2010. szeptember 19., vasárnap

Ma már lehet autista a padtársam!



A Népszabadság 2010. 09.11-i számában Matalin Dóra írásának címe volt pontosan az, hogy „Lehet-e autista gyerek a padtársam?”

A cikk felvezetésében említett gyorsan növő fogyatékossági csoportot nem tudom értelmezni, és mivel nem rendelkezem a szakirodalmi adatokkal, inkább nem érintem ezt a témát. Azonban arról mindenképpen érdemes szólni, hogy autisták eddig is voltak, és valahol tanultak, csakúgy, mint a más fogyatékosok, vakok, gyengén látók siketek, nagyothallók, mozgássérültek, értelmi fogyatékosok.

Valahol, és ez a lényeg, valahol. Most pedig itt vannak közöttünk és akár padtárs is lehet. Mind ez, csak azért, mert többen lettek autisták? Nos, sokkal valószínűbb, hogy a Magyarországon nem igazán jól kivitelezett és kommunikált integráció az egyik, és sokkal markánsabb magyarázat a tendenciára, hogy immár „láthatóvá váltak” a speciális nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok.

Igen láthatóvá váltak az értelmi fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd, látás, hallás, mozgás, hallássérült. Mert végre előjöhettek a zárt falak mögül ők és a családjuk, emberi életet élhetnek, hiszen senkinek sincs oka szégyenkeznie!

1992.-ben voltam Tornanádaskán, a Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban. 

Megdöbbentő volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek! 

Tornanádaska Hadik Kastély - Fogyatékos gyermekek otthona 

A tanár kollégák gyermekek iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag megvolt mindenük a gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban. A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult állapota szomorúsággal töltött el. 

Oktatás Tornanádaskán


Csodálattal néztem azonban a tanárok kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten, ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai műhely is volt ott akkoriban a Tolnai-féle írás oktatás alkotóműhelye volt. 

Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy városi és kis faluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik ellenére is. Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre haza is utazhattak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a közeli iskolába járni.

Szemléltetés és oktatás


Egy nem látó, egy nem halló, vagy egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnalira tűnik fel, hogy más, hogy fogyatékos. Sokan nem fogadják el éppen a külső jegyek hiánya miatt, és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy fogyatékos gyerek. Szégyen, ez az első, amivel megküzd a család. Így jól jöttek a kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya, apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a külvilág felé. Persze a mély-szegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a csoda, a luxus.

A lakótér Tornanádaskán 


És most itt vannak ezek a gyerekek közöttünk! Láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek, jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel. 

 Normalizációs elv

A Noramilzációs elv lényege, hogy nem lehet többféle bánásmód, csak egy: emberi bánásmód. (Ir. Flynn, R. J.–Nitsch, K. E. (eds): Normalization, social integration and community services. Baltimore, 1980)

Fontos normalizációs gondolat, a „legkevésbé korlátozó környezet”-et kell biztosítani a fogyatékos emberek számára.  
Ez az alapvető hozzáállás iránya minden fogyatékosság esetében: miszerint nem a fogyatékostól várjuk az alkalmazkodást, hanem szükségleteihez igazítjuk a környezetét – a teljes emberi élet spektrumában! -, hogy az a legkevésbé korlátozó legyen! Többek között az integráció biztosításával azok számára, akik integrálhatóak. 


És valóban együtt-nevelünk? 

Azt mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetők a fogyatékosok! Igen, ez így nagyon jó törekvés lenne, de kevés önmagában. (Most nem az oktatási körülményekről szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is.)

Azért tartom fontosnak, amit leírt a cikk írója, mert legalább elindult valami egy civil kezdeményezésre! 

A rendhagyó osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát.  Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az órára!

(Az ESŐEMBER színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével került színre 2010-ben, Kulka János főszereplésével, és óriási sikert aratott.)

Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák meg.

Volt egy mondat, ami igazán zavart: „Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”.

Nevelni toleranciára?! Nevelés egy program, egy felállított rendszer alkalmazása, jutalmazással, büntetéssel, célokkal, feladatokkal, elvárásokkal, követelményekkel, értékeléssel. De vajon a tolerancia belenevelhető az emberbe?! Inkább képzéssel, személyiség fejlesztéssel lehet elérni, mintsem jutalmazással, büntetéssel! Az érzelmi intelligencia fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek, megerősödnek.

A Müncheni Ludwig-Maximiliens Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a tolerancia oktatásáról:

A kompetenciák eredményes oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását. 

A tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:
  • a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogásáról
  • az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről
  • a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása
  • a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa
  • olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén
  • elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg
  • a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”.


Itt tehát bőven nem nevelésről van szó, hanem életről, napi gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Természetesen nagyon jó, hogy van legalább ilyen kezdeményezés, hogy beszéljünk, arról igen vannak, lesznek autista padtársak.

Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. A képességeinek fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült.

Ez így persze túl szép lenne. Nem beszéltünk arról, hogy az autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési, kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető legönállóbb emberi életért.

Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy akár 5-10, és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is?

Ilyen egyszerű lenne?

Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?”  kérdésre adott válaszra: „Van.” 

Sokat kell tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében ne azt gondoljuk, hogy „de szemét!”, „most hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?” Hanem legyen helyette az a fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban: „Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre - amíg leírom a nevem - a Te kék tolladat? Visszaadom azonnal!"

Van rá megoldás, sok-sok empátia, együttműködő kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!


„Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. 

Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: “Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”

Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: “Tavasz van, és én nem láthatom.”



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése