, és a képes napirendben neki ez is tervezett, strukturált – és felügyelt! – elfoglaltságnak kell lennie, amikor a többi gyermek ezzel ellentétesen szabadon játszik.

Érdemes megfigyelni hol érzi jól magát ezekben a helyzetekben, és akkor ezt a helyet kell biztosítani a számára - a többi csoportbeli gyerekkel is megértetve a hely tiszteletét -. Érdemes olyan helyet kialakítani, ahol alkalmanként félre vonulhat napközben, ha elfárad a sok interakciótól, élménytől.


Eszti autista kislány, szereti a zenét és felfigyelt az eseményre

Az iskolás kor


Az integráció lehetősége iskolás korban nagymértékben függ a gyermek érzelmi és intellektuális, szociabilis állapotától, és a rendelkezésre áló intézményi feltétletől.  Hasonlóan egyedi módszereket kell használni a jól kezelhető gyermek esetében, mint ahogyan azt láthattuk az óvódás korban.


Le kell fordítani” az autista gyermek számára az aktuális élethelyzetet, szituációt, így képes lehet az együtt haladásra. Szoros tanár-szülő együttműködésre van szükség, és hasonlóan az egész iskolai közösség részéről támogató, befogadó légkörre van szükség.


Egy autista kisfiú kirándul a csoportjával

A tanulást segítő asszisztensek jól jöhetnek a délelőtti pihenési szakaszok felügyeletéhez szükség esetén az első-második osztályban. Azonban, ha sikerült jól beilleszkedni, elfogadtatni a gyerekekkel az autista társukat, és ő intellektuálisan képes együtt haladni, remekül tolerálhatják a viselkedését, és így képes lehet gimnázium, vagy akár egyetem elvégzésére is. Azonban ennek a valószínűsége és ennek megfelelően gyakorisága igen csekély. Hazánkban ezrelékekben mérhető csak talán. Tegyük hozzá, hogy a hazai oktatási struktúra nem igazán képes támogatni a valódi integrációt, amely így sok esetben tehetséges - bár kétségkívül nehezebben kezelhető- gyermekeket zár el a fejlődés és a kiemelkedés lehetőségétől.



Autista gyermek a csoportban


A „színtiszta” autista gyerekekből álló csoportok sajátosan működnek, melyeknek szakmai színvonala nagymértékben függ a gyógypedagógusok felkészültségétől.

Azonban a jobb képességű, álllapotú autista gyerekek jól tudnak együtt haladni az értelmileg vagy tanulásban akadályozott csoportokban is, mert a fejlesztés elvei, valamint a speciális módszerek mind jól alkalmazhatóak az autista gyermekek fejlesztése esetében is.

A tanítást, illetve a hagyományos tanítási módszereket és a tervezést módosításítani kell  a speciális tulajdonságok figyelembe vételével:


  • a másik személy szándékának, érzéseinek, érzelmeinek, gondolatainak, szempontjának (pl. az információ átadás szándékának) meg nem értése, az önmagára vonatkoztatás hiánya, legsúlyosabb esetben képtelenség arra, hogy az embereket, mint számára a valóság egyéb elemeinél fontosabbakat a tárgyaktól megkülönböztesse,
  • a szociális megerősítés jutalomértékének, illetve a belső motiváltságnak gyakran teljes hiánya, és hogy a tanulóknak nagyon kevés, vagy szokatlan dolog okoz örömöt,
  • a beszéd korlátozott megértése, még látszólag jó beszédprodukció mellett is, amelyet nehezítenek a beszéd emocionális, szociális sajátosságai, mint pl. a hanghordozás,
  • az egyenetlen képesség-profil: pl. ismeretek és önellátás, vagy mechanikus és személyes memória közötti szakadékszerű különbségek,
  • belátás hiánya vagy korlátozott volta egyrészt a saját tudásával kapcsolatban, másrészt a tudás, illetve ismeret megszerzésének forrásával, módjával kapcsolatban.

 

Eszti autista, türelmesen várja míg sorra kerül


Típusos erősségek, amelyekre egyes autisztikus tanulóknál építeni lehet:

  • a megfelelő szintű vizuális információ általában informatív,
  • tanult rutinokhoz, szabályokhoz való alkalmazkodás,
  • jó mechanikus memória
  • megfelelő környezetben, érdeklődésének megfelelő témánál kiemelkedő koncentráció, kitartás,
  • egyes, nem szociális tartalmú tantárgyi területeken relatíve jó képesség (pl. memoriter, nem szöveges számtan, zene).

Típusos nehézségek, és kognitív problémák, amelyekkel számolni kell a tanítás- tanulás során:

  • szenzoros információfeldolgozás zavarai (hallás, látás, fájdalom stb.),
  • figyelemzavar,
  • utánzási képesség zavara,
  • percepciós, vizuomotoros koordinációs problémák,
  • analízis, szintézis műveleteinek problémája,
  • lényegkiemelés, problémamegoldó gondolkodás sérülése,
  • általánosítás, a tanultak új helyzetben való alkalmazásának sérülése,
  • emlékezet-felidézési problémák (szociális tartalmaknál és személyes élményeknél),
  • nehézség ismert tananyagban szociális elem bevezetésével, vagy új körülmények közötti alkalmazással,
  • a feladat céljának nem-értése, reális jövőre irányultság hiánya,
  • szimbolikus gondolkodás (pl. játék) fogyatékossága, 
  • énkép, én-tudat fejlődésének zavara,
  • a valóság téves értelmezése, felfogása,
  • realitás és fantázia összetévesztése,
  • szóbeli utasítások félreértése, különösen a többértelmű, elvont kifejezések, többrészes utasítások esetén,
  • képességek, ismeretek kreatív (nem mechanikus, vagy sztereotip) alkalmazásának hiánya,
  • gyermekközösségben áldozattá, illetve bűnbakká válás, más esetben szociálisan inadekvát viszonyulás a kortársakhoz,
  • strukturálatlan időben passzivitás, reaktív viselkedésproblémák
  • félelmek, fóbiák, szorongás.

A fenti problémák következménye, hogy a szociális-kommunikációs kontextusban zajló tanulás akadályozott, ezért a pervazív fejlődési zavarban szenvedő gyermekek számára a világról való megértés keretéül elsősorban nem a személyek közötti kapcsolatok szolgálnak.


Sok esetben a fejlesztési irány és a lehetőségek megegyeznek az értelmileg akadályozottak nevelési-oktatási területeivel.

A képek kivághatóak, több éven át használható


Sok tankönyv, munkafüzet igen jól alkalmazható. az autista gyermekek fejlesztése során (pl. a beszédfejlesztési és környezetismereti tankönyv-munkafüzet, számolás mérés-előkészítése, elemei, stb.).

A nevelés-fejlesztés célkitűzése:  

1. A legáltalánosabb távlati cél az egyéni képességek, fejlettség mellett elérhető legjobb felnőttkori szociális adaptáció és önállóság feltételeinek megteremtése.

2. Ennek alapja a szociális, kommunikációs és egyéb kognitív készségek hiányának specifikus módszerekkel való kompenzálása, a fejlődésben elmaradt készségek habilitációs (normalizációs célú) fejlesztése, a másodlagos (pl. viselkedés-) problémák kezelése, a mindennapi gyakorlati készségek és az (adaptált) tananyag speciális módszerek segítségével való tanítása.

3. A fejlesztés céljai hierarchikus rendben helyezkednek el aszerint, hogy mennyire szükségesek a szociális adaptáció kialakításához. Kiemelt cél annak elérése, hogy a tanuló képessé váljon a család életébe való beilleszkedésre.
 
4. A testi egészség megóvása, az erőnlét, állóképesség, ügyesség egyénre szabott fejlesztése.

5. Általános emberi értékek, társadalmi elvárások, szülőföldünk kultúrája, hagyományai képességszintnek megfelelő ismertetésével a felnőttkori szociális adaptáció segítése.

6. Fontos, hogy a tanuló élvezze az iskolában töltött időt, érezze jól magát.

A nevelés-oktatás feladata a sérülésből következő fejlődési hiányok, elmaradások kompenzálása a következő területeken:

  • Elemi pszichoszomatikus funkciók
  • Szenzomotoros készségek
  • Szociális készségek
  • Kommunikáció
  • Kognitív készségek

A sérülésből adódó szükségletekhez adaptált környezet megteremtése:

  • A biztonságérzet kialakítása a fejleszthetőség és az önálló tevékenykedés feltételeként.
  • Egyéni fejlesztési tervek kialakítása a gyermek szükségleteinek megfelelően és a család igényeinek messzemenő figyelembevételével.
  • A deviáns fejlődésmenetből következő zavaró vagy veszélyes viselkedésformák megelőzése és kezelése.
  • A gyermek alkalmazkodását segítő viselkedésformák kialakítása a családi, iskolai és iskolán kívüli környezetben.
  • Az elsajátított ismeretek, készségek bővítése, szinten tartása, általánosítása.
  • A felnőttkori adaptáció részeként munkára való előkészítés.
A habilitáció, fejlesztés alapelvei


Az autizmus következménye olyan deviáns fejlődésmenet, melyben az egyes fejlődési fokok nem feltétlenül épülnek egymásra (pl. a nyelvet használó tanulónál a beszéd kialakulását nem előzi meg a preverbális kommunikáció értése és használata).

Az egyes fejlődési területek között lehetnek szakadékszerű különbségek, de a fejlődési szintek között, és azokon belül is egyenetlen a fejlődés. A deviáns fejlődés kompenzálására inadaptív kognitív stratégiák, viselkedésproblémák alakulnak ki, melyek szakszerű terápiás és oktatási módszerekkel megelőzhetőek illetve korrigálhatóak.


A tanulók habilitációjának, oktatásának alapja fejlettségük, képességeik részletes ismerete. Az egyes tanulók képességstruktúrája formális (pl. pszichológiai vizsgálatok az intelligencia mérésére) és informális felmérésekkel (pl. fejlődési kérdőív és felmérő feladatlapok) ismerhető meg.


A felmérés módszertana


Az ép gyermek fejlődésmenetéhez hasonlítják az autizmussal élő gyermek fejlődését, melynek mentén kirajzolódnak a tanuló erősségei és gyengébb, illetve hiányzó képességei. Regisztrálja a tanuló önmagához mért fejlődését.

A mérés eredménye irányadó az egyénre szabott tananyag összeállításában, a habilitációs területek kiválasztásában, az egyéni eszközök és stratégiák meghatározásában és abban, hogy a tanítási célok fontossági sorrendjét a szülőkkel egyeztetve megállapíthassa a pedagógus.


A mérés eredményétől függően korrigálható az egyéni fejlesztési terv, ellenőrizhető a fejlesztés eredményessége. A tervezés rövid, közép- és hosszú-távú. A pedagógiai felméréseket tanévenként háromszor szükséges elvégezni.

Mivel nagy a hasonlóság az értelmileg akadályozottak és az autizmussal élős gyermeke fejlesztési lehetőségei között,  én iskolás korban az ő esetükben is a P-A-C felmérést alkalmaztam, és ennek alapján készítettem el az egyéni fejlesztési tervet, ahogy a csoport többi tagjának is.

P-A-C több éves fejlődési kép

Speciális megközelítés a tanításban


Az új készségek és ismeretek elsajátítása egyéni tanítási helyzetben történik a szociális és kommunikációs nehézségek miatt, napi rendszerességgel szervezve.

A tanítás kudarca esetén nem feltételezhető, hogy a gyermek szándékosan nem teljesít, el kell hinni, hogy nem képes elvégezni a feladatot. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert gyakran az a látszat, hogy a tanuló „dacból” nem végez el bizonyos feladatokat, melyeket máskor, mással már tudott. Ennek leggyakoribb oka, hogy az autizmussal élő gyermek számára a körülmények legkisebb változása is új helyzetnek minősül, melyben nem képes készségeit, tudását mozgósítani.

A tanításban mindig a meglévő tudást bővítjük egyetlen új mozzanattal, egy új szín, forma, mozdulat, stb.) Az optimális terhelés érdekében a feladatokat a gyermek képességeinek megfelelő lehető legnagyobb nagyságú lépésekre kell bontani.

A feladatoknak a tanuló szempontjából értelmesnek kell lenniük, ezért az ismereteket lehetőleg abban a kontextusban tanítjuk, melyben a gyermeknek alkalmaznia kell azokat.Az elsajátított ismereteket, az új készségeket a lehető legtöbb olyan helyzetben gyakoroltatni kell, melyben funkcionálisak.


(Az oktatás során igen jó tapasztalatom volt a filmek közös megbeszélésével, együttes értelmezésével. Ezért is ajánlom a  szabadidőre otthoni programként  a kedves, nem erőszakos  szappanorperák nézését, mert remek arcmimika, széles gesztusok, vannak, jól "kijátszott", magas érzelmi szinten történő színészi játékot lehet látni. A cselekmény vontatottan bontakozik ki, így van idő ennek érelmezésére.)   

A fejlesztésben való továbblépéskor csak azokra az ismeretekre, készségekre alapozhatunk, melyeket a tanuló folyamatosan gyakorol. A tanultak folyamatos szinten-tartása szükséges.

Jutalmazás-büntetés

Egyénre szabott motivációs rendszert kell kialakítani. Jutalomnak azt tekinthetjük, ami a gyermek számára örömforrás (ez lehet nagyon egyedi, szokatlan, a tárgyaktól a szociális megerősítésig). Törekedni kell arra, hogy a tevékenység önmagában jutalomértékűvé váljon, hogy fokozatosan el lehessen hagyni a külső jutalmakat.

Az oktatás nevelés során támaszkodni kell a meglévő ép, esetleg kiemelkedő képességekre, speciális érdeklődésre, melyek különösen fontosak lehetnek a pályaorientáció szempontjából.

A fejlődési egyenetlenség csökkentése azonban elsőbbséget kap a szigetszerű képességek fokozott fejlesztésével szemben.

Protetikus környezet kialakítása

A környezet térben és időben strukturált, így informálja a tanulót arról, hogy mit, hol, hogyan, miért, mennyi ideig tegyen, vagy lehet.  Beszéd helyett, illetve mellett a gyermek szimbólumszintjének megfelelő vizuális eszközök, információhordozók alkalmazása szükséges (valódi tárgyak, kicsinyített tárgyak, fotók, képek, piktogramok, szóképek, stb.).

A tárgyi, fizikai környezet csak a szükséges információkat tartalmazza, segítve ezzel a tanulók figyelmének fenntartását és a megértést. (Zavaróak lehetnek a fény-árnyék viszonyok, felületek, mintázatok, színek, szagok, zajok, felesleges dekoráció, kényelmetlen bútorok, váratlan változások, stb.)

A pedagógusok tudatosan tervezik kommunikációjuk minden dimenzióját és számolnak azzal, hogy ők is lehetnek olyan ingerforrás, amely a gyermeket zavarják (pl. sok hangos beszéd, szemüveg, ékszer, mintás, színes ruha, új frizura, illatok, váratlan változás a viselkedésükben).

Eszti 8. csoportban elballagott

A család elvárásai


A gyógypedagógusoknak minden esetben az autizmussal élő gyermeket nevelő család szempontjait figyelembe kell venni, és a lehető legnagyobb együttműködésre kell törekedniük.

Az egyéni szükségletekhez szabott fejlesztési terv kidolgozásakor maximálisan figyelembe kell venni a család rövid és hosszú-távú elképzeléseit.


Minden szülő számára fontos, hogy konkrét segítséget kapjon olyan otthoni és családon kívüli nevelési helyzetek megoldására, mint az önálló tevékenykedésre való szoktatás, önkiszolgálással kapcsolatos készségek kialakítása, változások elfogadtatása, a társas viselkedés szabályainak tanítása, súlyos viselkedésproblémák (agresszió, autoagresszió) kezelése.

Az iskolai képzés során kell kialakítani olyan készségek, képességek, melyek segítik a felnőttkori társadalmi beilleszkedést, azonban ennek tovább vitele – azaz a szünetben, hétvégén való alkalmazása – éppen úgy része a fejlesztésnek, mint, az iskolában zajló fejlesztés.

Ezért a szülőkkel való jó kapcsolat kialakítása mindenképpen az egyik legelső és legfontosabb lépés a – és nem csak az - autista gyermek fejlesztése érdekében.
 


 “Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”
Ernest Hemingway


A CSEH Centrumban jártunk