„Hagyd abba, ülj le és figyelj már ide!” felszólítás gyakran elhangzik – nemritkán megemelt hangon - egy olyan otthonban, ahol egy hiperaktív gyerek él, vagy oviba jár, iskolában tanul. Nem könnyű sem a gyereknek, sem a szülőknek, testvéreknek, nagyszülőknek a családban elfogadni, hogy „a gyerek nem olyan", mint a testvére, vagy nem olyan, mint ahogyan az „normális” lenne.
Gyógypedagógusként igen sok hiperaktív gyermekkel foglalkoztam, akik a figyelemzavaron kívül értelmi fogyatékosok is voltak. Tanulásban akadályozottak – régebbi nevén enyhe fokban értelmi fogyatékos – ; és értelmileg akadályozottak – őket középsúlyos értelmi fogyatékosnak hívták régen -.
Ez eléggé speciális helyzet, hiszen az értelmi fogyatékosság, mint vezető tünet mellett nem könnyű észrevenni további problémákat, amely túlmutatnak ezen a fő tünetcsoporton. Egy-egy újonnan érkező gyermek megismerése legalább 1 hónapot is igénybe vesz. Ennyi idő mindenképpen kell ahhoz, hogy a gyógypedagógus óvónő-osztálytanító tisztában legyen a gyermek alapvető képességeivel, készségeivel, aktuális fejlettségi szintjével, és a fejlesztéséhez használható alapvető speciális módszerekkel. Ez alatt az idő alatt megismeri a gyermek magatartásának főbb jellemzőit, motiválhatóságát, szocializációjának szintjét és nem utolsó sorban a szülők, a család elvárásait, kommunikációját, kapcsolattartási, együttműködési készségét, lehetőségeit.
Felső tagozatban már sokkal könnyebb a „megismerés”, mert addigra olyan sok információ áll a kolléga rendelkezésére, hogy 1-2 hét elteltével hamar tisztában lehet a gyermek főbb képességeivel, magatartásának jellemzőivel. Ugyanakkor a lehetőség a fejlesztésre itt már sokkal csekélyebb, míg az elvárások egyre fokozottabbak a szülők részéről.
Nos, visszatérve milyen is az, amikor egy gyógypedagógus találkozik egy 6-7 éves hiperaktív gyerekkel - amikor is rajta kívül még senki sem fedezte fel, és így nem is mondta a szülőnek, hogy lehet, hogy figyelemzavara is van a gyermeknek -, leírom a tapasztalataimat.
Tanítványaim között, az egyik kisfiú csak „akaratosnak” látszott, „öntörvényűnek”, mert nehezen fogadta el a szabályokat pl. azt, hogy fogadja el a helyét a tanulópadban. Gyakran kiabált az órákon bármilyen okból, majd görcsös nevetésbe fulladt ez a próbálkozása. Csak szómondatokat használt, és erőteljesen mutogatott, de valójában tökéletesen lehetett vele kommunikálni, ha arra fogadókész volt. De hasonlóan „rohama” lett, amikor nem az történt, amit szeretett volna, ilyenkor lefeküdt a földre, kiabált, rúgott, szinte megközelíthetetlen volt. Figyelmét a legritkábban lehetett csoportos foglalkozás alkalmával lekötni, viszont kétszemélyes helyzetben akár 30 percig is lehetett vele érdemben foglalkozni, azonban ez egy héten csak 1-2 alkalommal fordult elő. A biperszonális helyzetekben végtelenül kedves, nagyon jó humorú fiú volt, és nem volt ritka, hogy ilyenkor olyan hálás volt a vele való foglalkozásért, hogy bocsánatot kért, annyit mondott bájosan: „Bocs, Böbe bocs!” (Mindig igyekeztem komoly maradni, egy nagy egyéniség volt, úgyhogy imádtunk mindannyian, hiszen tudtuk, hogy a gyermek nem „gonosz” csak a többségtől eltérő bánásmódot igényel.)
Egy tanítási napon ez a 30 perces intenzív foglalkozás összesen egyszer történhetett meg - és ahogy írtam, a héten ez egy, vagy két alkalom volt -, és ahogy közeledtünk a késő délelőtti időhöz, annál inkább rövidültek ezek az időszakok 10-5 végül csak pár percre. Ahogy elfáradt, úgy „pörgött fel”, azaz minél inkább fáradt volt, annál inkább kiabált, szaladt, rohangált a teremben, nevetett görcsösen, és semmilyen kontrolt nem tűrt meg maga körül. Majd jött az ebéd időszaka, ami nagyjából rendben lezajlott, és ahogy csökkent a gyerekek száma a csoportban – 2 óra után sokan haza mentek -, több figyelmet kapott, kevesebb inger érte, ezért egyre nyugodtabbá, kezelhetőbbé vált. Majd ismét beállt a kiabálás, szaladgálás, mert már az egész naptól elfáradt, a várakozásba, hogy mikor érkezik már meg az anyukája érte. Amikor pedig végre megérkezett az ölelést azonnal rúgás, karmolás, kiabálás váltotta fel, az összes fáradtságát ráontotta a szegény anyára, aki maga is fáradtan az egész napos munka után megérkezett a gyerekéért. Kezdetét vette a hazameneteli ceremónia, alkudozás, fenyegetés, ígérgetés, kiabálás, míg végül fél, (egy) óra alatt sikerült elhagyniuk az iskolát. Másnap reggel kezdődött minden elölről.
Egy másik kisfiú, más tüneteket mutatott. Egyáltalán nem arra válaszolt, amit kérdeztünk, és ahogy haladtunk a késő délelőtt felé, úgy vált egyre inkább fáradttá. Csendes volt ugyan, de nem volt hajlandó velünk együtt lenni. Minden együttműködést megtagadott, lefeküdt a szőnyegre és megmozdíthatatlan volt. Máskor számtalan kört futott, mindennek nekiütközött, udvaron, játszótéren a mászókán, szabadtéri játékokon semmilyen veszélyt nem érzett, bárhonnan képes volt leugrani, rendszeresen kisebb-nagyobb sérülései voltak emiatt.
Volt olyan nagyobb fiú, aki 12 évesen került a csoportba és a kezét rágta, minden pillanatban figyelmeztette önmagát, és hatalmas erőfeszítést tett minden percért, hogy képes legyen figyelni. Mindezekről a problémákról a szülők is tudtak, de mégis úgy tettek, mintha otthon semmi probléma nem lenne a gyerekükkel, és mindaz, amit mi tapasztalunk, az csakis "azok miatt van, akik a gyerekükkel rosszul bánnak, nem figyelnek rá eléggé". Bizony gyógypedagógusok sokasága tapasztalja, hogy a szülők a problémahárítás miatt úgy oldják fel a feszültséget, hogy külső személyt jelölnek meg felelősnek, ráhárítják az összes baj okát, és szeretnék még a következményeket is "átadni". Nagyon nehéz együttműködővé tenni a szülőként "sérült" anyát, apát, mert szülői mivoltját mindenképpen másként éli meg, hiszen nem átlagos gyereke van. Ráadásul a családok a fogyatékos gyerek 6-7 éves korára nagytöbbségében csonkává válik. Ekkor már egyértelmű, hogy a gyermek nem „gyógyul meg” és az iskolás évei, illetve a jövője nem lesz az, amire számított az apa. Az anya a gondozó, ezért a legtöbbször az apa lép ki a házasságból.
Volt olyan nagyobb fiú, aki 12 évesen került a csoportba és a kezét rágta, minden pillanatban figyelmeztette önmagát, és hatalmas erőfeszítést tett minden percért, hogy képes legyen figyelni. Mindezekről a problémákról a szülők is tudtak, de mégis úgy tettek, mintha otthon semmi probléma nem lenne a gyerekükkel, és mindaz, amit mi tapasztalunk, az csakis "azok miatt van, akik a gyerekükkel rosszul bánnak, nem figyelnek rá eléggé". Bizony gyógypedagógusok sokasága tapasztalja, hogy a szülők a problémahárítás miatt úgy oldják fel a feszültséget, hogy külső személyt jelölnek meg felelősnek, ráhárítják az összes baj okát, és szeretnék még a következményeket is "átadni". Nagyon nehéz együttműködővé tenni a szülőként "sérült" anyát, apát, mert szülői mivoltját mindenképpen másként éli meg, hiszen nem átlagos gyereke van. Ráadásul a családok a fogyatékos gyerek 6-7 éves korára nagytöbbségében csonkává válik. Ekkor már egyértelmű, hogy a gyermek nem „gyógyul meg” és az iskolás évei, illetve a jövője nem lesz az, amire számított az apa. Az anya a gondozó, ezért a legtöbbször az apa lép ki a házasságból.
A gyermekkel azonban foglalkozni kell, meg kell oldani a család problémáját, a gyermek fejlesztését, ez a pedagógus egyik feladata többek között. Nem könnyű ez akkor, amikor még van az osztályban, csoportban 5-10-15-20 gyerek, akikkel foglalkoznia kell a pedagógusnak - esetleg más fogyatékosságúak is vannak még az osztályban szintén speciális igényekkel - ráadásul olyan követelményeknek is meg kell felelnie, mint aktuális tananyag oktatása, haladás a tanmenet pontjai, előírásai szerint, stb., és a szülők is számon kérik a haladás lassúságát, vagy egyéb elvárásaik vannak pl. külön foglalkozás, stb.
A figyelemzavar „gyógyítása”
A figyelemzavarban szenvedő gyermeket fontos elküldeni vizsgálatra is, a tanulási képességet vizsgáló biztossághoz, mert, az nem elég, ha mi szakemberek tudjuk, hogy milyen problémával állunk szembe, fontos, hogy ezt független vizsgálat is alátámassza. Különösen abban az esetben, ha nem lehet a figyelemzavarban szenvedő gyermek állapotát gyógyszeres kezelés nélkül javítani, fejlesztésére minimális a lehetőség e nélkül, és így a korai gyermekévek végérvényesen "elszállnak". A gyógyszert csak gyermekneurológus, gyermekpszichiáter írhat fel, a fejlesztés szempontjából azonban nem mindegy, hogy mikor, hány éves korban kerül az orvos látókörébe a gyermek, hiszen ebben az esetben is igaz, minél korábban - kisikolás korban -, annál jobb eredményt lehet elérni!
Sajnos nagyon nagy a félreértés, de inkább félelem - a hiányos tudás okán - a gyógyszerrel kapcsolatban. Pedig alaptalan a félelem, viszont sokkal nagyobb a baj akkor, ha kellene, és nem fogja kapni a gyerek a gyógyszert, mert a szülők elzárkóznak előle. Sok teendője van ezen a téren a gyermekekkel foglalkozó egészségügyi szakembereknek.
Sok küzdelmem volt a vizsgálatokkal és a gyógyszerekkel kapcsolatban, sokszor még a tanulási képességet vizsgáló bizottság megállapításait sem fogadták el a szülők. Igazi siker volt, amikor megnyertem egy-egy szülőt, és sikerült a gyermeknél a terápiát végig vinni. Csodálatos volt látni, hogy fejlődik a gyermek, hogy lehet vele együtt dolgozni, hogy sikerei vannak, hogy egyre ügyesebb, önállóbb, és végül el lehetett hagyni 14 évesen a gyógyszert, amit kb. 4 éven át szedett változó adagban, sok-sok kontrollal. Félévente írtam az állapot jelentést a gyermekneurológusnak. Részletes év végi bizonyítványt, P-A-C felmérést vitt az anyuka a vizsgálatokra (Korábbi cikkemben bővebben írtam arról, hogy Mi az a P-A-C.) Az anya mindig egyre boldogabban jött az eredményekkel, elmondta, hogy megnyugtatta őt az orvos, és valóban "jobban van" a gyermeke. Csak a kezelés legvégén mondta el a nagymama és az anyuka, hogy nem hittek eleinte nekem, de elfogadták, hogy többet tudok erről, és belementek. Az is kiderült a családlátogatásaim során, hogy bizony otthon is van probléma, bár eleinte ezt mélyen titkolni akarták, mert saját nevelési kudarcuknak tartották. Végül fiatalként képes volt egy foglalkoztató munkahelyen dolgozni, mert a hiperaktivitása a kezelés hatására rendeződött.
Sajnos, volt olyan is, hogy nem sikerült megbeszélni a szülőkkel, minden küzdelmem ellenére kitartottak amellett, hogy diétával, egyéb módon megoldják a „bajt”. Kemény évekbe került, mire végül is elkezdték a gyógyszer szedését. Kénytelenek voltak belátni, hogy a családi életük került már veszélybe, és valójában emiatt kezdték el a gyógyszer szedését, amely segített abban, hogy az ép testvérrel, apával ne legyen állandó küzdelem az életük, hiszen kezelhetőbbé vált otthon is a gyermek. Azt is elmondta az édesanya, hogy azért nem akarta a gyógyszert, mert akkor be kellett volna látnia, hogy a gyerekével újabb baj van, nem elég, hogy értelmi fogyatékos, még itt ez a másik „baj” is, és ezt nem akarta. Azt hitte, ha nem vesz róla tudomást, akkor is megoldódik majd valahogy ez a dolog, nélküle.
Mit tehet a nevelés-oktatás színterén egy gyógypedagógus?
Szerencsére sokat. A legfontosabb a szakmai tudás mellett, a fizikai körülmények kialakítása. Elszeparálható rész a teremben – még jobb, ha van egy kisebb terem közvetlen kapcsolatban a tanteremmel -, de legalább van egy védett sarok, fejlesztő játékok sokasága, és van segítség is asszisztens(ek) személyében.
Tudom, sok kolléga felsóhajt álomvilág, pedig valójában csakis így lehet a zökkenőmentes integrációt megoldani. Az elégtelen fizikai feltételek esetén túlságosan nagy erőfeszítésekre kényszerülhetnek a kollégák, és még így sem lesznek képesek saját lehetőségeiket túlhaladni. Azonban igen hamar megfáradnak, mindeközben még elégedetlenség is körül veszi a pedagógusokat a szülők, kollégák és önmaga részéről. Nagyon nagy felelősség van tehát a vezetőségen a körülmények megfelelő biztosítása érdekében.
Meg kell szervezni a napi-heti rendet, onnantól indítva, hogy hogyan van berendezve a tanterem. Nem szerencsés a soros elrendezés, inkább az "u" alak, vagy a félkörív, esetleg a "szigetes" elrendezés a megfelelő. Fontos, hogy tisztába legyünk azzal, hogy a figyelemzavarral küzdő gyermek nem feltétlenül fog forgolódni, de előfordulhat, hogy feláll az órán, hintázik a széken, lábát maga alá húzza, társaihoz hozzászól, elveszi a dolgait, stb. Tehát, a konfliktusokat meg kell előzni, és olyan módon kell megszervezni a napi életet, hogy a lehető legkisebb konfrontációs helyzet alakuljon ki a gyerekek között. Legyen elég fizikális helye, és társak is képesek legyenek tolerálni az adott szituációkat.
Sokat jelent, a megelőzés minden tekintetben. Amikor látjuk, hogy fáradni kezd a gyermek, akkor próbáljuk meg oldani a feszültéséget azzal, hogy megkönnyítjük a feladathelyzetet. Ha az óra lehetővé teszi mozgásos feladatot kap – szedje össze a könyveket, adogasson eszközöket, stb.-, vagy egyéni feladatot, amiben manuális munka van, képek kirakása, csoportosítás, vagy színezés, bármi, amit manuálisan kell végezni, viszonylag sok számára ismert monoton mozgás elemmel. Érdemes az órarendet is úgy kialakítani, hogy dupla órák és hosszabb szünetek legyenek, ez a foglalkoztató csoportban megfelelő keretet biztosít minden feladathoz, helyzethez. (A foglalkoztató csoport életéről egy korábbi cikkben írtam a Élet az összevont foglalkoztató csoportban címmel.)
Súlyosabb esetben érdemes a külön teremben, vagy egy elszigetelt részen biztosítani egy kis magányt, nyugalmat. Építőkockák, egyéb egyszerűbb manuális játékok szintén nyugtatóan hatnak, de vigyázzunk, ha dobálni fog, akkor nehogy kárt tegyen magában. Jó, ha puha, és gömbölyű és jól rögzített felültek vannak a közelében, és mindenképpen felügyeletet kell mellé biztosítani!
Szívesen használtam az Ayris mozgás terápiás eszközöket, a tölcsért, a nagy labdát. Nagyon jótékony volt a külön teremben klasszikus zene – Vivaldi, Beethoven, Csajkovszkij zenekari művei -, melyek mind-mind remek alap volt a ritmusos hintázáshoz pl. a labdán.
Nagyon sokat jelent a közösségi munka, melyet a figyelemzavaros gyerekek is előszeretettel végeznek. Ez azért is fontos, mert ők bizony teljeséggel tisztában vannak azzal, hogy nem könnyű velük együtt lenni. Azonban ők nem akarattal nem figyelnek, vagy éppen nem direkt „hisztiznek”, hanem mert éppen ebben az állapotban vannak. Mégis, ha azt érzik, hogy a közösség mindezek ellenére is szereti, hogy társuknak tekintik, hogy értékes tagja a közösségnek, az bizony nagyon sokat jelent a számukra, és valójában ez lenne a természetes.
Személyiségfejlesztés
Nagyon sokat jelent minden gyermeknek a személyiségfejlesztő játék. A játék a gyermekek természetes tevékenysége a megismerés folyamatában – és valójában egész életünkben - ugyanaz az élmény a vonzó: a szabad gondolkodás, a kötelezettség és kockázat mentesség, a való világtól való elrugaszkodás élménye.
Olyan őszinte megnyilvánulásokra ad lehetőséget a játék, olyan védett környezetben, amelyet a hétköznapokban sosem, vagy csak ritkán és csak pillanatokra élhet meg az ember. A gyermekeknél persze ez a "szellemi szabadság állapot" sokkal gyakrabban fordul elő, de csak amíg kicsik, mert, ahogy nőnek, úgy lesz egyre kevesebb az idő ezekre a tiszta, önfeledt időre.
Az irányított gyakorlatok – régebben hívtuk ezt didaktikus gyakorlatnak is, de kapott egy ideológiai felhangot, és elsősorban az oktató jellege dominált, így ma már ez a szóhasználat nem annyira kívánatos -, a fejlesztő célú játékok a módszerességük folytán didaktikus játékok, ezért nagyon fontos szerepük van az intézményi keretek között zajló nevelésben.
Egy nagyon jól használható személyiségfejlesztő játékot mutatok be. Valójában bármilyen életkorú csoporttal el lehet játszani. A legfontosabb, hogy olyan szavakkal vezessük a játékot, amelyet a gyerekek jól ismernek, illetve az adott csoporthoz illeszkedjen a kommunikáció. Fontos a nyugodt kellemes légkör megteremtése is, és a megfelelő idő, amely legalább 90 perc kell, hogy legyen egy fogyatékos csoportban, de bármilyen más csoportban is el kell a 90 perc, ha 15-20-an vannak.
Íme a játék leírása, melynek ihletője Dr. Dévai Margit pszichológus, akinél az önismereti tréningvezetést tanultam több, mint 8 éve. Az eredetei ötlet egy önmegfigyelés naplóba írása. Az alapötletre, a színek alapján való önjellemzésre építettem a gyakorlatot, melyet teljesen új alapokra helyeztem, más formában és csoportos gyakorlatnak dolgoztam át, elsősorban fogyatékos gyerekek számára. Többszöri és más önismereti csoportban is kipróbáltam és ezeknek a tapasztalatoknak az alapján nyerte el jelenlegi kidolgozottságát a gyakorlat, melyet most leírok.
Milyen színű vagy?
Idő: 90 perc
Eszköz: 10x10 cm-es színes lapok, lehetőleg 24 színű (vagy több), és minden színből minimum háromszor annyi, ahány fős a csoport és még 2 színkészlet a tanár/vezető számára, ragasztó gyurma, tábla, kréta, (filctoll)
Létszám: nincs korlátozás, de 25 fő feletti csoport esetében elképzelhető néhány lépés összevonása, hogy ne legyen túl hosszú, vagy unalmas a gyakorlat.
Szervezés: körben ülés széken – a szőnyegen való ülés csak ott alkalmazzuk, ahol ilyen helyzetben szoktak a gyerekek feladatot végezni, mert, ha megszokták azon a helyen a kötetlen, szabad játékot, nehezebb lesz a megfelelő figyelem és a jó hangulat együttes biztosítása -.
A gyakorlat menete: Vezessük fel a gyakorlatot néhány kedves szóval, mondattal: „Minden ember szereti a szép virágot. A virágok nagyon sokféle színűek lila, sárga, fehér, piros, stb.
- Életkornak megfelelően kisebbeknek mutathatunk virágos képeket hóvirág, nefelejcs, napraforgó, tulipán, stb. lehetőleg jó sokfélét, vagy kérdezzük meg, hogy milyen színű virágokat ismernek, esetleg kössük össze évszakokkal stb.
„Minden, ami a környezetünkben van színes, a színek nagyon fontosak az embereknek. Gondoltatok arra, hogy a színeknek jelentésük is van? Pl. az iskolai ünnepélyre, amikor felvesszük a fehér blúzt, és a kék, fekete nadrágot, akkor azt szoktuk mondani „ünnepi öltözékben vagyunk”, mert valamit ki akarunk emelni, a különlegességét akarjuk ezzel jelezni. Pl. az esküvői ruha színe még mindig fehér, stb."
- Életkortól függően megkérdezhetjük, milyen különleges élményre emlékeznek, ami valamilyen színnel is kapcsolatban van, esetleg utalhatunk egy közelmúltbeli élményre, ami akár az egyik csoporttag életében volt, vagy az egész csoport közösen élt meg, ünnepély, kirándulás, stb.
- Ez a felvezetési rész kb. 3-5 percig tartson. Majd térjünk át arra, hogy „Gondoltatok-e arra, hogy a színek is képesek beszélni és árulkodnak arról, aki kiválasztja őket? Sokat elmondanak arról, hogy éppen hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.”
- Ha még nincs meg a kellő hangulat, és szükségesnek érezzük, érzékeltessük további magyarázattal: „Van, amikor egy piros pulcsiban érzed magad jól, mert „olyan vidám vagy, jó kedved van”, és van, amikor csak egy sötétzöld pólót veszel fel, fekete nadrággal, mert egyáltalán nincs kedved semmihez.”
„Az a feladat most mindenki számára, hogy a középre elhelyezett szép színe lapokból válasszon ki egyet, azt, amelyik a legjobban illik hozzá, amelyik színre azt fogja mondani, igen én „kék” vagy „piros”, én olyan színű vagyok, mint ez a lap.”
- Fontos többféleképpen elmondani a feladatot a fogyatékos gyerekek esetében, mert nem biztos, hogy tudja melyik a „piros”, és fel kell oldani a gátlását, hogy bátran vegyen a papírok közül, mindegy, hogy meg tudja-e nevezni, a szín nevét vagy sem.
Majd amikor mindenki választott egy színes papírt, kérjük meg az egyik csapattagot, hogy mesélje el milyen színt választott, és miért. (Amikor elmondta, írjuk fel a táblára a nevét (rajzoljuk fel a jelét) és rögzítsünk mellé egy ugyanolyan színű lapot a saját készletünkből. Természetesen segítsünk a megfogalmazásban fogyatékos gyermekek esetében. Minden gyermeknél járjunk el hasonló módon - az asszisztens segíthet annak a rögzítésében, hogy ki miért választotta ezt a színt -, azonban midenképpen érdemes rögzíteni ki, hogyan jellemzi önmagát!)
- Variáció: Serdülők, felnőttek írják fel a lapra miért választották a színt. Olyan csoport esetében, ahol jól ismerik egymást, ne írják fel a nevüket, és egy kalapból kihúzva, felolvasás után ki kell találni, ki írta magáról azt a pár sort.
Ezek után kérdezzük meg a csoportot, hogy egyetértenek-e a társaik választásával, ők is így látják-e, hogy „Peti piros színű, Zsófi meg kék?” Kérjük meg, hogy akinek más a véleménye mondja el, és, ha szeretne, ajánlhat egy másik színt is a társainak. Válassza ki, és adja át neki, miközben elmondja, miért gondolja, hogy az a szín jobban illik a társának. Ezt a színt mi is jelöljük a táblán úgy, hogy ezt is az adott gyerek nevéhez tűzzük másodikként. Természetesen a megszólított személy akár el is utasíthatja az ajánlást, ha neki az nem tetszik, de el is fogadhatja azt.
Zárás: Amikor mindenki elmondta a véleményét adjunk visszajelzést a saját meglátásainkból is. (Különösen kedves tud lenni, ha a pedagógus is részt vesz a játékban és ő is végig csinálja ezt a feladatot.)
Meséljük a színek jelentéséről, olyan formában, hogy az érdekes legyen az adott csoport számára és vonjunk párhuzamot a saját meglátásaik és a társak véleménye között. Majd az életkornak és csoport összetételnek megfelelően jutalmazzuk, dicsérjük meg a csoport tagjait.
Adhatunk jutalmazásképpen egy szelet csokoládét, és mellé átadhatunk egy olyan színű lapot, amelyet ő választott magáról.
- A feladatot továbbvihetjük, ha készítünk egy tablót nevekkel, színekkel és a csoport terem falára tűzve látható marad.
A gyakorlat értéke:
A színek jelentését nem ismerő gyerekek csodálatos módon választják - szinte azt lehet mondani ösztönösen - a tökéletesen rájuk jellemző színeket. Pl. a hiperaktív gyerekek a pirosat, narancssárgát választották rendszeresen. Elmondják, hogy igen sokat kiabálnak, nyüzsögnek, stb., ezért választották ezt a szép, "erős" színt. Azonban volt olyan társuk, aki szeretett velük játszani, és ki akarta ezt fejezni, ezért adott egy zöld színt a "barátjának", és azt mondta ez akkor van, amikor együtt játszanak. Állami gondozott kisfiú fehéret választott mert úgy érezte, nincs neki színe, és azért választotta a fehéret, mert az mindegyikhez illik. Volt egy kedves melegszívű csendes, kissé "dundi" testalkatú fiúcska, ő barnát választott, mert ő "olyan színű, mint a maci". Egy autista kislány kék színt választott, és elmondta, hogy ő "hideg", azaz nehezen barátkozik. Ezt az egyik társa - az állami gondozott kisfiú nem nézte jó szemmel - és adott neki egy szép pirosat, mert lány, és azoknak szépeknek kell lenni, és ő szép, ezért legyen ő is piros! Elfogadta ezt a kislány, és olyan büszke volt rá, egész nap a kék-piros kártyáit nézegette és mosolygott, ami nála különösen ritka látvány volt!
A színekkel való közvetítés az érzelmek tompítását szolgálta, mint afféle nagyon érzékeny "vezetőközeg", amely hidat képez a két fél között, a szükségletek, érzések, kérések megfogalmazásához. Ezzel a "semlegesítő" eszközzel távolabb vihető a probléma, és mindenki objektívebben, "kivülről látja" önmagát és társait, amolyan "vizsgálati helyzetbe" kerülnek - nem tudatosan. Oldott barátságos légkörben pedig minden gyermek kinyílik és csodálatos önismeretről tesz tanubizonyságot a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermek is. Nagyon jó feszültség oldó hatása van, éppen ezért nagyon hatékony csapatépítő, közösségformáló!
Igen erős koncentrációt igényel, de mivel izgalmas, így fantasztikus módon leköti a hiperaktív gyermeket is. Lehetőség van így a társak mélyebb megismerésére, ezáltal a közösség befogadóvá válik az eddig "bajt", "problémát", nehézséget okozó gyermekkel szemben, aki megtapasztalhatja az elfogadást, szeretetet, és a lehetőséget, hogy a csoport értékes tagjává váljon.
Igen erős koncentrációt igényel, de mivel izgalmas, így fantasztikus módon leköti a hiperaktív gyermeket is. Lehetőség van így a társak mélyebb megismerésére, ezáltal a közösség befogadóvá válik az eddig "bajt", "problémát", nehézséget okozó gyermekkel szemben, aki megtapasztalhatja az elfogadást, szeretetet, és a lehetőséget, hogy a csoport értékes tagjává váljon.
- Ügyelni kell, hogy utána megfelelő lehetősége legyen a pihenésre mindenkinek, azonban a hiperaktív gyerek annyira fáradt lesz, hogy "túlpörög", tehát vagy zene, vagy valamilyen manuális levezető pihenési időt kell hagyni a számára, amíg visszarendeződik, "lecseng" az ingerületi terhelése az átlagos szintre.
A személyiségfejlesztés ennek a tablónak a segítségével egy másik játékos gyakorlat során folytatható, de arról majd egy következő alkalommal írok.
„Az elme és a kéz a legjobb szándék ellenére sem alkothat hajszálra azonos műveket, mert mi magunk sem vagyunk ugyanazok, mint akik az előző napon vagy akár az előző pillanatban voltunk.”
Stephen King
