2010. január 17., vasárnap

Az együttműködés iskolája

„Párbeszéd szívtől szívig” ­– az együttműködő kommunikáció, önismereti tréning , 30 órás akkrediált pedagógus továbbképzés

A tréningprogram keretében a verbális konfliktusok megelőzéséhez és a már kialakult konfliktus moderálásához nyújtunk gyakorlati segítséget gyakorló tanárok számára.

Célunk az, hogy a diákok, a tanárok segítségével harmonikus személyiséggé váljanak, az iskolai életben és azon túl is, saját életútjuk során képesek legyenek tartalmas emberi kapcsolatok kialakítására és fenntartására, és emellett képesek legyenek az eredményes munkavégzésre is.

Mindezt azonban csak önmagukkal harmóniában lévő, kiegyensúlyozott személyiségű tanárok tudják biztosítani a tanulóknak. Különösen jelen körülmények között, amikor az integráció immár jelen van, és együttnevelhető a tanulásban akadályozott, érzékszervi fogyatékos, mozgáskorlátozott, beszédfogyatékos, roma, különféle nemzetiségű diák.

A programunkban egyedülálló a gyógypedagógiai modul, amely során sokkal közelebb kerülhetnek a pedagógusok a kommunikációs sajátosságok megértéséhez.

Mindehhez nélkülözhetetlen az együttműködés minden érintett részéről, melynek alapja a partneri viszonyon alapuló együttműködő kommunikáció, és erről szól a programunk.

Tervezett programunk a tanárok saját erősségeinek megmutatása mellett ad olyan eszközrendszert, amely segíti a további folyamatos önfejlődést, támogatást nyújt az ön-és társismerethez, megmutatja az együttműködő kommunikációs magatartás előnyét, és azt az eszköztárat, amelyet viták, konfliktusok rendezésében használhat eredményesen, a problémamegoldás előtérbe helyezésével. Az önismeret elősegítése érdekében több tesztet is kitöltenek a résztvevők, kiértékelésüket egyéni, zárt borítékban kapják meg.

A program modulrendszerben épül fel, kimondottan gyakorlatorientált. A változatos csoportbontás lehetőséget ad az együttműködési, kommunikációs képességek, készségek, az érzelmi intelligencia fejlesztésére. A gyakorlatok elemzése során kerül a feldolgozott elmélet tudati szintre és fogalmazódhatnak meg általánosan használható ismérvek.

A tréningen folyamatos a visszajelzések adása-kapása, amely állandó dinamikus csoportmunkát eredményez. A reflexiós levél megírása a záró feladat, a tanfolyamon tanultak alapján egy saját élmény leírása. A tanfolyamzáró értékelő lap kitöltése a legutolsó alkalommal történik, a tanúsítvány átadására is ekkor kerül sor.

A „Párbeszéd szívtől szívig” önismereti tréninget szeretettel ajánljuk pedagógusok számára, bármilyen korosztályú tanulókkal foglalkoznak is, bármilyen körülmények között oktatnak-nevelnek.

Alapítási és indítási engedély száma: OKM – 4/276/2009.
Felnőttképzési nyilvántartási szám: 00878-2009.


Jelentkezésüket várjuk az iroda@alitera.hu email címen!




2009. december 28., hétfő

Susan Boyle fogyatékos vagy énekesnő?


December 22-i Népszabadság Hírek rovatában volt egy MTI rövid bejegyzés: fogyatékosnak nevezte Susan Boyle skót énekesnőt egy új-zélandi műsorvezető.

Talán emlékszünk Britain's Got Talent angol tehetségkutató versenyen figyeltek fel gyönyörű hangjára. Az én emlékeim szerint háttér információt is kaptunk feltünése pillanatában, hogy Susan szülési sérült, magyarázva kissé furcsa, szokatlan megjelenését. Igazából nem is volt tovább lényeges ez az információ, mert a hangja, előadása, mindezt mellékes körülménnyé változtatta, az előadását csak még élménygazdagabbá tette különös, rendkívül érzékeny személye.

Ezért nem is értem miért hír az, hogy Susan Boyle fogyatékos?! Ki gondol Stevie Wonder esetében arra, hogy vak, azaz, hogy látássérült, netán fogyatékos? Vagy Andrea Bocelli-t hallgatva kinek jut eszébe, hogy nem lát, és sokáig folytathatnám sort csak hírességek esetében. Mozgássérült, hallássérült, látássérült, de beszédfogyatékost is ismerünk világhírességként, a dadogós Scatman John slágerét az egész világ énekelte!

Helen Keller életét feldolgozó "Kismadár" című filmben is végtelenül jól látható volt az út, melyet bejárt egy néma-süket értelmes kislány ahhoz, hogy értelmét képes legyen használni, hogy elfoglalhassa helyét a világban, melyre ő megszületett. A minap látott "Csillag születik”- ben a mozgássérült Robi éneke is saját küzdelméről szólt, és kit érdekelt bármelyik produkciójában az, hogy biceg?!

Akkor mitől más mégis Susan Boyle? A hírben az is olvasható, hogy a riporter azt mondja: "Ha jobban megnézzük, láthatjuk is. Elég érdekes felfedezés: a nő fogyatékos."

Igen, valóban szembeötlően más Susan Boyle, hiszen az értelmi sérült embereknél sok esetben az arcon, a hajzaton, testfelépítésben is jól látható elváltozások vannak. Azonban nem gondolom, hogy kevésbé feltűnő, hogy valaki nem lát, vagy jelbeszéddel kommunikál, vagy kerekesszékben ül.

Akkor mitől más Susan? Attól, hogy értelmi sérültként nem tudja a konvencionális kommunikációs és társasági viselkedési szabályokat úgy alkalmazni, ahogy azt más fogyatékostól megszoktuk, pl. egy nem látó ember esetében. Mi okozhat nehézséget akkor vele kapcsolatban? Talán, hogy az átlagosnál több türelemre, megértésre, empátiára van szüksége, jól lehet, szerintem fogyatékosságát kiválóan kezeli mind ő, mind pedig környezete.
Az értelmi fogyatékos, attól értelmi fogyatékos, hogy bizonyos dolgok megértése gondot okoz a számára, valamint ezek megjegyzése, illetve szituációkban alkalmazása is nehézséget okoz, vagy akár lehetetlen a számára.
Ma már használjuk a tanulásban akadályozott kifejezést, amely a régi enyhe fogyatékos szóhasználatot helyettesíti. Az a cél az új elnevezéssel, hogy érthető legyen, a gyermek nehezen tanul, de, ha ebben támogatást kap, rendben lesz a maga területén, és egy egyszerű munkavégzés alapjait ő is el tud majd sajátítani. Ők ma már együtt tanulnak ép társaikkal, mert az integráció keretében a tanulásban akadályozott tanulók helye alapvetően immár a többségi iskolákban van.

Azonban, aki értelmileg fogyatékos, ő sokkal inkább kiszolgáltatott a világnak, hiszen az önálló életvitelhez szükséges elemi információkat sem tudja feltétlenül megérteni, megtanulni, és főképpen önállóan alkalmazni, ezért állandóan segítségre, támogatásra szorul.

Az integráció keretében nyugaton ezek a tanulók is helyet kaptak az oktatásban, és együtt nőttek fel a többségi gyermekekkel. Az oktatás során külön foglalkozást kaptak a kulturtechnikai tárgyak oktatásában, úgymint írás, olvasás, számolás. De a különféle művészi képességeket, készségeket fejlesztő órákon, mint tánc, zene, rajz és testnevelés, sport, már ők is részt vettek. Így meg tudták mutatni veleszületett képességeiket más területeken, ahol egyenlő elbírálásban részesülhettek ép társaikkal. Ez aztán az igazi siker! Az önálló életvitelt pedig különféle szociális gondozói hálózattal, azaz állami, társadalmi segítséggel oldották meg. Törekedtek az egyéni lehetőségekhez mérten, a minél önállóbb életvitel megteremtésére.

Fontos törekvések vannak évek óta Magyarországon is, hogy a fogyatékos, különféle érzékszervi, vagy mozgásukban korlátozott embertársaink, valóban társaink legyenek az élet minden területén.

Az egyik ilyen törekvés: a normalizáció.

A társadalom kívánsága, hogy a fogyatékos egyén legyen annyira normatív (általános, szokásos) amennyire csak lehetséges.
Ez manapság egyre több követelményt támaszt az értelmileg akadályozattak felé:

  • tanuljon meg lehetőleg sok társadalmilag elfogadott és értékelt viselkedésmódot,

  • a környezetben a szokásos, gondozott, ápolt, igényes külsővel jelenjen meg.

Különösen fontos az általános társadalmi normákhoz való közelítés, mert így a jólneveltség benyomását kelti. Minden, ami a másmilyenség benyomását erősíti, járulékosan szociális hátrányt jelent, egyúttal saját magát a fogyatékost is eltávolítja környezetétől.

Az emberi kapcsolatokban adjunk példát arra és várjuk el, hogy a fogyatékost korának, szerepének megfelelő megszólításban, megbecsülésben részesítsük, ezzel is egyenlő emberi értékét hangsúlyozzuk. Az alacsony elvárások csökkentik az egyén kibontakozásának lehetőségeit.

Ki kell léptetnünk az örök-gyermek szerepéből, olyan szerepelvárásokat kell kifejlesztenünk, amelyek segítik a fogyatékosokat a függőség elkerülésében és önállóságuk erősítésében.

A másik: az integráció.

Különféle integrációs módokat szoktak megkülönböztetni a fogyatékosok és nem fogyatékosok közötti viszonyt tekintve: teljes együttnevelés, részleges együttnevelés, és az együttműködés a speciális oktatásban résztvevőkkel.


Az értelmileg akadályozottak nevelőintézményei esetében az integráció közeli céljai között Magyarországon nem szerepel az intézményes együttnevelés.


Az iskolák, inkább az elkülönített speciális feladatainak megvalósítása mellett, az értelmileg akadályozottak elszigeteltségét szünteti meg, úgy, hogy bővíti a nem fogyatékos gyermekekkel, a más nevelési, kulturális és szabadidős intézményekkel való kapcsolatokat, egy relatív szociális integráció érdekében.


Ehhez kiváló terep egy tehetségkutató verseny. Nem fér kétség ahhoz, hogy valaki csodálatosan énekeljen, legelőször is hangi adottság kell, születetett zenei érzék, és szenzibilis személyiség, valamint valamilyen szinten előadói készség, képesség is. Mindezeknek birtokában miért ne lehetne egy fogyatékos ember énekes előadó?

A művészet által az emberek egyenlővé válhatnak, és egyéni, különleges érzékenységükkel új dimenziókat nyithat meg (ki) az emberek lelkeiben, amelynek befogadása legalább akkora élmény, mint annak kibocsátása.

Gondoljunk a vastüdőben élő szájjal festők csodálatos élénk színekkel megfestett képeire! Vajon honnan tudják lefesteni a tóban úszó vadkacsákat, csodálatos környezetben, amikor csak néhányan hagyhatják el a vastüdőt, és szinte csak néhány percre? Ezalatt az idő alatt semmilyen kirándulást nem tudnak megtenni egy vadkacsákkal teli tóparthoz! Ezt a körülményt nem tudva is csodálatosak az ő képeik, mert a hihetetlen életszeretet az, amely megérinti az ő képeiket néző embert.

Amikor azonban megtudjuk, hogy ki is festette azt a képet, talán el is szégyelljük magunkat, hogy azon bosszankodtunk a minap, hogy elfoglalta valaki a parkolóban a kedvenc helyünket, és emiatt egy sarokkal messzebb kellett parkolnunk. A szájjal festők képét nézve nem illenek oda ezek a gondolatok, megtisztulhatnak a lelkek, mert a mi bosszankodásunk sehol sem mérhető az ő életükkel, és mégis ők festenek, napot, fényt, mosolyt, természetet, életet, érzéseket. Van mit tanulnunk fogyatékosnak nevezett embertársainktól!


Az értelmileg akadályozott tanulókból álló csoportomban sokszor táncot tanultunk, hiszen nem tudtak többen beszélni, de az iskolai kulturális műsorról nem akartam, hogy lemaradjanak.


Az én tanulóim között is volt egy szülési sérült kislány, akinek nagyon érzékeny lelke volt, nem volt mindegy mikor és hogyan szóltunk hozzá. Ha nem sikerült megelőzni a kiborulást, akkor fél napom is ráment mire visszatereltem sok szeretettel a napi életbe. A sarokban gubbasztott, lehajtotta a fejét, és rúgott, karmolt, ha közelíteni akartunk. Próbálni márpedig kellett, és ilyenkor úgy oldottam meg a szituációt, hogy elmondtam a csoportnak, most rossz kedve van ennek a kislánynak, de, ha mi ügyesen próbálunk, biztosan elmúlik a rossz kedve.
Majd a kislány elé álltam tisztes távolból, és elmondtam, mit fogunk tenni, és mivel ő a főszereplő (egyetlen lány volt a csoportban), ezért nagyon várjuk, hogy kipihenje magát. Amikor majd úgy érzi, jól van, akkor csak jöjjön közénk nyugodtan, beáll a körbe és minden rendben lesz. Ha ma nem tud beállni, akkor sem lesz baj, mert próbálunk még sokat. Megkérdeztem, hogy szeretne-e inni valamit. Egy halk nem volt a válasz, de válasz volt! (Sokat jelent egy elterelő kérdés, ráadásul alapvető szükségletek iránt, ami a gondoskodás, szeretet megnyilvánulása.)
Elkezdtünk a táncot, és egy pár perc múlva a kislány felkelt, és közölte, hogy "kipihente magát", majd beállt közénk. Mivel mindenki tudta, hogy mi történhet, ezért a világ legtermészetesebb módján fogadták a többiek, hogy belépett a körbe a kislány, aki kipihente magát. Nagyon boldogan próbáltunk tovább, hatalmas tapssal jutalmaztunk magunkat! Videóra is felvettem a táncot, hogy lássák, hogyan mozognak, hogyan fogják őket látni a közönség soraiban. Imádták, hogy benne vannak a "tévében"! Imádtak szerepelni, örömet okozni!

Susan Boyle egy csoda, mert kimert lépni a közönség elé, legyőzte önmaga korlátait, mert akart szépet adni az embereknek! Susan Boyle egyfajta megítélés szerint lehet, hogy valamiben fogyatékos, azonban ez a zenei adományát egy cseppet sem csökkenti, sőt.

De vajon biztos, hogy ő a fogyatékos?

Börönte Márta evangélikus lelkész barátnőm írta a Testnevelési Egyetem mentálhygiénés posztgraduális szakosító képzéséhez készült dolgozatában:


Mindannyian fogyatékosok vagyunk…”
“Mindnyájan mozgáskorlátozottak, sérültek vagyunk. Az Övé látható, van akié kevésbé. Korlátozottak vagyunk a hitben, szeretetben, bölcsességben. Talán mozgásképtelenek vagyunk a munkahelyen, talán harag bénít meg ember vagy Isten felé. Lehet, hogy vak és süket vagyok mások szenvedésére. Istenem könyörülj rajtunk, adj reményt szenvedéseinkben, tölts el Szentlelkeddel…!

Azt gondolom az újságíró erősen korlátozott volt toleranciában, empátiában és még néhány emberi dologban. Elég lenne, csak azt mondani Susan Boyle gyönyörű a hangod! Bízom benne, hogy van Susan-nak segítője, aki támogatja, és nem fog kiborulni ideje korán. Nekünk is volt egy "Megasztárunk" Oláh Ibolya, akinek tehetségéhez nem fér kétség, azonban sokkal jobban kellett volna (még most is kell) vigyázni rá (az Intézményvezető "Anyácska" igazán nagyszerű ember, szerencséje van Ibolyának!).

Jó lenne, ha ez nem szerencse kérdése lenne, hanem természetes emberi hozzáállás. Akinek szüksége van rá, azt segítjük, támogatjuk. Jól látható, hogy nem pénz kell hozzá, hanem már maga az is elég lenne, ha simán elismernénk az amúgy nem kis munkával elért eredményt, sikert.

És ezt akkor is megtennénk, ha nem csak fogyatékos embertársunk érte el a sikert. Akkor is elismernénk, amikor a gyerekünk, férjünk, feleségünk, unokánk, más családtagunk, munkatársunk, barátunk, ismerősünk, a szomszéd ismerősének ismerőse, egy sportoló, egy vállalkozó, egy cég, bárki, aki sikert ért el, megkapná a megillető dicsérő szót! Azért, mert ő azt sikerként élte meg, mert ő azért az eredményért nagyon megszenvedetett, és azt mi feltétel nélkül, őszinte örömmel fogadnánk, és együtt örülnénk velük!

Kívánom, hogy 2010-ben (is) gyakoroljuk fogyatékosságunk leküzdését!

„Mikor tanuljuk meg végre, hogy valamennyien egyetlen rendszer alkotóelemei vagyunk? Amíg a világot el nem tölti az embertársaink iránti szeretet, mégpedig fajra, színre és vallásra való tekintet nélkül; amíg életünket és tetteinket nem hatja át az összetartozás érzése, amíg az emberek tömegei nem éreznek felelősséget társaik boldogulása és jóléte iránt, addig sosem valósulhat meg a társadalmi igazságosság.”

Helen Keller

Csillaggyertyafény


Börönte Márta új könyve, a Csillaggyertyafény nagyon szép gyűjteménye annak a gondolati körnek, hogy hogyan leljünk békét önmagunkban, ahhoz, hogy másokban is képesek legyünk meglátni a jót a szépet, hogy elfogadóak, befogadóak legyünk, nem egy perce, napra, hanem egy életre.



Márta hisz benne, hogy a szeretet 5 nyelve lehetővé teheti, a családok, barátok, ismerősök, de ismeretlenek között is a megértést, harmóniát, mert enélkül nem sok értelme van a földi létnek.
Történetei minden emberhez szólnak, kellemes olvasást kívánok egy szép, színes illatos gyertyfény közelében.

A könyv megvásárolható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII. ker., Üllői út 24.) és a Huszár Gál könyv- és papírkereskedésben (Budapest V. ker., Deák tér 4.).


"A bölcsességet nem úgy kapjuk, magunknak kell azt felfedezni, oly út után, amelyet senki se tehet meg helyettünk, senki se tud tőle megkímélni..." Proust

Börönte Márta a Csillaggyertyafény könyvbemutatóján 


2009. november 28., szombat

Egy nyelvet beszélünk?


Számomra – gyógypedagógusként -, egyértelmű, általánosan használt és magától értetődő emberi érintkezési forma, az együttműködő kommunikáció.

Sok gyermek, aki értelmileg akadályozott (a régi szóhasználat szerint középsúlyos fogyatékos), amikor megérkezik az első (osztályba) csoportba, nem tud beszélni, jó esetben mutogat, nagyon jó, ha már egyszavas mondatokat mond, és természetesen a legjobb, ha folyékonyan beszél, ami azonban ritka. Hogy ki mennyi idő alatt tanulja meg kifejezni a gondolatát, az sok mindentől függ, de nem minden körülmény változtatható meg.

Van, akinek állapota sosem teszi lehetővé, hogy elemi hangadás helyett, a hangokat szavakká formálja. Azonban gondolatai, érzései, érzelmei, szükségletei, kívánságai neki is vannak, melyeket meg akar környezetével osztani, tudatni akarja mi a helyzet vele, és kell valaki, aki ezt megérti, hogy tudjon válaszolni, hogy ki tudja elégíteni a kívánságát, a vágyát, hogy érzelmeire érzelmeket kapjon, hogy megértsék, hogy emberszámba vegyék.

Természetesen a család, és az anya pontosan megtanulja melyik mozdulat, hang mit jelent, hiszen volt ideje, együtt volt vele hosszú éveken át, a nap 24 órájában.

Azonban amikor bekerülnek a közösségbe a gyermekek, bizony meg kell tanulni mindenkinek mindenkit! És ez az egymás megtanulása minden közösségre érvényes, legyen az gyermek, felnőtt, fogyatékos, vagy ép!

A gyógypedagógus valamennyi tanítványát megtanulja, hogyan rezdül, melyik mozdulata mit jelent, és a társak is megtanulják egymást, illetve segíti abban őket, hogy ez sikerüljön nekik. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a társak megértőek is lesznek, azt meg végképp nem, hogy meg is feleljenek bárki kívánságának, vagy akaratának. Nekik is, mint mindenkinek, aki bekerül egy közösségbe, meg kell szokni, hogy nem ő az egyetlen ott, hogy a felnőtt figyelme nem csak az övé.

Az anyának, apának, nagyszülőknek el kell fogadnia, hogy nincs velük a gyermek a nap nagy részében, és mindeközben más kedvéért fog megtenni dolgokat, másra fog mosolyogni, másnak fogja ölelését adni.

Azt is el kell fogadni a családnak, hogy a csoportban más szabályok vannak, mint otthon. Sajnos ez az egyik legnehezebb gyógypedagógusi feladat, hogy elfogadtassuk a szülőkkel, hogy a gyermeke máshol is tudja jól érezni magát, más szabályok között, amely nem jelenti azt, hogy az eddigi rossz, csak azt, hogy más!

Sajnos itt is érvényesül az, ami a közfelfogásban, ha nem az enyém, akkor az már rossz, hogy versenyként, hatalmi harcként éli meg sok szülő, azt a folyamatot, amelynek természetesnek kell lennie. A fogyatékos gyermeknek is önállóvá kell válnia – a saját lehetőségein belül amennyire csak lehet -, melynek első lépése, hogy le kell válnia a szülőkről. Persze itt évekről szól a folyamat, és minden esetben mást és mást értünk önállóság alatt, a gyermek lehetőségeihez mérten.

Azonban a közösségi életet szabályozó elveknek egyezni kell, iskolai és otthoni szinten egyaránt. Pl. nem engedjük meg, hogy felüljön az asztal tetejére az iskolában, jó lenne, ha ezt otthon sem tennék meg, ha az iskolában egyedül kell felvennie a cipőjét, az otthon is úgy történjen!

Gyakran a kedves szülők, aranyosan levetkőztetik a gyermeküket reggelente, nekem pedig a világ legnehezebb dolga volt kitessékelni az előtérből, hogy elkezdhessük az önkiszolgálás tanulását.

A gyermekek tökéletesen alkalmazkodnak a babusgatáshoz, és hatalmas békességgel tűrik, aztán később elvárják az öltöztetés sokkal egyszerűbb módját, mert nem kell hozzá saját erőfeszítésük, kényelmes. Ez rendszerint serdülőkorra komoly problémává válik, amikor viszont már a szülő szeretné, hogy végre önálló legyen a gyermeke - hiszen már nagy -, rendszerint erőgyakorlattá válik a szülő és gyermek között az öltözködés, cipőfűző kötés. Itt is érvényes igazság az, hogy jobb megelőzni! Azonban ehhez (is) szilárd értékrend és nagyon nagy akaraterő szükséges, akkora amely elviseli a társadalmi nyomást, családi elvárást, saját lelkiismeret furdalást. Azaz, hogy elvárásaink legyenek egy fogyatékos emberrel szemben, hogy lehetőségeihez mérten teljes értékű embernek tekintsük.

Szülőkkel folytatott interjú során megvallották szorongásaikat. Sokan azt gondolták, hogy gonosz, lelkiismeretlen, hanyag, rossz anya, ha "beteg gyermekét" nem vetkőzteti le, nem szolgálja ki, és ráadásul még idegenekre bízza is őket. Sokan meg attól tartottak, hogy ezt gondolják majd róluk, ők maguk nem gondolták így, de ezért inkább kiszolgálták mindenben "beteg gyermeküket". Sok minden benne van ezekben az önvádakban, lenne mit tenni a közösségeknek, ahová tartoznak, ezek a szülök!

A gyógypedagógus viszont attól gyógypedagógus, hogy a rábízott gyermeket fejleszti, és ehhez bizony olykor hozzátartozik a szülőkkel való konfrontáció is, ha ezt kívánja a gyermek, a fejlesztés érdeke. Tettem ezt humorral, sok-sok türelemmel, kitartással, megértéssel, és határozottsággal, pl. a buzgón öltöztető szülőknek, néha félig humorosan megemlítettem, hogy ráérnek-e délelőtt, mert tornaóra lesz, jó lenne, ha maradnának öltöztetni, különben kénytelen lesz a gyermek maga öltözni.

Ehhez kell egy nyelv, az a nyelv, amely szívtől szívig szól!

Azért is kell ez a nyelv, hogy minden gyermeknek, amikor tanulja a világot, úgy tudjuk neki megmutatni, lefordítani, hogy ne csak a világot értse meg, hanem a világ is megértse őket! Hogy helyük legyen, és lehetőségük a számukra kerek és való világban, és legyenek velünk együtt boldogok. Kiegyensúlyozottan megélhessék, hogy helyük, dolguk van nekik is közös világukban!
Ha csak a cipőjét tudja egyedül felvenni az is óriási teljesítmény, örüljünk vele, és várjuk el tőle, hogy ez már az ő feladat lesz, tegye meg mindig.

Nehéz helyzetben vannak azok a pedagógusok, akik most az integráció kapcsán szembesülnek a mássággal, az eltérő igényekkel, és lehetőségekkel, de viszonylag egységes és magas oktatási követelményekkel, melynek meg kell felelniük személy szerint és a tanítványaiknak is.
Ehhez kell nyelv, gondolat, szív, hit.

· Hit abban, hogy minden embernek jogában áll kifejezni vágyait, gondolatait, hiszen azzal, hogy megszületett, helye van a világban, amelyet mindenkinek tisztelni kell, és lehetővé tenni, hogy jól érezze magát ott, ahol van.
· A szív megmondja, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, érzékenyek, és békességre, nyugalomra vágynak.
· A gondolat, az ész felel azért, hogy megértsük és tudjuk, hogy ha még sem így van, az sok minden miatt van, de a javítási, változtatási lehetőség ott van mindenki kezében. Önmaga, saját maga az, akivel először törődnie kell, hogy utána képes legyen másokra figyelni.
· A végén nem kell más csak a nyelv, az, amit mi beszédnek is hívunk, de ami szavak nélkül is működik, ha akarjuk. A lényege a gondolatok, érzések cseréje annak érdekében, hogy együttérzés, együttműködés, együttélés legyen a lakások falain belül és azon túl.

Mindehhez már nem kell más, csak egy mosoly, attól a lélektől, amelyik él.

Az együttműködő kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy egymás tiszteletben tartásával oldjunk meg verbális konfliktusokat, és megelőzzük azok kialakulását.

Az első munkahelyem egy vidéki általános iskola volt, amelyet akkor még kisegítő iskolának hívtak. A kolléganőnek hangszalaggyulladása lett, és fél évre eltiltották a beszédtől. Negyedik osztályban volt osztálytanító, meg kellett oldani a helyettesítést. Az igazgatóm megkérte a kollégámat, hogy vállalja el, de mivel mi akkor előkészítő osztályosokkal foglalkoztunk, nem szívesen tette, mert ők már azért 10-11 éves tanulók voltak. Sok volt a roma abban az osztályban, 8 tanulóból 8, nem volt könnyű velük. Így aztán engem kértek fel osztálytanítónak.
Mint minden új tanárt engem is próbára tettek. Beszélgettek, nem figyeltek, megjegyzéseket tettek, és ez egyik tanuló dühében széttépte a füzetét, hogy nem akar ennyit írni, ehhez neki nincs kedvbe. Hatalmas csönd lett a teremben várták, hogy mit lépek rá. Lehajoltam és némán összeszedtem a füzetdarabokat, és kidobtam a szemétbe. Majd oda mentem mellé, megsimítottam a haját és azt mondtam: „Akinek ilyen gyönyörű ébenfekete hosszú haja van, miért csinál ilyen butaságot? Most nem tudok másik füzetet adni, de kérünk egy lapot a társadtól, így be tudod fejezni ezt a munkát, és holnapra hozok füzetet és bemásoljuk a mai munkát. Lehet, hogy szebb lesz az írásod, mint a mostani füzetben volt, és akkor 2 matricát is tudok adni. Jó lesz így?” Csend volt, lehajtotta a fejét a kislány, és az mondta, igen. Kapott egy lapot a társától, és dolgoztunk tovább.

Nem volt több problémám ebben az osztályban, hihetetlen jó társaság volt, okosak és ügyesek voltak, fél év alatt majdnem a teljes 4-es anyaggal végeztünk. Különösen matekból voltak ügyesek. A második félévben visszajött a kolléganő, megköszönte a munkámat, a gyerekek pedig nagyon büszkék voltak magukra, és persze én is rájuk!

A nyári szünetben egyszer csak csöngettek, és az ajtóban a 4. osztályból az a kislány, aki széttépte a füzetét és még 2 társa állt, egy kosár meggyet hoztak, gondolták örülnék neki. Nagyon boldog voltam, és hálás, amiért sikerült emberséget adni, és ezt megérezve ők is képesek lettek adni. Hihetetlen élmény volt, ma már úgy fogalmaznám meg, mert az együttműködő kommunikáció alkalmaztam. Azóta sem teszek mást, mert hiszem, hogy csakis ez vezethet vissza bennünket az élhető emberi közösségi léthez.

Elkötelezettségem nagy, most már lehetőségem van ezt másokkal is megosztani, mert a mai tanár diák kapcsolatokban rettenetesen nagy szükség van az empátia adására, kapására. Ehhez kell az, hogy egy nyelvet beszéljük, a megértés nyelvét, az együttműködés érdekében, mert ez vezet a sikerhez, és mindenkinek jár, hogy sikeres ember legyen!

"Senki sem magától lett olyan, ami. Mind ezernyi más emberből vagyunk. Bárki, aki valaha is kedvességet tett nekünk vagy bátorítóan szólt hozzánk része lett a mi karakterünknek, gondolatainknak, és sikereinknek is."
George Matthew Adams

2009. november 3., kedd

Személyiségfejlesztés



Magabiztosnak és sikeresnek lenni, ez mindenki vágya. Aztán elérkeznek olyan élethelyzetek, hogy hirtelen döntenünk kell, meg is tesszük, elégedettek vagyunk, hiszen az adott pillanatban helyesnek tűni a döntésünk és annak következménye is. Aztán néha utólag elbizonytalanodunk egy megjegyzés, vagy egy szempillantás miatt, és elgondolkozunk, hogy jól viselkedtünk, jól tettük-e amit tettünk, tényleg azt akartuk-e kifejezni, és éppen ez volt rá a legjobb megoldás?

Önértékelési problémái szinte mindenkinek vannak, csak az nem mindegy milyen mértékű és mennyi ideig tart, és milyen megoldást választunk, hogy ezekből a helyzetekből fejlődve, megerősödve lépjünk eggyel feljebb, magasabb szintre. Az ember születésétől kezdve folyamatosan kapja a környezetétől – leginkább a családjától - a külső értékelést.

Manapság egy-egy buszmegállóban, boltban sokszor szomorúan hallom, ahogy az ideges szülők rászólnak gyermekükre: „Nem igaz, milyen ügyetlen vagy!” „Ezt mindenki tudja, csak Te vagy ilyen buta!” „Vak vagy, hogy nem látod?!” Ezt a kommunikációt a gyermek, önértékelő képesség hiányában egy idő után megszokja, el is fogadja, és eszerint is fog tenni, élni egy idő után. Még ügyetlenebb lesz, és még inkább hagyja, hogy mások irányítsák, ami még több szidást, lekicsinylést von maga után.

Ezek után belátható milyen nehézségbe ütközik önmaga énképének helyes felépítése, saját képességeinek, erősségeinek reális felismerése, hiszen ki tudja milyen értékeléshez kap dicséretet, és minek a megítéléséhez csak szidást, énkép rombolást. Mégis szüksége lenne rá, hogy saját maga alkossa meg magáról az értékelést, annak alapján, amit önmagáról eddig tómegtudott, mert megtapasztalta.

Például tudja, hogy nem ügyetlen, csak néha nem figyel oda, és amikor siet, és nagyon meg akar felelni, akkor bizony leejt ezt-azt. El is törik egy-egy pohár, és akkor nagyon szomorú, mert a kedvenc poharát is eltörte már. De tudja, hogy a rajzait a múltkor is kiállították az iskola aulájában, és a többi rajzok készítői mind 2 évvel idősebbek voltak nála! Neki magának kell az önmaga értékelését megalkotnia, meg is teszi valamilyen szinten.

Előfordul, hogy csak hitegetjük magunkat, bizonygatjuk, hogy nem vagyunk ügyetlenek, és különben is a körülmények miatt van, sürgetés, a kiabálás, és mindig elhangzó szidás miatt van, amúgy mindent jól csinálunk. Igaz ez, valóban így van?

Életünk, napi tevékenységünk során állandó kölcsönhatásba kerülünk más emberekkel, és mindig újabb helyzetekben kell azonnal reagálnunk a velünk kapcsolatba lépő személyekkel. Kapcsolataink célirányos alakításában, feladataink elvégzésében - társas szerepeink során és a munkahelyen - meghatározó jelentősége van személyiségünknek.

 A legtöbb ember a környezete, vagy a társadalmi elvárásoknak megfelelő célok szerint él. Abban a ritka esetben, ha ezek a célok találkoznak sajátjaival, vagy ambíció hiányában közömbös saját pozíciója iránt, akkor esetleg konfliktusmentesen élhet. Ellenkező esetben azonban az élet tele van konfliktusokkal, és eldöntendő kérdésekkel.

Elsősorban azt kell tisztázni magunkban, hogy milyen a személyiségünk, és mi az, ami ösztönöz bennünket. Önmagunk feltérképezésénél figyelemmel kell lennünk magánéleti, társasági, szellemi elvárásainkra is, hiszen csak az elégedett ember a teljes ember.

Ehhez tudatosan kell önmagunkat vizsgálni, meg kell határoznunk életcéljainkat, számba kell vennünk azokat az eszközöket, amelyekkel rendelkezünk, és amelyeket fejlesztenünk kell. Azaz fel kell mérni, milyen tulajdonságai segíthetik a siker elérésében, és melyek gátolhatják.

Mindez annak érdekében kell, hogy megtörténjen, hogy képes legyen önálló életvezetésre, azaz, hogy képes legyen az ember a saját életét irányítani, alakítani, amelyhez döntések sorozatát kell meghoznia. Döntéseket mindenkinek hoznia kell, ezek nélkül nem léphet előre az életében, nem fejlődhet az egyénisége, nem képes önálló életre.

A döntéshozatal az emberi élet egyik legnehezebb része. Az információkról, amelyek alapján dönteni kell, el kell dönteni, hogy elégségesek-e. Ugyanazon problémakör megoldásáról nincs két ember, akinek egyforma lenne a véleménye, mivel a véleményalkotás az egyéniségtől, a megszerzett tapasztalatoktól, egyaránt függ.

Nehéz szembenézni azzal, ha egy döntés kellemetlen, vagy fájdalmas, ezért sokan nem is mernek dönteni, vagy éppenséggel halogatják a döntéseket. Minél több az információ annál nehezebben tudnak szelektálni, és végül meghozni a végső döntést. Sok esetben csak jóval később tisztulnak le az egyes események, és visszanézve már szinte teljes határozottsággal megállapítja az egyén, hogy korábbi döntése tényleg helyes volt-e, vagy sem.

Így nem derülhet ki csak utólag, hogy az a korábbi döntés rossz volt. Ilyenkor kényelmetlenül érezzük magunkat, és szinte azonnal átértékeljük korábbi döntésünket. Keressük a döntési folyamatunkban a hibát, jó esetben rádöbbenünk, (vagy mások segítenek ebben, néha finoman, néha fájdalmasan), hogy probléma van az önismeretünkkel, az önértékelésünkkel.

Az Énkép
A személyiségnek feltételezett középpontja a saját tudattal bíró én, mely irányítja, elemzi, értékeli önmagát, igyekszik reális képet kialakítani és önmaga fejlesztésére is szolgál.
A tudatosodás útján nemcsak megismerni kell az önmagunkról alkotott Énképet, hanem azt el is kell fogadni. Ez azt jelenti, hogy a megértést mindig szeretet követi. Így működik együtt a szív és az ész. Ha valamilyen okból kimarad a megismert Énkép elfogadása, az probléma felhalmozódáshoz vezet, és frusztrált, önmagát marcangoló elégedetlen személyiség kialakulásához vezethet.

Éntudat - a saját személyiség tudata
Az egyén az éntudatban éli át a személyiség mivoltát, azt hogy ő az emberi társadalomnak egy meghatározott, sajátosan egyedi vonásokkal rendelkező tagja. Az éntudat segítségével képes az ember önmagát másoktól, egész környezetétől elhatárolni, személyiségének egységes és aktív jellegét átélni. Az éntudat 2,5-3 éves kor körül alakul ki. Az én előbb érzéki majd pedig tudati szinten válik külön a környeztében élőktől.

Az éntudat filozófiai és pszichológiai fogalom. Az éntudat a saját testünkről és belső tulajdonságainkról kialakult tudásunk (az érzelmeket is beleértve!). Az ember az érzékelés, észlelés, gondolkodás, emlékezés és más agyi tevékenységek segítségével tudja elhatárolni önmagát másoktól.

Az én tudat az öntudat első foka, amellyel a gyermek 2 és fél-3 éves korában önmagáról azonosságot szerez, azaz egyes szám 1. személyben kezd el beszélni önmagáról, ahelyett, hogy egyes szám 3. személyben szólna róla, mint addig teszi némely gyermek. (Ezért sem jó, ha a kedveskedő anyuka önmagáról is egyes szám 3. személyben beszél a gyermekéhez!)Az én vagy más szóval ego (és még különböző szinonimái) tudata az egyén önmaga átélése vagy elgondolása. Az én-nek a gondolkodásban (tudatban) rugalmas határai vannak, míg a testérzet nem ilyen rugalmas, de a tudat azt is ki tudja tágítani, mint pl. amikor valaki megtanul gépkocsit vezetni, stb.

Énkép Az énkép a személy önmagáról kialakított állandósult mentális képe, ami olyan dolgokat foglal magába, amelyek a külső szemlélő számára hozzáférhetőek; eszköz, amellyel a személy kísérletet tesz önmaga objektív szemlélésére.
A pozitív énkép kialakítása rendszerint nagy kihívást jelent a személy számára, különösen mivel a közösségek gyakran pontatlan vagy túlzó elvárásokat támasztanak az emberekkel szemben. A következmények súlyosak is lehetnek a személy számára (önutálat). Valójában a kép, amelyet másoknak önmagukról adunk, közvetlenül befolyásolja a cselekedeteiket; ahogy a mondás tartja, „Nevezz egy embert tolvajnak, és lopni fog.”

Az énkép kapcsán felmerülő kérdések – „Kövér vagyok? Elég jó ember vagyok? Milyennek látnak engem?” – rendszerint a tizenéves korral hozhatók kapcsolatba; valójában kora gyermekkorral megszületnek, és sok embert egész életében nem hagynak nyugodni.

A személyről szóló információk egy része sosem közvetlenül hozzáférhető mások számára, és ez a bizonyos információ egy pontos és jól működő énkép része lehet. Például csak a személy tudhatja biztosan, hogy a tetteit jó vagy rossz szándékkal követte-e el. A sok történetben előforduló tanulsággal élve: mindig neked kell emlékezned, hogy kicsoda vagy valójában.

Az énkép a személyiségvonásoknak azon összessége, amelyeket az egyén önmagának tulajdonít. Fejlődésben meghatározó szerepe van az öntudat és az éntudat kialakításának. Az énkép kialakulása és kiteljesedése hosszú tanulási folyamat eredménye.

Az énkép a kor előrehaladtával folyamatosan változik, gazdagodik és teljesebbé válik. Az énkép realitásfoka attól függ, hogy a környezet milyen segítséget nyújt, mennyire valós és őszinte visszajelzéseket közvetít az egyén számára.
Az énkép minden megnyilvánulást befolyásol. Az énkép magában foglalja a saját testünkről, alkatunkról, külsőnkről, fizikai tulajdonságainkról, képességeinkről, szexuális jellemzőinkről, szellemi kapacitásunkról, tudásunkról, erkölcsi és egyéb normáinkról szerzett ismereteinket. A tárgyilagos, stabil énkép a biztosítéka a többi én-funkció egészséges fejlődésének.

Az éntudatnak rokon fogalma az énkép, amelynek nagy jelentősége van az emberek viselkedésében, és amelynek alakítására, megváltoztatására a pszichológia vállalkozik, amennyiben egy személynek vagy a személyiségnek problémái vannak önmagával.

Én-ideál
Az Énkép önmagában nem tölthetné be funkcióját, ha ki-ki nem rendelkezne egy számára leginkább megfelelő viszonyítási alappal ún. eszményi énképpel, vagy más néven én-ideállal, amelyhez az egyén valódi énképét hozzáigazítja, amelynek segítségével önismeretét önnevelés útján is gyarapítja. Az én-ideál siker orientált.

Önellenőrzés-önértékelés
Az önellenőrzés és az önértékelés egymást feltételező én-funkciók. Az önellenőrzés tudatos odafigyelés, az önértékelés a szerzett tapasztalatok kritikai önmegítélése. Mindkét én-funkció megfelelő működésének alapja a jó önismeret.

  
Önnevelés
Az önnevelés - a személyiségformálás egyik fontos része, a személyiség társadalmi fejlődésének kiegészítője, a nevelési folyamat belső oldala. Önmagunkat nevelni azt jelenti, hogy éntudatunk révén részt veszünk saját személyiségünk formálásában. Az önnevelés a pozitív tulajdonságok kialakítására és elmélyítésére, valamint a negatív sajátosságok, hiányosságok kiküszöbölésére irányul.

Az Énkép segítségével feltérképezhetjük a múltból származó, korlátozó viselkedéseinket, és a magunkról alkotott, tudattalanul megjelenő gondolataink módosításával feloldhatjuk ezeket. Ennek több módja van. Ha céljainkat el akarjuk érni, önmagunk képének gyakran új oldalait kell kifejlesztenünk. Az ehhez szükséges belső erőforrások könnyen mozgósíthatók.

 Ha például valaki jó megfigyelő szeretne lenni, e módszer révén akkor is az lehet, ha eddig nem volt ilyen emléke. Ugyanígy megszilárdíthatunk magunkban valamilyen eddig bizonytalan tulajdonságot.Ha egy bizonyos területen néha biztosak vagyunk magunkban, máskor pedig tétovázunk, a bizonytalanságot állandó bizonyossággá változtathatjuk. Negatív énképet pedig (nem vagyok megbízható) átalakíthatunk pozitívvá (megbízható vagyok). A változás könnyen megy élményeink belső szerkezetének módosításával.

 Az életünk során hozott vélemények, ítéletek közül legfontosabb a saját magunkról alkotott véleményünk. Az önbecsülés önmagunkról alkotott sajátos tapasztalatunk, nem egyszerű érzés, hanem sokkal inkább aktív cselekvés, hajlandóság az élet, a világ, a történések realitásának megtapasztalására.

Az önbecsülés az egyén hajlandósága arra, hogy megtapasztalja önmagát, mint az élet alapvető kihívásaival megbirkózni képes, boldogságra méltó lényt.

Mindez magába foglalja gondolkodási, tanulási, döntéshozási képességünket, s a felfogást, hogy a siker, a beteljesedés, a boldogság jó és természetes számunkra.

Az önbecsülés nem pillanatnyi boldogság, pillanatnyi érzés, ehelyett tudatunk megfelelő működése által az idő folyamán kiépül bennünk, s a valóságon, realitásérzetünkön alapul, szükségünk van rá, mert szükségünk van arra, hogy meg tudjunk bízni önmagunkban.


A tudatosság akaratlagos, mi döntjük el, hogy a realitásban akarunk-e élni, tudatosan akarunk-e élni, racionálisan akarunk-e élni, vagy ellenkezőleg!

Ha többet szeretne önmagáról tudni, szeretné képességeit, készségeit feltárni, úgy látni önmagát, ahogyan azt mások is látják, és mindezekről hozzáértő személlyel beszélne, erre is van lehetősége.



Tesztekkel, és interjúval egybekötött lehetőséget kínálok a személyiség bizonyos állandó jegyeinek és jelen állapotának, feltérképezésére.
  • A tesztek segítségével bizonyos kompetenciák, képességek, készségek egyéni szintjeit vizsgálhatjuk meg. 
  •  Az önéletrajz, motivációs levél, a telefonos és a személyes interjú, tesztek eredményeit olyan szemszögből is megvizsgálom, ahogy egy munkáltató, vagy egy fejvadász keresi egy adott pozícióra a leendő munkavállalót.
  • Végül egy összegzés készül, amely sok segítséget ad ahhoz, hogy megtalálja a javítandó területet és az azzal való foglalkozás módját, hogy valóban önmaga vehesse saját kezébe önmaga irányítását.


Egyéni összegző értékelés az önismereti tesztek és az interjú értékelése alapján (minta)
  • Ágota története
Ágota 30-as éveiben járó fiatal nő, van egy barátja, gyermeke még nincs, és egy kábeltelevíziós társaságnál dolgozik. Ügyfélszolgálati feladatokat lát el, de a szerelőkkel is ő tartja a kapcsolatot. Úgy érzete ezalatt az 5 év allatt  hogy "egy gépnek nézik " a kollégák, aki dolgozik, és nem igazán kell vele foglalkozni, mert neki ennyi is elég.

Ágota kedves, szerény, mindenkinek szívesen segít, amit mások el is fogadnak, de valahogy úgy érzete, viszonzást sosem kap, nem igazán tagja ennek a közösségnek. Az ügyfelek is egyre jobban fárasztották, a főnöke pedig sokat kiabált vele az utóbbi időben, mindennel elégedetlen már lassan, bármit is csinál. Ezért azon gondolkodott, hogy keres magának  egy új állást, pl. egy bankban, ahol nem  kell ügyfelekkel foglalkozni, csak adminisztráció van, mert azt szereti igazán. De nem volt biztos abban, hogy valójában tényleg ezt szeretné-e, ezért vette igénybe az önismereti tesztek közül a Standard csomagot, de kért hozzá egy Pályaorientáció teszetet is, hogy megtudja valójában neki milyen típusú munka való.

Az interpeszonális kommunikációs teszt megmutatta, hogy Ágota igen zárkózott, ugyanakkor a Páyaloriantáció teszt alapján jól látható, hogy nagyon szívesen kommunikál, és az emberekkel való munka, azon belül is a tőrődés és a renszerek folyamatok mutattak magas képesség, készég szintet. Olyan munka való így a számára, ahol a szavakra kell támaszkodni, pl. könyvtáros, titkárnő, stb. Sajnos konfliktuskezelő stílusán  meglátszik a jelenlegi magas önbizalom hiánya, de ez szerencsére javítható, fejleszthető állapot. 

A telefonos (Skype) vagy személyes megbeszélés során nagyon fontos, sokszor igen komlyan gátló tényezőket tárunk fel. Ágotánál kiderült, hogy a zárkózottság oka  egy korábban elszenvedett sérelem - édesanyja sosem adott neki lehetőséget, hogy elmondja a véleményét "nem értesz Te ehhez" mondta neki mindig -, és erre adott  énvédő válasz reakciója a zárkózottság, elkerülés. Valójában azért is nem sikerült elfogadtatnia magát a munkahelyén, mert zárkózottsága okán nem mert kezdeményezni, és elvárta, hogy a többiek oldják meg helyette a kezdő lépést. Az ügyfelek esetében is hagyta, hogy az történjen, amit akarnak, mert nem akart velük vitatkozni. Barátja mindig megmondja mi az ő feladata, és ebben is egy kicsit már belefáradt, hogy ebben a kapcsolatban is "alárendelt", de valójában nem is meri a saját igényeit érvényre juttatni. Azt hitte ezen nem lehet már változtatni, és nagyon szomorú volt és magányos Ágota, amikor mi találkoztunk.

Ágota elmesélte azt is, hogy zárkózottságából, "emberkerüléséből"  számtalan konfliktusa származott, ráadásul nagyon fárasztotta az ügyfélszolgálati munka már. Minden oka meg volt arra, hogy ne érezze jól magát, hiszen elkerülő konfliktuskezelést alkalmaz - nincs megfelelő verbális eszközrendszere a konfliktusok kezeléséhez. Ezért nem is próbálkozik semmivel, teljes mértékben kerüli a konfliktusokat -, azaz feladja "önmagát", lemond érdekeiről, nem tesz semmit annak érdekében, hogy jobb legyen a számára.

Így a többiek ezt a magatartást  annak veszik, aminek lehet: Ágota "megadta önmagát a sorsnak", ezért aztán nem is számítanak rá, mint a közösség tagjára. Ezzel a visszahúzódó magtartásával nem tudott a főnöke se mit kezdeni, ezért kiabált vele "tehetetlenségében"  - természetesen nem helyesen -.

Azonban ennek nem kell így maradnia! Ágotának sikerülhet egy védett közegben - pl. tréningen - kirpóbálnia bizonyos konfliktuskezelő módszerereket - pl. az együttműködő kommunikációt -, akkor megtapasztalhatja, hogy a jelenleg is meglévő képességei fejleszthetőek, és alkalmassá teszik majd arra, hogy jobban figyeljen másokra, és ezáltal képes legyen úgy kommunikálni, hogy kiszámíthassa mások reakcióit, felkészülhessen rá, és végül megtegye azt, amire most még nem képes: képviselje önmaga érdekeit.

Ágota ezt írta, amikor az elemzést megkapta: "Kedves Böbe! Igyekszem tanácsaid megfogadni és az önbizalmamat illetve önértékelésemet magasabb szintre emelni! Még egyszer köszönöm a teljes körű elemzést! Ez a lehetőség egy nagyon jó dolog!"



"Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek."

Goethe



2009. szeptember 27., vasárnap

Együttműködő kommunikáció



Egy középiskolában voltam fejlesztő pedagógus, és tanulási nehézségekkel küzdő fiatalok fejlesztésével foglalkoztam. Tréning jellegű csoportmunkában több évfolyam tanulói vegyesen vettek részt ezeken a foglalkozásokon. Az önelfogadás, önismeret fejlesztése, az egyéni erősségek feltárása, a kompetenciák megerősítése a cél ezeken a fejlesztő foglalkozásokon. Egy alkalommal, az egyik feladat elvégzése komoly nehézségbe ütközött az egyik lánynál, akit nevezzünk Nikinek. Szavakból kellett 4 értelmes mondatot összerakni.

Nikinek elfogyott a türelme, és közölte, hogy ennek a gyakorlatnak semmi értelme, biztosan hibás, és emiatt nem is lehet megcsinálni. A gyakorlatot párban végezték, így a társa egyedül maradt ebben a feladatban, aminek nem örült. Megpróbálta a maga módján folytatni, de láthatóan nem volt már kedve hozzá, kis idő múlva inkább ő is feladta és a társa mellé ült.


A csoport többi tagja is eleinte elbizonytalanodott, hogy vajon akkor van-e értelme folytatni, ha ez a meglehetősen határozott és igen erős egyéniségű lány így feladja, aztán volt, aki ebből erőt merítve folytatta, sőt gyorsabban dolgozott, hogy sikerüljön elsőnek befejezni. A győzelemre nagyobb esélyt kapott, hogy egy páros leállt, nőttek az esélyei.


Majd amikor a mindenki elkészült, megbeszéltük a feladatot, és a nehézségeket. Először azzal a csapattal foglalkoztunk, akik a legbüszkébbek voltak a munkájukra, mert nagyon jól dolgoztak együtt, gyorsan készen lettek, szinte egyszerre, abban a pillanatban, ahogy Niki feladta. Elmondták, hogy milyen gyorsan egymásra hangolódtak, megosztották a feladatot, az egyik felolvasta a szavakat, a másik rendezgette sorrendbe, először a nyilvánvaló szavakat helyezték el, mondatkezdő, írásjelek, névelők, stb.
Majd együtt javítgatták, ahogy egyre több szót olvastak el, egyre gyorsabban tudták kirakni a mondatokat. Nagyon jó értelmezést adtak, a meglévő szókészletet nagyon kreatívan használták fel, teljes siker volt a páros munkája. Nagyon boldogok voltak, átélték az együttműködésből fakadó sikerességet, kiegyensúlyozott, elégedettség életérzését, és a szükségleteik beteljesülését a bizalom, elismerés, önbecsülés terén. Majd a többi pár is elmondta, hogyan dolgoztak, kinek jobban, kinek rosszabbul sikerült a munka.
Megállapítottuk, hogy azok a párok, akik nem beszélgettek egymással, nem figyeltek egymásra, inkább egymás mellett dolgoztak, mint együtt, nem voltak olyan sikeresek, mint akik, együtt dolgoztak. Nem alakult ki közöttük jó érzés, mert nem figyeltek eléggé egymásra, nem adtak és nem kaptak empátiát, megértést, figyelmet, segítséget, támogatást. Nem tudták szükségleteiket kielégíteni, így az érzéseik sem lehettek harmonikusak, nem tudtak együttműködővé válni.
Mindeközben Niki nem érezte jól magát, hiszen ő nem volt sikeres, hamar feladta, így minduntalan megpróbálta a társait kinevetni, vagy éppen megjegyzéseket tett rájuk. Ilyenkor bizony szükség volt az együttműködő kommunikáció nyelvére, hiszen fontos volt tisztázni Niki és társainak adott helyzetben a szükségletit, és legfőképpen az érzéseit. Elmondta Niki, hogy elégedetlen saját magával, úgy érzi összezavarodott a feladattól, és emiatt határozatlanná, szorongóvá, végül rosszkedvűvé vált. Úgy érezte, hogy kimondottan rossz vele együtt dolgozni, ezrét adta fel, nehogy a társa miatta kerüljön rossz helyzetbe. Ekkor Ákos a társa, elmondta, hogy számára nagyon rossz volt, hogy Niki feladta. Ezáltal teljes bizalomvesztést élt át, azt gondolta Niki nem bízik benne, hogy azért adja fel, mert ő nem eléggé ügyes, lassú, és ez nem felelt meg neki. Nagyon elcsodálkozott, hogy Niki egyáltalán nem így, és nem ezt gondolta.


Megértették, hogy, ha egymással beszélnek, ha odafigyelnek, és megkérdezik egymást, akkor bizony mindez tisztázódik, és a megoldás szinte mindig csak egy lépésre van tőlünk. Niki rájött, hogy azzal, hogy a saját érzéseit helyezte előtérbe nem tudott a társára figyelni. Ez elkeserítette, és azt a megoldást választotta, hogy kilépett a szituációból. Persze így nem tudta a feladatát sem megoldani, emiatt dupla lelkiismeret furdalást érzett, ami feszültséget, idegesség érzését, kudarcérzést keltett benne.


Azt beszéltük meg, hogy legközelebb meg fogja fogalmazni érzéseit adott dolgokkal kapcsolatban, majd elmondja szükségleteit is. Ekkor már ő fogalmazta meg, hogy innen csak egy lépés a megoldás, amit vagy neki kell megtennie, vagy meg kell kérnie valakit, hogy segítsen neki, és utána már sokkal könnyebb lesz minden, hiszen végére megértik és ő is megérti majd a többieket.


Niki megértette, hogy a dolgok nem aszerint működnek, ahogyan mi gondoljuk, törődnünk kell azzal, hogy megértsük a dolgokat, az embereket, helyzeteket, szituációkat. Nem szabad előrevetíteni a válaszokat "én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom" szituáció nem segíti az együttműködést. Niki megértette, hogy az önmagáért kiálló, felelősséget vállaló személyiségnek sokkal könnyebb megbirkózni a nehézségekkel, mert szívesebben akadnak, akik barátkoznának majd vele, hiszen együttműködő, másokra figyelő, toleráns emberekkel szívesen vagyunk együtt.
Összefoglalva:
Azok, akik együttműködően dolgoztak, számukra megerősítés volt, hogy igen jól tették, hogy törődtek egymás szükségleteivel, érzéseivel, és figyelemmel, együttműködő kommunikációval gyorsan, hatékonyan tudtak dolgozni, miközben tökéletesen jól érezték magukat, boldogok, aktívak, vidámak voltak.
Niki megértette, hogy nincs egyedül, csak akkor, ha ő maga akarja így. Azonban ahhoz, hogy ne így történjen, neki kell tennie, azzal, hogy saját maga beszél érzelmeiről érzéseiről, szükségletiről. Kér, hogy adhasson, mert tudja, hogy aki ad, az kap.
A társai pedig megértették, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz jár a fejükben, mint nekik, tehát, ahhoz, hogy megtudják, nem találgatni kell, hanem figyelni, empátiával szólnia társakhoz, kérdezni, és megfogalmazni azt, amiben biztosak vagyunk: a saját érzéseinket érelmeinket, és szükségleteinket.
Így, ha egy kétszemélyes szituációban mindketten ezt tesszük, akkor már van miről beszélni, és el lehet kezdeni azt, ami az emberre jellemző kell, hogy legyen: együttműködővé válunk. Figyelni kell a társainkra, hiszen társak között válhatunk igazán önmagunkká, erősségeink, tudásunk önmagunknak semmit sem érnek.
Közösségben, társak között lehetünk igazán önmagunk!
"Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek."
Goethe

2009. július 4., szombat

Párbeszédhez




Mindennek van utóélete, még egy konferenciának is.

Ez az utóélet most képekben és hangban is látható és hallható, és ezáltal bármikor megismételhető. Börönte Márta életre hívott 2009. március 11-én egy konferenciát, hogy elinduljon egy párbeszéd az emberek nyelvén, melyet mindenki megérthet; a szeretet útján, melyet mindenki ismerhet.
Tudjuk, hogy a szavak a gondolatainkat tükrözik, de nem minden ember számára jelenti ugyanazt egy szó, mert ő másképpen élt, más élményei rögzültek ahhoz a szóhoz, más képek peregnek az emlékeiben. Nem kérhetem számon embertársamon, hogy arra gondoljon, ami nekem eszembe jut!

Például, amikor kimondom azt a szót, hogy LÉPCSŐ, biztos, hogy senki nem fog arra a barna faragott lépcsősorra gondolni, amely az én gondolatomban a lépcső szóval párosul. Másnak egy beton lépcső, egy üveg-, egy csiga-, egy kő-, fa, tégla lépcső képe jelenik meg, és erre gondol, mert valamiért ez a képe társult számára a szóhoz. Tehát egy szó jelentésének elképzelése során annyi variáció van, ahányféle az ember. A gondolatok szabadsága, a vélemények tisztelete kapcsán az érzelmek tiszteletét is be kell vezetnünk mindennapos kommunikációnkban, mert az ember érzelmei alapján hívja elő emlékképeit még egy tárgy (pl. asztal, nekem konyhaasztal jut először az eszembe, ami étkező igazából) megjelenítése kapcsán is.

A konfliktuskezelés alapja, a megértő, empatikus, vagy mondhatom úgyis, asszertív kommunikáció, de van aki zsíráfnyelvnek hívja. A lényege egy: empátiával, megértéssel forduljunk egymásfelé. Mi még azt is hozzá tesszük, ha tudod önmagadnak mire van szüksége, az a legelső lépés annak érdekében, hogy képes legyél felismerni azt, hogy másoknak mire van szüksége.

Tudnunk kell, hogy a sokszínűség egy lehetőség az életbenmaradáshoz. Ehhez az kell hogy a gondolataink is sokfélék legyenek és ebből következik, hogy az érzéseink is. Lehessen őket vállalni, lehessen élni! Ehhez kell, hogy tiszteljük mások érzéseit, hitét, gondolkodásmódját. Csakis akkor tehetek valamit magamért, ha képes vagyok tisztelni másokat, és csakis akkor tudok másokat tisztelni, ha ismerem önmagamat. Ez egy út, és a legnehezebb, mert önmagunkat megismerni nem könnyű. A tükör nem hazudik, a saját lelki tükrünk. Amikor homályos, akkor fordulunk az alkoholhoz, a droghoz, akkor ütjük meg szeretetteinket, akkor bántunk másokat, mert nem vagyunk harmóniában magunkkal, és így a világgal sem. Ezért tehetetlenségünkben vagy önmagunkat büntetjük és romboljuk, vagy ezt tesszük másokkal. Ez vezet az agresszióhoz, a türelmetlenséghez, vagy akárcsak a szavakkal való bántáshoz.

Sokszor hallom a buszon, villamoson, a kisgyermekes anyukákat, hogy rászólnak gyermekeikre, "Hagyd abba!" "Ne hisztizz!" "Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem!" "Nem érdekelsz!"

Mi ez, ha nem verbális agresszió?
Ez a düh a gyermeknek lett címezve, de nem a gyermeknek szól, hanem a saját lelki békétlenségünk visszhangja, amelynek az oka sokminden lehet, munkahelyi problémától kezdve bármi. Viszont ezt a gyermekünk nem tudja, és azt hiszi miatta, tényleg miatta vagyunk dühösek, pedig ő csak egy szelet csokit akart, vagy csak mutatni akart valamit. Nem tudhatjuk, mert nem kérdezi meg senki tőle. Ő csak azt kapja, ami bennünk van, de nem neki szól, csak valami miatt ez volt az utolsó csepp a pohárban és kiborultunk, de ezt a gyermekünk sosem fogja megtudni, ha nem mondjuk el neki! És ez csak a kezdet, mert nyílván erre a hangra, tiltásra reagál a gyermekünk egy újabb sírással, hisztivel, vagy éppen, megszeppenve áll, és nem tudja, miért olyan nagy baj, hogy meg akarta mutatni azt a bogarat a járdán.

Igazából mi sem tudjuk, és hiába érezzük a lelkiismeretfurdalást, hogy nem kellett volna, még sem kérünk elnézést! Nem mondjuk, hogy "ne haragudj gyermekem, de fáradt vagyok, szeretnék hamar hazamenni". Nem mondjuk, mert nem ezt tanították. Azt tanították, hogy a szülőnek legyen tekintélye, (ő a főnök) és a gyereknek meg az a dolga, hogy engedelmeskedjen. Ha így neveljük gyermekeinket, akkor miért vagyunk felháborodva, hogy felnőtt korukba is engedelmesednek az erőnek, a durva szónak, a parancsnak?

Vagy éppen miért csodálkozunk azon, hogy nem engedelmeskednek és fellázadnak, hogy ne parancsoljon nekik senki? Mind, mind onnan indult, hogy nem volt senki kíváncsi arra, hogy mit érez, mit gondol, és mit szeretne, ő, a gyermek, aki a világban még oly keveset élt meg.

Nincs idő? Dehogynem, mindenre van, amire akarjuk, hogy legyen, csak nem könnyű akarni. Ehhez kell az önismeret, és ehhez kell a társak ismerete. Kezdjük el minél korábban, hogy természetes legyen, hogy az emberi érzések különbözőek, és csodálatos egymás különbözőségeiből erőt meríteni. Nagyszerű érzés megtapasztalni, hogy egymást támogatva, összefogva sokkal többek lehetünk, mint egymagunkban. Kell, hogy egymásra találjunk, mert az értékeink együtt még többek, és ez vihet csak előre.
Ehhez kívánunk segítséget nyújtani egy tréninggel, melynek akkreditálását már elkezdtük barátnőmmel, alkotó- és trénertársammal Börönte Mártával.

Mártának nagy gyakorlata van a szavak szívhez küldéséhez, az érzelmek megszólításához. Tudja, hogy amikor a szeretet nyelvén egymáshoz szólunk, az szeretetet hoz. A szeretetben nem lehet erőszak, aki mosolyog az nem tud haragudni, mert "nem úgy áll az arcizma".

Próbáljuk ki, és nézzük meg mennyit mosolygunk egy nap! Van, aki semmit, és van, aki szinte minden helyzetben mosolyog. Kinek könnyebb a napja, ki érzi úgy, hogy megoldhatóak a problémái? Kinek van több türelme a családjához, gyermekeihez, férjéhez, anyjához, rokonaihoz, barátaihoz, főnökéhez, munkatársaihoz, a bolti eladóhoz, annak aki mosolyog, vagy, aki mosolytalan?
Aki mosolyog. az sikeres ember, mert önmagában harmóniában él, és ez egyszerűen és természetesen látszik. A harmónia, a szépség megmutatja magát, fénylik, messziről látni lehet, hogy hol van. A rosszat is lehet látni, a sötétséget is, de ki akar oda menni?! Akkor miért nem mosolygunk többet, ingyen van, és gyógyító ereje van önmagunk számára és mindenkinek, aki a közelünkben él.

Lehet, hogy szüksége van valakinek arra, hogy többet beszéljen, hogy elgondolkozzon ezeken a dolgokon. Érdemes megnézni ezt a DVD-ét, amelyet Márta és segítői készítettek annak érdekében, hogy nyoma maradjon az első lépésnek, melyet megtettünk annak érdekében, hogy eljusson a híre, hogy van út és járható, hogy egyetértésben éljünk önmagunkkal és embertársainkkal.

Egy francia költő szerint, az életben a legnagyobb bátorság, hogy egyetértésben éljünk önnönmagunkkal. Mi itt leszünk, hogy bátorítsuk azokat, akik megakarják tenni az ehhez szükséges lépéseket, hogy elérjék a belső harmóniát.

A DVD megvehető az Evangélikus Könyvesboltban, az Üllői út 24. szám alatt.