A Down- szindrómás gyermek

Gyógypedagógiai kórtan alapján

A Down-szindróma, a gyógypedagógus által leggyakrabban látott olyan kromoszómamutáció, mely értelmi fogyatékossággal jár. Langdon Down írta le 1866-ban, innen származik elnevezése: Down-kór.

Az újabb kutatások, a kromoszóma vizsgálatok alapján a Down-kórosokat három nagy csoportra lehet osztani. Mindegyiknek közös jellemzője a 21. nagyságrendű kromoszóma triszómája (2 helyett 3 van), csak éppen a fölös kromoszóma elhelyezkedése más és más.

1. Tiszta triszóma: 21. kromoszómából jól láthatóan 3 darab van.
2. Transzlokációs triszóma: a fölös 21. kromoszóma valamely más kromoszómára tevődik át.
3. Mozaikosság: a szervezet sejtjeinek, szöveteinek kromoszómagarnitúrája nem azonos. Vannak 46-os szövetek, de van 47 kromoszómát tartalmazó szövet, szerv, vagy akár 45-öt tartalmazó is.
A tiszta triszóma gyakorisága közel 90%, míg a transzlokáció csupán 10%. A mozaikosság előfordulása 1% alatti.

A triszómát általában a germinális sejtek elöregedésével magyarázták, és az idősebb pároknál általában a tiszta triszóma fordult elő. Azt gondolták – ebből következően ¬-–, hogy a fiatal házaspárok esetében a transzlokációs forma a sajátos. Manapság ugyanannyi arányban van tiszta triszómás, mint transzlokációs utód a fiatal és az idősebb szülőknél egyaránt. Feltehető, hogy a környezetben felgyülemlett mutagén ágensek okozzák ezt. A környezet tisztaságának védelme első számú feladat a kromoszómamutációk csökkentése érdekében.

A Down-kór nem betegség, hanem irreverzibilis állapot.

Az orvosi társadalom megfogalmazása szerint, nem könnyű a Down-kór diagnosztizálása. Az európai gyermekgyógyászok az európai Down-kórosoknak vélt csecsemők 7%-ban téves diagnózist adnak. Pontos diagnózist a citogenetikai laboratóriumok adhatják meg.

Jellemző a sajátos fej-arcforma: microcephalia (kisméretű fej), mongoloid szemrés. idült kötőhártya- és szemhéjhurut, valamint gyakori a strabismus convergens (összetérő kancsalság). Catarakta stelláris (szürke hályog) alakul ki a 10. életév után. Az ajkak repedezettek, macroglossia (nagynyelvűség), lingua scrotalis (erősen barázdált nyelv) a 3. életév után jelentkezik. Szájukat nyitva tartják, a száj nyálkahártyája vöröses, sűrű nyálképződés nehezíti a szájüreg tisztulását. Gótikus szájpadjuk van. Lassú a fogzás és a fogváltás, kifejezetten fogszuvasodásra való hajlam, korai végleges fogvesztés figyelhető meg. 4 ujjas tenyér flexiós redő. A fülkagyló kicsi, számos gyermeknél, a fülkagylónál fejlődési rendellenesség található.

A megnagyobbodott garatmandula következtében vezetéses hallászavar jön létre, azonban a hallási funkció ebben az esetben normális. Hallásvizsgálatnál a Down-gyermekeknél az akusztikus ingereket átlagosan 30-40 dB-lel erősebben kell adni, mint a normális vizsgálati személyeknél. Ennek oka, hogy a hallási figyelmük rendkívül csekély, mely kihat a szellemi és beszédfejlődésre egyaránt.

Az arc „szél csípte”, a hűvöset nehezen tűrik. A fokozott környezet lehűlése miatt végtagjaik, arcuk, orruk, fülük lila lesz, ami a kapillárisok bénulását, és a vér szén-dioxiddal való telitettségét jelzi. Súlyosbítja a helyzetet, ha veleszületett szívhibája van és még nem esett át műtéten. 50%-uk szívfejlődési rendellenességgel születik.

Alacsonynövésűek, a combcsont fejének tengelye megközelíti a 90 fokot. Általános izomhipotónus jellemző. Születéskor, mint a „rongybáb”, tónustalan, később mozgásgyakorlással megszüntethető ez az állapot. Az ínszalagok és az izületek lazák, „törökülésben” szeretnek elhelyezkedni. Az izomhipotónusnak köszönhető a mély, rekedtes hangképzés. A hypotoniából (alacsony vérnyomás) következő csökkent mozgékonyság a Down-szindrómások alapvonása. Minél súlyosabb esetről van szó, annál nagyobb a hypotónia.

Jellemző az izom- és izületrendszer elégtelensége. Nem a motoros miaszténia (izomgyengeség) az oka annak, hogy az egyes folyamatok elsajátítása késik, hogy lelassul a beszéd fejlődése, és értelmi fogyatékosság jön létre, hanem az, hogy az életfolyamatok korai fokon rögződtek és a motoros miaszténia és az értelmi fogyatékosság egyszerre van jelen.

A középső csíralemezből származó szövetek gyengén fejlettsége következtében az immunapparátus csökkent működésű, ami miatt kifejezett a gyulladásos megbetegedésekre vonatkozó hajlamuk. (Télen a felső légutak, nyáron a béltraktus hurutja a gyakori.)

Stevenson a világ szülészeti intézményeiben 3 évig gyűjtötte az újszülöttek adatait, különös tekintettel a fejlődési rendellenességekre. Kiderült, hogy Ázsiában és Afrikába jóval kisebb a Down-kór előfordulása, mint Európában vagy Amerikában. Európában 500-700 szülésre jut egy Down-kóros gyermek. Hazai felmérések szerint évente 283 Down-kóros újszülöttel számolhatunk (150.000 szülést alapul véve).

Oster felmérése szerint 50 évvel ezelőtt igen sok Down-kóros újszülött és csecsemő halt meg. A halálokok elsősorban a szívfejlődési rendellenességek voltak. A prepubertás korban a tüdőtuberkulózis volt a vezető jelenség. Manapság a Down-kór halálozási körülményei megváltoztak, a különféle védőoltásokkal kiküszöbölhető lett több súlyos betegség, és a szívműtétekkel a keringésük kompenzálttá tehető. Azonban új halálokok jelentkeztek: leukémia, cukorbetegség, pszichózis, korai senium (öregedés).

Ami meghatározza a sorukat az az általános tünet, amely minden Down-kórosra jellemző: az értelmi fogyatékosság. Tanulásban akadályozott 5%-uk, az értelmileg akadályozott 75%-uk, súlyosan fogyatékos 20%-uk.

A központi idegrendszeren a makroszkopikus elváltozás nem jelentős, az agytörzs egészben kiesebb, a kisagy mérete feltűnően kicsi. Mikroszkóposan feltűnőek az elváltozások. A kisagy ingervezető sejtjei rendezetlenek, az agyi érhálózat fejletlen, az asszociácós és a projekciós pályák neutrinszáma kevesebb. A középidős (25-30 éves) Down-kóros agya elmeszesedik, nem csupán az erek falában, hanem az agy fehérállományában is mész rakódik le. Ennek velejáróra a korai, idő előtti megöregedés. Az elöregedés tünetéhez tartozik a szemlencsén lassan kialakuló szürke hályog, a bőr, a köröm tökéletlen szarusodása, a haj körülírt kihullása.

A belső elválasztású mirigyek funkciója csökkent értékű. A 20. életévet betöltött Down-fiúk összesen 4%-a gondolt nemi életre és onanizált. A Down-féfiak spermája termékenyítésre alkalmatlan. A leányok menarche-kora átlagosan 11,9 év. Teherbe eshetnek, és utóduk 50%-os valószínűséggel Down-kóros lesz. A lányok a kezdeményezők a nemi kapcsolatnak, míg a férfiak libidója csökkent és nem tudják megszervezni az udvarlást.

Molnár több mint 200, 20 éven felüli Down kóros, volt foglalkoztató intézetbeli növendéket keresett meg. Szülőktől megtudta, hogy az intézetből haza kerülve, a növendékek sajátos regresszió tüneteit mutatták. Mozgásuk beszűkült, érdeklődésük a zene hallgatására korlátozódott. Nappal üldögéltek, éjjel feküdtek, étvágyuk kitűnő volt, a többségük el is hízott. A megkérdezettek közül ketten végeztek termelőmunkát, segédmunkásként, felügyelet mellett.
Fontos megjegyezni, hogy ők egymást felismerik, kedveznek egymásnak, kivételeznek egymással, könnyebben szocializálódnak saját közösségükben.


Gyógypedagógiai pszichológia alapján

A Down-szindróma és a mongolizmus megjelölés egyaránt használatos a szakirodalomban. A legújabb irodalomban a mongolizmus kifejezést elvetik, nemcsak azért, mert faji diszkriminációra utal, hanem mert ténylegesen félrevezető.

A Down-szindrómások száma ingadozó, mégis általában növekvő tendenciát mutat. (Lásd a kórtani rész, a környezetszennyezésnél.) Az értelmi fogyatékosságok egyes csoportjai között a legjelentősebb előfordulásként 10-25%-kal az első helyen áll.

Az IQ átlagosan 25-49 között mozog, ezen belül az újabb vizsgálatok a korábbinál kifejezetten magasabb értékeket mutatnak. Az életkor növekedésével az IQ csökkenő tendenciát mutat, az érettségi kor azonban növekszik. A szociális quociens rendszerint átlagosan három évvel az intelligenciakor fölött van. A Down szindrómások 10%-a nem iskolázható be, a fennmaradók 25%-a enyhe értelmi fogyatékos (IQ 66 felett), 75%-a középsúlyos fogyatékos (IQ 60 alatt). A szakirodalomban utalás található arra, hogy verbális feladatokban rosszabb teljesítményt nyújtanak, mint más típusú oligofrén gyermekek.

A Down-szindórmás gyermekek szomatikus megjelenésükben testvéri módon, sőt szinte annál is jobban hasonlítanak egymásra. Kérdés, hogy találunk-e pszichésen is olyan sajátos, – intellektuális és karakterbeli – tulajdonságokat, amelyek őket egymáshoz hasonlóvá teszik?
Ahhoz, hogy a Down-szindrómások intelligencia sajátosságait megállapíthassuk, az egyes mentális funkciók milyenségét is meg kell vizsgálnunk, és össze kell hasonlítani egyéb értelmi fogyatékosokéval. Rajzvizsgálat alapján (200 Down és 600 egyéb típusú) feltűnő, jellegzetes különbségeket nem találtak, csupán finomabb eltéréseket.

Az érzelmi, akarati karakterjegyeket illetően sincs, egységes álláspont. A kutatók legnagyobb része szerint az emocionális vonásaik éppoly jellegzetesek, mint a fizikaiak, vagyis, az egyéb értelemi fogyatékosoktól személyiségükben is jól megkülönböztethetők. Több kutató beható vizsgálódása a nem Down-szindrómásokkal történő összehasonlítás után azt az eredményt kapta, hogy nincs lényegi különbség közöttük. Még a zenei érdeklődés esetében is csak néhány százalékkal volt jobb a ritmusérzékük a Down- szindrómásoknak.

Asperger és számos más pszichológus a hangulati és érzelmi életerős ingadozását, a derűs, extroveltált magatartást emelik ki. De megállapítják, hogy az érzelmi vezérlésű magatartás gyakran csap át rosszkedvűségbe, makacsságba és negatívizmusba.

Vannak olyan szakemberek, akik főként a negatívizmust, az összeférhetetlenséget és a makacsságot hangsúlyozzák. Wilken megállapította, hogy a Down gyerekek többnyire barátságosak, derűsek és jóindulatúak. Ha ezzel ellentétes magatartást tanúsítanak, annak az otthoni, a családi környezet az oka. Az önmaguk és mások ellen irányuló agresszió a helytelen nevelésre adott reakció. A többnyire vidám magatartást nem tekinthetjük kizárólag a szindróma sajátosságának, hanem a szülőknek és testvéreknek – akik éppen ezekkel a gyermekekkel szemben pozitív és szeretetteljes beállítottságúak –, adott válasz reakciójaként foghatjuk fel.

A szakirodalom eltérő véleménye nyílván abból származik, hogy a Down-szindrómások leírásánál általában nem csoportosítottak elég finoman intellektuális, karakterbeli és egyéb szempontok szerint.

A Gyógypedagógiai pszichológiai tanszék munkacsoportja 267 Down-szindrómás adataiból a következőket állapította meg:

• A gyermek értelmi színvonala legnagyobb részt a középsúlyos értelmi fogyatékosság fokán van (imbecilitás).
• Praktikus intelligenciájuk magasabb szintű, mint iskolai teljesítményük. Ezért iskolai teljesítményük alapján való megítélésük nem reális.
• Érzelmi megnyilvánulásaikban gazdagabbak, mint mentális képességeik terén. Általában jól kooperálnak, kisgyermekes affektív fokon a közösségbe beilleszthetők.
• Utánzóképességük és ritmusérzékük viszonylag szintén jó.
Mindezeket egybevetve a Down-szindrómás gyermekek fejlesztő foglalkoztatása korlátozottan ugyan, de mégis eredményes. A vizsgált gyermekek feladatvégzéshez, munkához való kapcsolata egy bizonyos fokig szintén fejleszthető.

Már kiskorban –3-6 év között – kezdhetők a nagyobb kilengésű (takarító) mozgások, majd a finomabb (törülgetés, hámozás) utánzása. 7-9 év között tudatosodnak ezek a mozgások, apróbb munkákat felszólításra elvégeznek, (behozzák a seprűt, kiviszik a szemetet). Tíz éven felül munkateljesítményük javul, ha a környezet rendszeresen és fokozatosan bevonja őket a házi munkába. Önálló munkára általában nem képesek, de egyszerűbb házimunka-részletet felügyelet alatt elvégeznek.

Ezek a vizsgálatok azt az általános tapasztalatot igazolták, hogy a Down-szindrómások munkateljesítménye csak házkörüli egyszerű tevékenységekre szorítkozik. Házi- és kézimunkára, esetleg kertészeti munkára betaníthatók, önálló életvezetésre azonban általában nem képesek.

Ebben is erősen befolyásolják őket érzelmi motívumok: lekicsinylő megjegyzésektől munkakedvük letörik, viselkedésük dacos, esetleg agresszív lesz. Ezért csak megfelelő, következetes neveléssel, dicsérettel lehet bennük kifejleszteni a munkakedvet. Mivel érzelmileg ragaszkodnak, ahhoz, aki szeretettel közeledik hozzájuk, annak szívesen engedelmeskednek. Azonban a következetes szabály-felállítás, annak betartása elengedhetetlen feltétele a szituációs helyzetek megértésének (utánzásának), melyhez társulnia kell a kölcsönös tiszteletnek, bizalomnak, és szeretetteljes légkörnek.

A gyógypedagógia alapján

Villinger-Mathis írja: 25 év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a Down-kórosok élete, lehetőségeik a társadalomba való beilleszkedésre, sikeres fejlődésük és főként pszichikus kiegyensúlyozottságuk rendkívül mértékben függ attól, hogy mennyire képesek gondolataikat, érzéseiket, kívánságaikat és szükségleteiket, örömüket, félelmeiket, az éhséget, a szomjúságot, a belegyezést és elutasítást, a szeretet, az ellenszenvet és kétségbeesést szavakkal kifejezni.

Ezért minden terápia, nevelési és szociális törekvés célja a beszéd fejlesztése. Minél jobban, azaz minél érthetőbben tudják magukat a Down-gyermekek kifejezni, annál könnyebb lesz az életük. Minél fejletlenebb viszont a beszéd: szegényes szókincs, érthetetlenség, a gondolkodási és kifejezőképesség fejletlensége, annál nehezebb lesz az élete, annál erősebb a pszichomotoros nyugtalanság, az izoláció, az agresszív és depresszív tendenciák.

Minden vizsgálatból kitűnik, hogy a Down-gyermekek beszédfejlődése a normális fejlődésűek csak kis szakaszáig jut el, és lassú léptekben halad előre. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a beszédfejlődés nagymértékben függ az intelligenciától.

Mindenki egyetért azzal, hogy a beszéd fejlődés szoros kapcsolatban van a motoros koordináció zavarával (mászás, ülés, megfogás, rágás,) összefügg az érzékelés és felfogóképesség fejlődésével és a szociális fejlettséggel.

A motorikának az emberiség korai történetétől kezdve jelentős szerepe volt a hangnyelv eredetében, fejlődésében. Ezért a mozgáskészség fejlesztése mindenféle beszédzavar esetében feltétlenül szükséges.

Tehát, ha a beszédfejlődés reményét nem akarjuk elveszíteni, a gyermeket két éves kora előtt meg kell tanítani ülni, állni és menni. Tapasztalataink szerint, ha ez nem következik be, fennáll annak a veszélye, hogy az addig használt gesztusok és primitív hang-megnyilvánulások rögzülnek. Tehát a gyermek fejlődése nemcsak az intelligenciától függ, hanem attól is, hogy a hozzátartozói milyen tájékozottak a fejlesztés lehetőségeit illetően.

Minél idősebb a gyermek annál több tudatosodik benne a beszéd és kifejezés nehézségeiből, annál könnyebben és gyorsabban kísérli meg „megkerülni” a nyelvet, azaz a „jelekhez” fordul.

Itt kell utalnunk arra a felismerésre, hogy a Down gyermekek ösztönei olymértékben uralják életüket, hogy akaratuk érvényesítésére való törekvésükben – a hozzátartozók számára már teljesen érthetetlen – ravaszkodást alakítanak ki. Ezt a környezet az intelligencia teljesítményeként értékeli, holott ez az ösztönökből és önfejűségből kialakult magatartás, amelyet elemezni, megérteni és megakadályozni kell.

A beszédnevelés egyik jellemző hibája, hogy pl. amikor az anya várja a „kérem” szót a gyermektől, addig a mama (bármilyen más közeli, távoli rokon, szomszéd) azonnal teljesíti a kívánságot. Súlyos hiba, mert minden gyermek, aki ilyen könnyen eléri célját, megjegyzi a siker receptjét és azt az élet minden területére átviszi, és mindig újból ki is próbálja.

Nyilvánvaló, hogy a pszichés tényezők hatását is számításba kell venni. A növekvő gyermek egyre világosabban látja a beszéd fontosságát. Ezzel magyarázható a Down-gyermekek beszédjének változatos szintje: bizonyos személyekkel jól kommunikálnak, másokkal egyáltalán nem hajlandók szóba állni.

A fejlődés az aláliától (beszédképtelenség) kezdve a pöszeségen keresztül a viszonylag jó beszédig vezet. Az agrammatizmus a legtöbb gyermeknél nem szűnik meg soha. A pszichés mutizmus (némaság) minden életkorban megfigyelhető. A sikerért vagy a sikertelenségért elsősorban az anya, és nagymértékben a közvetlen környezet a felelős. Rendkívül sajnálatos, hogy az érdekeltek nem mindig kapnak kellő tájékoztatást a beszédfejlesztés formáiról és módszereiről. A megnyugtató szavak „majd később fog beszélni” nemcsak helytelen, hanem a legnagyobb mértékben veszélyes is. Éppúgy hiba az is, hogy a hozzátartozókat meghagyjuk abban a nézetükben, hogy a gyermek meg fog tanulni beszélni, hiszen mindent megért.

A beszédmegértés és beszédképesség két külön dolog. Beszédmegértésük sokszor megdöbbentő, azonban érdeklődésük csak a szűk környezetre és kívánságaikra korlátozódik. A beszédmegértés magyarázata azokban a mély központi idegrendszeri rétegekben lokalizált, ahová például az effektív emlékezet (izomzat inger-válasz mozgásáért felelős) és a zenei-ritmikai érzék is tartozik. Tehát csak akkor elégedhetünk meg, ha viszonylag jó beszédkészség is társul a beszédmegértéshez. A szülők felvilágosítása azért kell, hogy mindent megtegyenek gyermekük aktív beszédének fejlesztése érdekében. A Down-gyermek nevelésében mindig a szeretetteljes következetesség elvének kell érvényesülnie.

Minél idősebb lesz a Down-ifjú, felnőtt, annál inkább csökken a beszédkontaktus. Egyre ritkábban akar megszólalni, inkább „saját nyelvét” használja, csak magával beszél.
A nyelvi izoláció össz-magatartásában érezteti hatását, egyre kevesebb személlyel, végül csak egyetlen személlyel lép kapcsolatba. A közlések számának csökkenése a tartalom elsivárosodását vonja maga után.

Az „izolációs mutizmus” első szakasza a beszédritmus zavara. Ez többnyire akkor lép fel, amikor a gyermek beszédkészsége a legoptimálisabb, amikor a kommunikáció eszközeként használja a beszédet, és élvezi. Arra törekszik, hogy minél többet mondjon, sokkal többet akar kifejezni, mint amennyire képes. Kezdetben kapkod, majd dadogás lesz viszonylag rövid időn belül. A gyermek attól fél, hogy nem tudja magát jól kifejezni, ezért összeszorítja a gégéjét. Erre a környezete többnyire helytelenül reagál, és ezzel a gyermeket egyre mélyebb „várakozási félelembe” taszítja.

A szülők rendszerint állandóan javítják, figyelmeztetik „mondd még egyszer, szebben” és ezzel az ellenkező hatást váltják ki. Megállapították azt is, hogy a Down-gyermekeknél a hallási figyelem sokkal gyengébb (lásd fentebb a kórtani résznél) más típusú értelmi fogyatékosoknál, ezzel magyarázható az időszakos bezárkózás. Egyszerűen „nem akar hallani” a gyermek.

Ismert és érdekes jelenség, hogy az agyi sérültek és a Down-gyermekek nagyon fogékonyak az ordenáré, obszcén szavak és szólamok iránt. Ez a mindennapi életben azt jelenti, hogy a Down-gyermekek ezeket a kifejezéseket már az első halláskor jobban megjegyzik és reprodukálják. A gyermek a szavak értelmét nem fogja fel, hanem csupán azt, hogy azzal sokkolni tudja a környezetét, ezért tudatosan és provokálóan használja őket, hogy bosszantsa vele környezetét.

Sok anya bizonygatja, hogy „az ő gyermeke” ilyen szavakat otthon sohasem hallott. Ez sok családban valóban így van, de már az egyszeri hallás is elegendő ahhoz, hogy a gyermek azokat ösztönszerűen megragadja és fegyverként, illetve zsarolásként használja.

Tapasztalataink szerint a gyermekeknek a töltelék és a divatszavakhoz erős affinitásuk van és azokat többnyire értelemszerűen, és ügyesen használják. Ez a sokkal fejlettebb és differenciáltabb beszédkészség látszatát kelti, mint amivel ténylegesen rendelkeznek. A szülők gyakran a durva szitkokat nyelvi agressziónak vélik, és, ha az kívülálló ellen irányul, nagyon kellemetlenül érinti őket. Erre az egyetlen helyes reakció a „nem tudomásul-vétel”, ha eleresztik a fülük mellett. Minél kisebb hatást ér el vele a gyermek annál csekélyebb az ösztönzés, hogy ezzel zsarolja a környezetét.

Természetesen tudjuk, milyen nehéz ilyen helyzetekben hallgatni és a büntetéstől eltekinteni. Feltétlenül szükséges, hogy a szülők és a hozzátartozók tájékozódjanak a beszédfejlődéről és a beszédzavarokról, valamint a terápiákról. Ez a legfontosabb az orvosi-pedagógiai-pszichológiai feladata a Down-szindrómás gyermekek gondozásában.

Minden szakirodalom hangsúlyozza korai terápia szükségességét, hiszen a pubertásig rendelkezésre álló időt intenzíven kell kihasználni. A pubertás után kb. a 14. életévtől a szókincs megreked, nem növekszik tovább.

Néhány korai fejlesztő eljárás

A masszázs látszik a legmegfelelőbbnek a csecsemőknek. Azonnal el kell kezdeni, amint az anya észreveszi, hogy a gyermek fejlődése esetleg, vagy biztosan rendellenes. A szájpadot, áll alatti területeket, az ajkakat és az arcot masszírozzák. Az állkapcsot óvatosan minden irányban masszírozzák. Az ajkakat össze kell szorítani, hogy a ne szokja meg a nyitott szájállást, és megtanulja az orrlégzést.

A gyermekek számára kellemes a masszázs, hatására többé vagy kevésbé hosszantartó gagyogási hangokat hallatnak. Ha ezeket az anya visszhangszerűen utánozza, a megerősítés újabb gagyogáshoz vezet. A masszázs a hypotóniás izomzatban funkciójavulást idézhet elő, mely részben megelőzi a későbbi pöszeséget. A folyamatot aktív gyakorlatok követik: a nyalás, szopás, rágás, fúvás, fonáció. Minden érzékelési terület átfogó, apró mozzanatokkal történő ingerlése elengedhetetlenül fontos a korai szakaszban.

A Rett perevenciós nevelés programja a következő területeket foglalja magában

1. táplálkozás (evés,ivás)
2. életfunkciók nevelése (toalet-tréning)
3. testápolás (öltözködés,vetkőzés)
4. mozgás, ügyesség
5. játék (érzékszervi és zenei nevelés)
6. beszéd (beszédmegértés és beszédképesség)
7. szociális nevelés (család, környezet, utca, közösség).

Az iskoláskor

Az iskoláskorú Down-gyermekek többségének az egész testre kiterjedően ügyetlen és kevéssé differenciált a mozgása. A finomabb koordinált mozgásokra képtelenek.
A kezek, ujjak ügyessége, mozgékonysága igen csekély. A rágás sokszor nehézséget jelent számukra, különböző artikulációs hibák észlelhető, a dadogás sem ritka. Egyeseknél a kedvezőtlen nevelés hatására kisebb-nagyobb mértékű beszédkedvetlenség áll fenn.

A gyerekek az egyszerű, konkrét felszólításokat megértik és teljesítik, és a gyakorlatok iránt rövid időre érdeklődésük felkelthető. A ritmikus mozgásoknak, és az utánzásos játékoknak bizonyos mértékben örülnek.

Az iskoláskorban a hangfejlesztés elsőrendű feladata a légzés javítása és a beszédszervek mozgás és koordinációs képességének a megemelése. A beszédmotorika és az egész test általános és speciális mozgásfejlesztésével érhető el.

A beszéd számukra még nem szociális tevékenység, a megnevezés képessége fejletlen, kezdetleges. A gyermekeknek át kell élniük a szavak és a dolgok közötti összefüggést, fel kell ismerniük, hogy a szó fejezi ki, amit különben a gesztusok hordoznak. A meséket, egyszerű történeteket megértik, de a cselekvést szavakkal alig lépesek elmondani, még ha már jól is beszélnek. Inkább eljátsszák a hallottakat. Meglepően jó gesztusokkal jellemzik a személyeket és azok élményeit, tetteit pontosan be is mutatják, ami arra utal, hogy nem annyira a megértés, hanem inkább a verbális kifejezőképességük hiányzik.

A lehetőségek köre nagyon széles az írás képtelenségétől az egyszerűbb önálló fogalmazványokig, az olvasásképtelenségtől a lassú, de mégis folyékony olvasásig terjed. A számolás területén azonban – szinte egységesen a Down-szindrómás gyermekeknél – csekély eredmények várhatóak.

A beszédfejlesztést nem szabad kizárólag a logopédusra, az óvónőre és a tanárokra bízni és várni, amíg ők elvégzik a munkát. A szakember csak irányvonalakat és gyógypedagógiai tanácsokat tud adni. A logopédiai munka nagy része a családtagokra hárul, kiknek a nap minden órájában, gyakorlatilag állandóan fejleszteni kell a beszédet. A gyermek a beszédben is, mint az életének minden más területén, mindig a legcsekélyebb ellenállás irányába halad és ezt az utat ösztönös biztonsággal meg is találja.

Ezért következetesen arra kell törekedni, hogy a gyermek képességei és a vele szemben támasztott követelmények mindig megfeleljenek egymásnak.

Az orvosi ellátás pedig mindig is külön probléma a Down-szindrómás gyermekek esetében. Ezért fontos lehetőség a DOWN Alapítvány Down Egészségcentruma, ahol az értelmi fogyatékos személyek komplex orvosi ellátása zajlik. Különösen fontos lehetőség a már felnőtt korba lépő Down -szindrómás fiatalok és szülei számára.

Mégis minden nehézség ellenére határtalan kedvességük, önzetlen szeretet adási és kapási képességük az együtt eltöltött mindennapok során megsokszorozza a velük foglalkozók erejét. Az Ő csodájuk az, ami szinten minden Down-szindrómás legfőbb "jegye", a boldog, békés mosoly, mely szinte sosem hervad le arcukról, és amely mások arcára is önkéntelenül "átköltözik" . 

Talán ekkor válik érthetővé azok számára, akik a közelükben élnek, hogy ez maga a "szívvel való látás",  és amelyért mi csak hálásak lehetünk nekik!

"A mosoly olyan, mint egy bátorító, gyöngéd ölelés, mellyel élni segítjük egymást."

Simon András

Tanárok egymás között

A XVI. kerület Lemhényi Dezső Magyar-Angol Két tanítási nyelvű Általános Iskola igazgatója Dr. Hoffmann Károlyné egy különlegesen jó tanár és igazgató lehet.

Az iskola honlapjának kezdő oldalán olvashatjuk az igazgató asszony köszöntését, melyből az iskolában uralkodó szellemiségről is képet kapunk: „Az iskolánk küldetése, hogy olyan humánus környezetet biztosítson, ahol a gyerek tiszteletet és odafigyelést kap. Lehetősége nyílik, hogy kibontakoztathassa tehetségét, leküzdhesse hátrányait, gátlásait és fel tudjon készülni az élethosszig tartó tanulásra. Problémái megoldására mindig találjon valakit, akihez bizalommal fordulhat. Így megvan rá az esély, hogy a gyermekből boldog felnőtt válik, s mindig büszke lesz arra, hogy iskolánk tanulója volt.”

Nos, nem csak az iskola mindennapjai a bizonyíték rá, hogy fenti idézet nem csak szavak. Ezen kívül még valami. A nyitottság az, és ez az ami a legértékesebb, és az a gondoskodás, amivel az iskola tanulóiért úgy vállal felelősséget, hogy fontos számára a tanulókkal foglalkozó pedagógusok és a szülők lelki egészsége, és tesz is érte.

Hogy milyen hatást érhet el egy tréning a szülők számára, erről írtam a Konfliktuskezelés szülőknek című írásomban: http://oriasveszely.blogspot.com/2010/12/konfliktuskezeles-szuloknek.html

Ugyanezen a napon tartottunk egy másik mini tréninget a kollégák számára is. Nagyon izgalmas volt számunkra, hogy most egy közösségbe tartozó kollégáknak tartjuk ezt a 3 órás tréninget. A téma a kommunikáció hatékonysága és meggyőzési stratégia vizsgálata, az egyéni stílus megtapasztalása volt.

A bemelegítő gyakorlat az egyik legkedvesebb gyakorlatom, mert végtelenül egyszerű, mégis nagyon kifejezi az egyéniséget, hamar összekapcsolja az egymás számára ismeretlen embereket is. Igaz itt egy tantestületi közösség kis részével találkoztunk (10 kolléga volt velünk), de természetesen ilyen szinten önmagukról a hétköznapok során sosem beszélgettek így egymással. A virágok rajza egy szép zöld kartonra került, virágoskert, melyben minden virág egyedi és különleges.

A tréningvezetőnek sok információt adnak a rajzok. Pl. a papírlap kihasználása, a rajz mérete, a színek, a formák, a kitöltés, a részletesség mind-mind információ az aktuális lelki állapotról a helyzethez való alkalmazkodás szintéjről, az önfeltárás képességéről. Maga a választott virág fajtája a tartalmi üzenet, amely már utalni enged a személyiség főbb vonásaira, valamint az önbizalomról. Lényeges még az is, hogy van-e rajta szöveg, mennyire törekszik arra, hogy a közölni kívánt gondolatot egyértelműen, pontosan lehessen érteni. No és végül a szóbeli magyarázat, arra nézve, hogy pontosan miért is ezt a virágot választotta.

A bemelegítő és az ismerkedést szolgáló feladat után egy olyan mozgásos feladat volt, amely egy iskolai környezetben igen gyakran előforduló szituáció megértését segítette. A befogadás és kitaszítás érzetét szemléltettük, a csoporton belül a közösségi érzés, illetve csoporton kívül a kitaszítottság érzését élték meg a kollégák. A körön belülre bejutás a cél, azoknak, akik a körön kívül vannak, míg a körben állóknak annak megakadályozása a feladatuk.

Nagyon érdekes volt ismét megtapasztalni, hogy ennél a gyakorlatnál az első reakció szinte azonnal a testi erő bevetése némán, szavak nélkül. Néhány kudarc után persze hamar megfordítják a stratégiát, és jön a „vesztegetés” módszere a csodás jutalmak ígérete, majd az újabb kudarcok után, és csakis ezután következik annak kipróbálása, hogy kérjenek a társuktól. És a kérés megnyitja a kapukat és máris bejutnak a körbe. Ennek fordítottja a kijutás a körből. Könnyű így, ha már felfedeztük a kérés módszerét, de mivel sosem lehet tudni, hátha mégis betartanak nekünk, így megint csak valami erő alkalmazása és fondorlat a stratégia. Aztán amikor megérezzük a másikban rejlő eltökéltség mértékét, vagy megértjük annak sratégiáját, akkor újabb váltás, és a kérdezés, kérés módszerével végül is sikerrel járunk.

Hogy mi ebben a fantasztikus, és miért nem banális kis gyakorlatocska? Hatalmas ereje van annak a fél percnek is, amikor kiszolgáltatva a többség kényének, kedvének, azon próbálkozunk, hogy megoldjuk a feladatot és bekerüljünk a többiek táborába, ne legyünk kívülállók, ne vonjuk magunkra a figyelmet, csak egy egyszerű tagja legyünk a közösségnek.

A kollégák megértették, hogy a gyerekek hasonló élményt élnek meg, amikor valaki bekerül egy már kialakult közösségbe, pl. új tanuló érkezik 5. osztályba, a már 4 éve együtt tanuló, vagy akár óvódás kortól együtt növő csoport tagjai közé. És hasonlót él meg, amikor kiszakad, elhagyja a közösséget, amikor ki lép a „körből”. A közösségnek is nagy élmény volt látni az egyén próbálkozását, élvezni a csoport adta erőt. Az irányítás, a hatalom érzete igenis belopódzik, és kisebb-nagyobb időhúzásra, provokációra, kisebb-nagyobb betartásra bátorírtja az egyént, amikor egy csoport tagjaként „eltűnhet” a tömegben.

Fontos gyakorlat volt, mert kiderült, hogy éppen érkezik egy gyermek egy kialakult közösségbe, és a megélt helyzetnek megfelelően, már megelőzheti a kirekesztés élményét, és elősegítheti a befogadás folyamatát ismerkedést segítő gyakorlatokkal, akár egy „virágoskert építésével”.

Ezután szerepjátékokat játszottak a résztvevők, amelyekben családi és munkahelyi konfliktusok adták az alap szituációt. Egymás között választottak szereplőtársakat, ahogy a szituáció megkívánta. Az egyik igen izgalmas szituációs gyakorlatban egy tanárra tesznek panaszt a diákok a vezetőnél. Rendkívül izgalmas megfigyelni az egyéni konfliktuskezelési stratégiák felszínre kerülését, és az általa kiváltott, fokozott, vagy éppen megoldott szituációs helyzeteket, illetve annak alakulását. A saját élmény meghatározó erejét, a prejudikálást, az előítéletek létezését élték meg önmagukban a kollégák, úgy, hogy erre korábban sosem gondoltak, nem hitték, hogy létezik náluk is, illetve ezt hitték természetesnek.

A legtöbbet ilyenkor az jelenti, hogy jó alaposan átbeszéljük ki miért döntött így, ki milyen stratégiát miért választott, miért tette azt, ahogy tett. Nagyon tanulságos mindenki számára, ahogyan láthatóvá válik mindkét fél gondolkodása, az a folyamat, ahogy értelmezzük a másik reakcióját, és válaszolunk rá. Ritkán, végtelenül ritkán kérdezünk, mint, ahogy az első gyakorlatban is. Azonnal megoldást találunk ki, mert azt hisszük, hogy a másik is azt hiszi, amit mi, és nem is próbálkozunk a másik mélyebb megértésével. És persze támadásnak véljük a felénk irányuló negatív jelzéseket, nagyon nehezen tudjuk azokat személyeskedés nélkül kezelni. Nem, vagy nagyon ritkán élünk azzal a lehetőséggel, hogy megpróbáljuk megérteni miért is azt gondolják – nem feltétlenül rólunk -, amit gondolnak, mert annyira erősen sértve érezzük magunkat, hogy csakis arra koncentráljunk, hogy hárítsunk és visszatámadjunk.
„Ne hagyd magad, gyengének fogsz látszani!”, ismerős ez a mondat azt hiszem sokunknak. Jól látható, hogy nem mindegy milyen konfliktuskezelési módszert tanítunk gyermekeinknek. Felnőtt korban már nem könnyű kialakult személyiségként belátni a stratégiánk fogyatékosságát, főképpen, ha megfelelő ideológiát alkotunk önigazolásként. A tréning azonban mindezeket a berögzült szokásokat láttatja a visszacsatolások, a reakciók által - mindezt védett, következmények nélküli környezetben -.

A másik ember számára negatív helyzetet teremtő szituáció megélése olyan élmény, amely nem ad alkalmat az önigazolásra, mást kell kitalálni. Rájövünk, hogy valójában nincs más, mint az önismeret, önmagunk elemzése. A fejlődéshez elengedhetetlen az őszinteség, és annak belátása, hogy van ok-okozati összefüggés a saját kommunikációnk és a másikban kiváltott negatív vagy pozitív érzések között.

Az első lépés, hogy kellő érzelmi távolságra kerüljünk a konfliktustól, és így megfelelő teret kapjunk a helyzet optimálisabb átgondolására, ezáltal sokkal jobb megoldási alternatívák jutnak majd az eszünkbe.

Gyakran a másikat hibáztatjuk, hogy rosszkedvük, ingerültségük szinte ragad ránk, „amilyen a mosdó, olyan a törölköző” – mondjuk ilyenkor. Pedig ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy belőlünk hiányzik a megfelelően erős „érzelmi védőháló”, amivel mások hangulataitól meg tudnánk óvni magunkat. Hiszen azért, mert a másiknak rossz napja van, nem szükségszerű, hogy nekünk is az legyen!

Könnyű ezt mondani? Megcsinálni is, úgy hívják asszertív magatartás, együttműködő kommunikáció.

Az együttműködő kommunikáció modell négy elemét ki lehet úgy is fejezni, hogy eközben egy szót sem ejtünk ki a szánkon. A módszer lényege a négy alkotórész tudatosításában áll, azaz legyünk képesek:

• Ítélkezés nélkül figyelni
• Az érzelmek azonosítására és kifejezésére
• Szükségleteink tudatosítására
• Kérések megfogalmazására

Az asszertív viselkedés az arany középút a behódoló, alárendelt (szubmisszív) magatartásforma és a fenyegető (agresszív) magatartásforma között.

Az asszertív személyiség tudja, hogy mit akar, és tisztában van a másik igényeivel is. Ennek alapján jogos az önbizalma és ezt bizonyítja magabiztos fellépése is. Mindenki szeret a magabiztos emberek társaságában lenni, mert a kiegyensúlyozott emberek pozitív énképe mások számára is pozitív kisugárzást ad.

A magabiztos fellépés alapja az önbecsülés, amely jótékonyan hat az önbizalmunkra, ezen keresztül a viselkedésünkre. Viselkedésünkből a kommunikáció az, amelyen keresztül le tudjuk mérni hatékonyságunkat, azaz, hogy elérjük-e célunkat. Az asszertív emberre az jellemző, hogy környezetével összhangban, együttműködően igyekszik elérni céljait. Ehhez szükséges a kommunikáció során a partneri viszony megtartása, és a kommunikációs folyamat ellenőrzése. Fontos ellenőrizni, hogy tényleg a másik is azt érti-e adott fogalom, vagy szó alatt, amit mi. Néha egy ilyen banális „nem azonos fogalomértés, használat” miatt robbannak ki a veszekedések, ami verbális agresszió, és igazából senkinek sem használ! Így érdemes ilyenkor azonnal a fentebb írt „check listát” elővenni jó emlékezetünkből.

Nagyon jó volt látni, ahogy a kollégák együtt voltak, közös emlékeikre építettek, jókat nevettek. Különös szerepben látták egymást, nem tanárok voltak, hanem játszótársak, akik szórakozva ismerték meg önmagukat és egymást.

A visszajelzéseik is igazolták azt a hangulatot, amit 3 órán át élveztünk valahányan. Így írtak azokról az „Ajándékokról”, amelyeket a tréningen kaptak.

• „Szeretetet, kedvességet, meghallgatást és új információkat kaptam. Máskor is szívesen részt vennék ilyen tréningen, mert ez nem csak hasznos, hanem remek kikapcsolódás, és ez utóbbi is egy ajándék. Több időt is tudnék ezzel foglalkozni.”
• „Új ötletek az osztályban lévő problémák megoldására. Emlékeztetett arra, hogy az órán és az óra előtt kell kis mozgás, játék a gyerekeknek. Oldal Andrea”
• „Elvarázsoltság. Kilépés a hétköznapokból. Csoki-boldogsághormon.”
• „A tréningvezetők meggyőződése, hogy szép szóval, szeretettel el lehet a konfliktusokat simítani. A türelem, a nyugodt légkör, amelyben, ebben a 3 órában részesültünk. Czigány Béláné”
• „Ötletek az osztályfőnöki órára, pl. az új tanulók befogadására. Nyitottság az új dolgokra. Játékosság, elégedettség. Arany Ildikó”
  „Türelem, empátia, figyelem, megerősítés, nyitottság, ötletesség.”
• „Megerősítés, elégedettség, öröm, jó volt veletek. Kőmíves Józsefné”
• „Jó hangulat. Közelebb kerültem a kollégáimhoz, 1-2 konkrét ötletet is kaptam a konfliktusokhoz, de bevallom, hogy sokkal többre számítottam, „egy csoda megoldásra”. Cseve István”
• „Türelem, nyugalom, megerősítés, ötletesség, jó hangulat, kikapcsolódás.”
  

Egy későbbi visszajelzést – a tréning után 2 héttel - is kaptunk, miszerint a kollégáknak észrevehetően bensőségesebb lett a kapcsolatuk egymással, szívesen emlékeznek egy-egy humoros jelenetre. Felszabadultabbak és az ötleteket is kipróbálták és működtek, és azóta saját próbálkozásaik is vannak. Viszont az igényt is megfogalmazták: szükség lenne több tréningre. Rajtunk nem fog múlni!

"Ne vádold a világot, tedd jobbá! Hogyan? Minden percben jobbá téve önmagadat!"

Sri Chinmoy

Konfliktuskezelés szülőknek

A XVI. kerületben, a Lemhényi Dezső Általános Iskolában tartottunk két mini térninget. Egyet a kollégáknak és egyet a szülőnek a kerületi kulturális és sport bizottság támogatásával. Most a szülők tréningjéről írok.

A kérésünk csak annyi volt, 15-16 főnél ne legyenek többen. Nem voltak, 6 szülő jött el. Szinte semmit nem tudtak arról, hogy mi lesz, mivel majd mindenkit személyesen kért meg arra a gyermeke osztályfőnöke, hogy jöjjön el, hát eljöttek. A csodálatos az volt, hogy két férfi is volt közöttünk, nagyon nagy értékként éltük meg!

A bemutatkozáskor elmondtuk, hogy van egy 30 órás akkreditált pedagógus továbbképzésünk a konfliktuskezelés-megelőzés érdekében. A programunk neve „Párbeszéd szívtől szívig” - az együttműködő kommunikáció, amely önismereti tréning. Ketten alkottuk meg a programot barátnőmmel, trénertársammal, aki evangélikus lelkész, és mentálhigiéniás szakember, és én, mint gyógypedagógus, és önismereti tréningvezető. Felvetődött a továbbképzésen a kollégák között, hogy a szülőknek is hasznos lenne a tréning. Már volt a nyáron mini tréningünk, ahol különféle emberek jöhettek el, akiknek kommunikációval, konfliktuskezeléssel, önismerettel volt problémájuk, vagy csak megerősítésre vágytak. Itt a szülők nagyon jól érezték magukat, és hasznosnak tartották ezt az alkalmat, így tehát nagy örömmel jöttünk most el, más szülők körébe.

A szülők a kezdeti bemutatkozást jól fogadták, mindenki lerajzolta a gyermekét is, szerettük volna őket is „behozni” a csoportba. Aztán a „hirdetésként” megfogalmazott bemutatkozás nagyon jól oldotta, vidámmá tette a hangulatot. Tettem bele egy csavart, hogy érdekesebb legyen, összeszedtem a „hirdetéseket”, és megtippelték, hogy ki lehet a sorok írója.

Némi átvezetés után, megfigyelési szempontok adásával, különféle szülő-gyermek, szülő-szülő konfliktusok szerepjátéka következett. Nagyon érdekes volt, ahogyan a szülők belehelyezkedtek a különféle a szerepekbe. Az izgalmas az volt, hogy szerepcsere volt minden esetben azonnal. Azaz egymásután 2-féle megoldást láthattunk, anélkül, hogy a jeleneteket előre kidolgozhatták volna. Minden páros előadását azonnal megbeszéltük, hiszen nem lehetett volna fejben tartani az élményeket, az érzésekre meg nem emlékezett volna később vissza pontosan senki sem. Nagyon örültek, hogy igen komoly erőfeszítéseiket egy kis csokoládéval honoráltuk, és azonnal mosoly is csalt mindenki arcára.

A feladatok utáni megbeszélés adja mindenkor a legnagyobb értéket, így volt ez most is. Hihetetlen élmény volt látni, hallani a szülőket, ahogy apró lépésekben kitárulkoznak. Ahogy saját élményeik elmondásával rádöbbennek az eddigi kommunikációjukban lavinát elindító negatív szavakra. Szinte látható volt, amikor a szó kimondásával együtt értette meg mit indít el ezzel a másikban! Csodálatos volt megélni, ahogyan a saját szülői gyakorlatukon elgondolkoztak, mert a szerepcserével lehetőségük volt a másik bőrébe belebújni. Annak a bőrébe, akit az előbb a maga teljes meggyőződésével utasított, fegyelmezett, konfrontálódott. Most átélte a másik megoldását, hitét, meggyőződését, ami néha meglepetést okozott. Nem gondolta volna, hogy lehet máshogyan, és saját reagálásán is meglepődött.

Ezek után egy fontos momentumhoz érkeztünk. A szeretet 5 nyelvéről beszéltünk. Garry Chapman szerint, minden értetlenség abból fakad, hogy nem találunk rá a partnerünk, társunk szeretetnyelvére. Ebben a helyzetben fordulhat elő, hogy gyengédségre vágyunk, de folyamatosan falakba ütközünk, és emiatt időnként a fantáziánkhoz menekülünk. A szerelemérzet múlandó, így a maradandósága iránti vágyunk is csak illúzió. Ugyanakkor, ha folyton fűtene minket, legalapvetőbb feladataink elvégzése is nehézségbe ütközne, mivel világunk teljesen beszűkülne arra a személyre, akit olyan mélyen szeretünk. Miután a szerelem lecsitul, felszínre törnek az egyéni vágyak, jönnek a viták, szaporodnak a kérdőjelek. Ilyenkor jogunkban áll dönteni, feladjuk-e a kapcsolatot, és máshol próbáljuk feltölteni a „szeretettankunkat”, vagy megdolgozunk a másik szeretetéért.

A szeretett 5 nyelve: az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a testi érintés. Trénertársam hozzáadott még egy fontos dolgot, a csendet.

Dobtak a szülők egy kockával, amelynek a 6 oldalán a szeretet nyelve szerepelt. Reklámszlogent írtak hozzá, a szülők csoportokban, hogy miért lenne szüksége az embereknek egy-egy olyan nyelvre, amely egy nagyon fontos szeretetszükségletet elégít ki. Remek reklámüzeneteket alkotott minden páros és nagyon örültek a csoki jutalomnak is természetesen!

Ezután megkérdeztük, nekik személyesen melyik szeretetnyelvre lenne a legnagyobb szükségük. És ekkor hihetetlen mélységeket éltünk meg. Majd mindenki elmondta a minőségi időt, volt, aki megoldásig eljutott szükségletinek megfogalmazása közben. A nők számára az elismerő szavak hiányoztak a leginkább, és hatalmas fájdalmak szakadtak ki, könnyek csordultak. Megfogalmazták legnagyobb bánatukat. Kiderült, hogy többeknek évek óta hordozott súlyos lelki terheik vannak, szeretnének megszabadulni, de eddig nem kaptak segítséget, nem tudták, hogy hogyan kezeljék a helyzeteket. Hihetetlen volt megélni, ahogy azok a szülők, akik 2 órával ezelőtt nem ismerték egymást, elkezdtek egymással törődni, figyelni és együtt érezni.

Igyekeztünk mankókat, kapaszkodókat adni, a kiúthoz segítséget ajánlani, de mégis a legnagyobb segítség az volt, hogy beszélhettek problémáikról mások előtt, akik elfogadóak voltak velük szemben. Mindezt tettük 3 óra alatt, amely egyszerre csekély, és hatalmas idő.

Kedves gyakorlat átvezetésével a záró rész következett, ahol ezeket a visszajelzéseket adták a szülők:

• "Nagyon tetszett, elgondolkoztató volt, önismeretet gyakoroltam. A szeretet az egyik legfontosabb az ember életében.”
• "Érdekes volt, jó volt, tetszett, jönnék máskor is. Köszönöm!”
• „A szeretet a legjobb dolog a világon. Megerősítést kaptam, hogy szeretetet adni és kapni jó, én mindennap „gyakorlom”. Feltöltődtem, és nem bántam meg, hogy részt vettem ezen a tréningen. És köszönöm a sok csokit!”
• „Szeretetet, meghallgatást, kedvességet, új információkat kaptam. Máskor is szívesen részt vennék ilyen tréningen, mert ez nem csak hasznos, hanem remek kikapcsolódás is, és ez utóbbi is egy ajándék!”.
• "Jól esetett, köszönöm! Új információkat kaptam, részt vennék bárhol ilyen tréningen.”
• „Megerősítést kaptam, de maradtak kérdések benne, jó lenne megbeszélni. Pozitív élmény volt.”

„Ahogy a hideg szavak fagyossá teszik az embereket, a forró szavak megperzselik, a keserű szavak elkeserítik, a dühödt szavak feldühítik őket. A kedves szavaknak is megvan a maguk lelki hatása. S milyen nagyszerű hatás ez! Megnyugtatják, lecsillapítják és megvigasztalják a hallgató felet.”

Blaise Pascal

Ma már lehet autista a padtársam!

A cikk korábban a nol.hu blogján volt olvasható. 

Olvastam egy cikket a Népszabadság 2010.09.11-i számában Matalin Dórától, aminek a címe az volt, hogy „Lehet-e autista gyerek a padtársam?” 

A cikk felvezetésében említett "gyorsan növő fogyatékossági csoport"  megjelölést kissé sommásnak tartom. Gyógypedagógusként úgy vélem inkább arról van szó, hogy hogy autisták eddig is voltak, csak éppen a diagnosztizálásuk nem volt egyértelmű. Korábban az anyák nevelési hibájától kezdve számos elképzelés volt ennek a "furcsa viselkedési módnak" a magyarázatára, és csak nem régen tudjuk egyre jobban és korábban szűrni és diagnosztizálni tudományos módszerekkel az autisztikus képet mutató embereket. 

Ugyanakkor az értelmi fogyatékosok, vakok, siketek, mozgásfogyatékosok is közöttünk élnek régóta, de hogy mit tudunk rólunk, mennyit találkoztunk velük, az bizony a diagnózis korszerű felállításáról jóval messzebbre mutat. 

Sajnos Magyarországon nem igazán jól kivitelezett és kommunikált integráció, de legalább eljutottunk mára oda, hogy „láthatóvá váltak” a speciális nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok, de bőven nem azért, mert valami külső ok miatt többen lettek a fogyatékosok, és az autisták. 

Nem, csak egyszerűen láthatóvá váltak itthon is az értelmi fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd, látás, hallás, mozgás, hallássérült. Mert végre előjöhettek a zárt falak mögül, ők és a családjuk, emberi életet élhetnek, hiszen senkinek sincs oka a szégyenkezésre!

1992-ben voltam Tornanádaskán, a Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban. 

Tornanádaska  Speciális Iskola -  lakószoba

Megdöbbentő volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek! A tanár kollégák gyermekek iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag meg volt mindenük a gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban. A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult állapota szomorúsággal töltött el. 

A volt Hadik kastélyban lévő speciális iskola lakóotthon  közlekedője 

Csodálattal néztem azonban a tanárok kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten, ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai műhely is volt ott akkoriban a Tolnai-féle írás oktatás alkotóműhelye volt. 

Oktatás a tornanádaskai speciális iskolában 

Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy városi és kis faluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik ellenére is. Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre haza utaztak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a közeli iskolába járni. 

Egy nem látó, egy nem halló, vagy egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnal tűnik fel, hogy más, mint egy "normál ember". Sokan nem értik/ fogadják el éppen a külső jegyek hiánya miatt, hogy értelmileg fogyatékos,  és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy "fogyatékos" gyerek. A szégyen, ez az első, amivel megküzd a család. Így jól jöttek a kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya, apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a külvilág felé, és persze a társadalom többsége számára is (végül is ez volt a cél). Persze a mély-szegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a csoda, a luxus. 

És most itt vannak ezek a gyerekek közöttünk! Mára láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek, jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel, de fejleszthetőséggel! Azt mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetőek! Igen, ez így nagyon jó törekvés lenne, de kevés önmagában ez a "kívánság". (Most nem az oktatási körülményekről szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is...)

Hanem azt tartom fontosnak, amit leírt a cikk írója, hogy legalább elindult valami civil kezdeményezés! A rendhagyó osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát.  Az autisták világa az "Esőember" című film óta ismertebb lett. Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az órára. Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák meg. 

Volt egy mondat, ami igazán zavart: „Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”. 

Nevelni toleranciára?! Nevelés egyfajta program egy közösen elfogadott/meghatározott irány, cél elérése érdekében tartós viselkedésváltozás elérése. 

De vajon a tolerancia belenevelhető az emberbe?! 

Inkább képzéssel, személyiség fejlesztéssel lehet - és kell - elérni, hiszen  az érzelmi intelligencia (is) fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek, megerősödnek a célzott tréning eredményeképpen.  Ha tetszik, ha nem, az érzelmek kifejezése, értelmezése, az empatikus magatartás fejlesztése önálló feladat mára, mert a mai megváltozott környezetünkben igenis tanítani kell az empátiát, ha nem akarjuk, hogy teljesen tolerancia nélküli, önző világban éljünk. 

A Müncheni Ludwig-Maximiliens Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a tolerancia oktatásáról: 

A kompetenciák eredményes oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását. A tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:

• a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogása, 
• az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről, 
• a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása, 
• a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa, 
• olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén, 
• elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg, 
• a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”. 

Itt tehát a viselkedésváltozást biztosító nevelésről van szó, az életről, a napi gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Ezért is nagyon jó, hogy már van nálunk is ilyen kezdeményezés, és végre beszélhetünk arról is, hogy igen vannak, lesznek autista padtársak. 

Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. Ezért a képességeinek fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült. A munkába beillesztés és a továbbtanulás, szakképzés biztosítása szintén az integráció része lenne, de ebben is, bizony lenne - van mit tenni -, hogy valódi segítséget és ezzel esélyt kapjanak az integrálható állapotú fogyatékosok önmagukhoz mérten minél teljesebb, emberi élet érdekében!

De nem mindenki integrálható "csak úgy", hiszen az autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési, kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető legönállóbb emberi életért. 

Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy akár 5-10 perces "beszélgetés", és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is? 

Ilyen egyszerű lenne? 

Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?”  kérdésre adott válaszra: „Van.” 

Sokat kell tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében, hogy „de szemét!”, „most hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?”. Hanem legyen helyette az a fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban: „Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre a Te kék tolladat?”

Persze van rá megoldás: sok-sok empátia, együttműködő kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!  

A munkahelyi - és lakossági (szülői) - tréningjeink elégedettsége bizonyítja, hogy mennyire nagy szükség van az empátia ÚJRA megértésére. Végtelenül könnyen félreértjük egymást, és ehhez senkinek sem kell "másnak" lennie, pusztán arról van szó, hogy empátiát kellene tudnunk adni és kapni is, ítélkezések, elvárások, kinyilatkoztatások helyett! Ezt azonban tanulni kell, méghozzá először is önismerettel, hogy megértsük másokra hogyan hatunk és ők hogyan hatnak ránk és erre mi miért és hogyan reagálunk! 

Ez empátia adás-kapás nélkül nem megy - és ezt meg kell engednünk önmagunknak! -, mert ennek a kettőnek összhangban kell lennie egymással! Hiszen csak akkor leszünk képesek együttműködésre, melynek során saját igényünket kifejezzük és kiállunk a saját érdekünkért, ha előtte megértettük a másik szükségeltét és igényét, és ezután KÖZÖSEN kialakított megoldásunkat képesek leszünk elfogadni, azaz együttműködni! 

ALITERA önismeret fejlesztő programjának egyik fontos eleme

Ekkor értelemszerűen mindenki "nyertes", mert mindkettőnk számára előnyös a megállapodás - hiszen figyeltük és megértettük egymás -,  mert valójában mindkettőnknek egyformán fontosak vagyunk! És akkor ebből következik az, hogy az empátia "elnyomásával" valójában a másikat is értéktelenítjük - mert hogy így nekünk könnyebb? -, de itt az IS-en van a hangsúly, hogy vele magunkat is leértékeljük, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint számtalan - nem biztos, hogy tudatos - pótcselekvésünk. 

Azonban jobbá  tehetjük az életünket, ha az empátiás készségünk fejlesztéséhez mielőbb hozzá kezdünk! Az empátiás készségünk  alapvetően nem szakkönyvek segítéségével fejleszthető, hanem társas érintkezések során, melynek kockázatmentes fejlesztő terepe a tréning! 

Érdemes tehát keresni a önismereti/együttműködő kommunikáció tréning által nyújtott fejlődési lehetőségeket családoknak és magánembereknek éppen úgy, mint intézményeknek, vállalati közösségeknek! 

"Kérdezik: milyen európai értéket tartok kiemelkedőnek? A tapintatot nevezném annak. Ezt a szeretetnél kevésbé giccsesnek látom, magában foglalja a megfigyelést, az ismeretet, az empátiát, és azt az elvet, hogy ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. Lehetővé teszi az érdeklődést, de elhárítja a bizalmaskodást. 

Az együttéléshez leginkább tapintat kell, barátságnak, szerelemnek egyaránt meghosszabbítója, összetevője, fűszere, összefér a magánnyal is, de tekintettel van a másik emberre. Feltételezi az önuralmat, a civilizált családi hagyományt, magában foglalja a megértő intelligenciát, az életismeretet, a szív okosságát és a tapasztalaton nyugvó igazságosságot."  

Konrád György

Ma már lehet autista a padtársam!

A Népszabadság 2010. 09.11-i számában Matalin Dóra írásának címe volt pontosan az, hogy „Lehet-e autista gyerek a padtársam?”

A cikk felvezetésében említett gyorsan növő fogyatékossági csoportot nem tudom értelmezni, és mivel nem rendelkezem a szakirodalmi adatokkal, inkább nem érintem ezt a témát. Azonban arról mindenképpen érdemes szólni, hogy autisták eddig is voltak, és valahol tanultak, csakúgy, mint a más fogyatékosok, vakok, gyengén látók siketek, nagyothallók, mozgássérültek, értelmi fogyatékosok.

Valahol, és ez a lényeg, valahol. Most pedig itt vannak közöttünk és akár padtárs is lehet. Mind ez, csak azért, mert többen lettek autisták? Nos, sokkal valószínűbb, hogy a Magyarországon nem igazán jól kivitelezett és kommunikált integráció az egyik, és sokkal markánsabb magyarázat a tendenciára, hogy immár „láthatóvá váltak” a speciális nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok.

Igen láthatóvá váltak az értelmi fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd, látás, hallás, mozgás, hallássérült. Mert végre előjöhettek a zárt falak mögül ők és a családjuk, emberi életet élhetnek, hiszen senkinek sincs oka szégyenkeznie!

1992.-ben voltam Tornanádaskán, a Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban. 

Megdöbbentő volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek! 

Tornanádaska Hadik Kastély - Fogyatékos gyermekek otthona 

A tanár kollégák gyermekek iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag megvolt mindenük a gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban. A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult állapota szomorúsággal töltött el. 

Oktatás Tornanádaskán

Csodálattal néztem azonban a tanárok kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten, ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai műhely is volt ott akkoriban a Tolnai-féle írás oktatás alkotóműhelye volt. 

Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy városi és kis faluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik ellenére is. Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre haza is utazhattak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a közeli iskolába járni.

Szemléltetés és oktatás

Egy nem látó, egy nem halló, vagy egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnalira tűnik fel, hogy más, hogy fogyatékos. Sokan nem fogadják el éppen a külső jegyek hiánya miatt, és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy fogyatékos gyerek. Szégyen, ez az első, amivel megküzd a család. Így jól jöttek a kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya, apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a külvilág felé. Persze a mély-szegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a csoda, a luxus.

A lakótér Tornanádaskán 

És most itt vannak ezek a gyerekek közöttünk! Láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek, jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel. 

 Normalizációs elv

A Noramilzációs elv lényege, hogy nem lehet többféle bánásmód, csak egy: emberi bánásmód. (Ir. Flynn, R. J.–Nitsch, K. E. (eds): Normalization, social integration and community services. Baltimore, 1980)

Fontos normalizációs gondolat, a „legkevésbé korlátozó környezet”-et kell biztosítani a fogyatékos emberek számára.  

Ez az alapvető hozzáállás iránya minden fogyatékosság esetében: miszerint nem a fogyatékostól várjuk az alkalmazkodást, hanem szükségleteihez igazítjuk a környezetét – a teljes emberi élet spektrumában! -, hogy az a legkevésbé korlátozó legyen! Többek között az integráció biztosításával azok számára, akik integrálhatóak. 

És valóban együtt-nevelünk? 

Azt mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetők a fogyatékosok! Igen, ez így nagyon jó törekvés lenne, de kevés önmagában. (Most nem az oktatási körülményekről szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is.)

Azért tartom fontosnak, amit leírt a cikk írója, mert legalább elindult valami egy civil kezdeményezésre! 

A rendhagyó osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát.  Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az órára!

(Az ESŐEMBER színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével került színre 2010-ben, Kulka János főszereplésével, és óriási sikert aratott.)

Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák meg.

Volt egy mondat, ami igazán zavart: „Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”.

Nevelni toleranciára?! Nevelés egy program, egy felállított rendszer alkalmazása, jutalmazással, büntetéssel, célokkal, feladatokkal, elvárásokkal, követelményekkel, értékeléssel. De vajon a tolerancia belenevelhető az emberbe?! Inkább képzéssel, személyiség fejlesztéssel lehet elérni, mintsem jutalmazással, büntetéssel! Az érzelmi intelligencia fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek, megerősödnek.

A Müncheni Ludwig-Maximiliens Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a tolerancia oktatásáról:

A kompetenciák eredményes oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását. 

A tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:

• a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogásáról
• az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről
• a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása
• a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa
• olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén
• elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg
• a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”.

Itt tehát bőven nem nevelésről van szó, hanem életről, napi gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Természetesen nagyon jó, hogy van legalább ilyen kezdeményezés, hogy beszéljünk, arról igen vannak, lesznek autista padtársak.

Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. A képességeinek fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült.

Ez így persze túl szép lenne. Nem beszéltünk arról, hogy az autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési, kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető legönállóbb emberi életért.

Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy akár 5-10, és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is?

Ilyen egyszerű lenne?

Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?”  kérdésre adott válaszra: „Van.” 

Sokat kell tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében ne azt gondoljuk, hogy „de szemét!”, „most hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?” Hanem legyen helyette az a fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban: „Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre - amíg leírom a nevem - a Te kék tolladat? Visszaadom azonnal!"

Van rá megoldás, sok-sok empátia, együttműködő kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!

„Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. 

Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: “Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”

Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: “Tavasz van, és én nem láthatom.”